Az elmúlt hetek világsajtójában központi szerep jutott annak az üdvözlendő ténynek, hogy Joe Biden győzelmével az Amerikai Egyesült Államok megkaphatja első női alelnökét, aki egyúttal az első afroamerikai és az első ázsiai-amerikai, aki ezt a pozíciót betölti.

A sok elsőről szóló hírek között azonban nem került eléggé kihangsúlyozásra, hogy Harris nem az első színes bőrű alelnök az USA-ban, ez a mérföldkő ugyanis az őshonos indián felmenőkkel rendelkező Charles Curtis nevéhez fűződik, aki 1929 és 1933 között Herbert Hoover alelnöke volt.

Curtis alakját már csak azért is érdemes felidézni, mert az identitásokra már-már rögeszmésen fókuszáló kortárs globális nyilvánosságban könnyű elfelejteni, hogy a különböző kisebbségek és elnyomott csoportok egyenlőségének garantálásához távolról sem elegendő, ha az adott csoport néhány tagja befolyásos pozícióba kerül.

A Washington Post nemrégiben közölt portréja szerint Curtis édesanyja az USA területén őshonos, kaw vagy kansza névre hallgató – róluk kapta Kansas folyó és állam a nevét – törzs tagja volt, sőt a későbbi politikust 9-10 éves koráig anyai nagyszülei nevelték, velük élt a kansza nemzet számára fenntartott rezervátumon.

Curtis ezután a Kansas állambeli Topekába került apai nagyszüleihez. Ebben az időben az 500 fősre zsugorodott kansza törzset áttelepítésre ítélték, délebbre, Oklahoma államban jelöltek ki nekik új rezervátumot az amerikai hatóságok, és bár a fiatal Curtis is velük akart tartani, anyai nagyanyja úgy látta jobbnak, ha a „fehérek közt” marad, és iskolába jár.

Később jogi diplomát szerzett, majd előbb a szövetségi képviselőházban, később pedig a szenátusban szerzett mandátumot. Bár származását egy pillanatig sem tagadta, sőt washingtoni irodáit is rendre őshonos népek műtárgyaival, népművészeit alkotásaival díszítette,

politikájában következetesen a durva asszimilációt képviselte.

Nagy támogatója volt az ún. őshonos amerikai bentlakásos iskoláknak, amelyek akaratuk ellenére elszakította a gyerekeket szüleiktől, és kényszerítette őket eredeti nevük, kultúrájuk, hajviseletük, anyanyelvük feladására.

A törzs weboldala szerint Curtis jegyezte azt az 1902-es törvényt is, amely jogi értelemben felszámolta saját a kanszák önállóságát.

Az 1928-as elnökválasztáson a republikánus Herbert Hoover alelnök-jelöltjeként indult, ám Hooverrel nem ápoltak szoros viszonyt, az elnök ritkán hívta meg őt a kormány üléseire, nem vonta be a döntéshozatalba (ami persze nem ritka az amerikai alelnökök történetében). Hoovert egyébként az Egyesült Államok egyik legrosszabb elnökének tartják számon manapság, sokak szerint a mandátuma első évében kirobbant nagy gazdasági világválság félrekezelésével súlyosbította annak amúgy is katasztrofális hatásait.

A saját törvényjavaslata által felszámolt kansza törzs a 20. század második felére a kihalás szélére került, ám végül sikerült megmenteni, és ma újra egy államilag elismert, önálló őshonos nemzet az USA területén körülbelül 3600 taggal, a kulturális örökséget fenntartani képes intézményrendszerrel.

Curtis elfeledett alelnöksége kiváló bizonyítéka annak, hogy pusztán identitáskategóriákkal nem lehet helyettesíteni a politikai értékválasztásokat, és hogy a kisebbségi csoportok egy-egy tagjának hozzáférése a magas állami vagy piaci hivatalokhoz automatikusan nem jelenti azt, hogy az adott kisebbség felemelkedését elősegítő lépések fognak születni.

Épp ellenkezőleg, az identitáskategóriákra történő túlzott figyelem, elfedheti – és napjainkban sokszor el is fedi -, hogy egy-egy adott befolyásos politikus vagy üzletember milyen nézeteket vall, milyen döntéseket hoz, és hogy azok vajon szolgálják-e a társadalom, és azon belül a különböző kisebbségek jólétét.

Ebből a szempontból itt a Mércén Bakó Júlia kollégánk több kételyt is megfogalmazott Kamala Harris politikai elkötelezettségeit illetően is. De hasonló jelenséget figyelhettünk meg a januárban felálló Biden kabinet egy másik valószínű tagjával, a védelmi tárca várományosával, Michele Flournoy-jal kapcsolatban. A nemzetközi médiát is örömujjongással töltötte el, hogy ő lehet az USA első női védelmi minisztere, ám a híradásokból az kimarad, hogy a politikai kapcsolataiból az elmúlt években jövedelmező magánbizniszt csináló Flournoy-t szoros üzleti szálak fűzik az örökös külföldi háborúkban érdekelt nagy fegyvergyártókhoz és techcégekhez.