A kormány kedd este kihirdetett járványügyi intézkedései közel sem arányosak a rohamosan emelkedő fertőzöttek számával és a halálozási rátával. Müller Cecília az operatív törzs csütörtöki sajtótájékoztatóján a fokozott kórházi terhelés mellett az emberek saját erkölcsi felelősségére is felhívta a figyelmet. Azonban az egy éve tartó világjárvány második hullámában ez az érvelés nem több, mint puszta felelősséghárítás.
A koronavírus járványt annak hatékony kezelése érdekében a gazdasági és egészségügyi szempontok mellett érdemes szociológiai vonatkozásban is vizsgálni. Amerikában és Európa-szerte már nem újdonság az úgynevezett járványfáradtság fogalma. Ez nem a koronavírus fizikai tüneteire, hanem az azt körülölelő felfokozott pánik lecsapódására utal.
A márciusi drasztikus szigorítások és a világjárvány kitörése egy soha nem látott kollektív szorongást teremtett a globalista világrendben, ami eddig elképzelhetetlen módon rázta meg a társadalmat.
A kötelező maszkviselést az emberek egy része elnyomásként élte meg, és az önrendelkezési joguk visszavágásának, azonban a szigorítások egyes kultúráktól függően másképp csapódtak le.
A globalnews kiemeli a kollektivista és individualista társadalmi különbségeket. Az úgynevezett nyugati, individualista társadalmakban az emberek sokkal felfokozottabban élik meg az olyan járványügyi intézkedéseket, mint a kötelező maszkhordás vagy a kijárási tilalom. Személyes szabadságukat szentnek és sérthetetlennek érzik és nem tűrik az abba való bármilyen beavatkozást. Ellenben az ázsiai kollektivista társadalmakban a csoportérdek élvez elsőbbséget, ezért könnyebben alkalmazkodtak a járványhelyzet szigorításaihoz is.
Tehát lényegében a korlátozások jelentősen traumatizálták a hozzánk hasonló európai társadalmak nagyrészét, a veszélyhelyzet és a megváltozott életvitel pedig mindenki számára megterhelő. A terhelés pedig egy idő után egyfajta járványfáradtságban és nemtörődömségben csapódik le. Müller Cecília érvelésével ellentétben itt nem erkölcsi kérdésről beszélhetünk, hanem általános szociológiai folyamatok eredményéről.
A márciusi karanténhoz képest nagyon kontrasztosan hatnak a második hullám kezelésére alkalmazott „liberálisabb” járványügyi intézkedések. Az emelkedő fertőzött számok mellett egyéb korlátozások alig léptek életbe, az emberek pedig elfáradtak, nem érzik a helyzet komolyságát.
A felfokozott érzelmi állapotot a megfáradt társadalom nem képes a végtelenségig fenntartani. És pontosan ilyen helyzetben szükséges a komolyabb állami szerepvállalás.
Az pedig, hogy a kormány a gazdaságot féltve nem hajlandó szigorításokat bevezetni és inkább az emberekre hárítja a felelősséget, csak tovább hátráltatja a járvány hatékony kezelését. Az operatív törzs folytonos hibáztató kijelentései, miszerint a fiatalok felelősek a járvány további terjesztéséért kiélezik a korcsoportok közti meglévő ellentéteket, amikor egy kollektív szolidaritásra lenne szükség. Müller Cecíliától amúgy nem újdonság, hogy egyes társadalmi csoportokat hibáztat a járvány terjedésével kapcsolatban. A kormánynak azonban most különösen nem jó stratégia a másokra mutogatás.
A WHO arra figyelmeztet, hogy a járványfáradtság hatékony kezelésére a kormányoknak folyamatos monitorozásra van szükségük, hogy állampolgáraiknak kedvező szakpolitikákat hozzanak. A materiális igények mellett az általános közhangulatot is figyelembe kell venni a kollektív szolidaritás segítésére.
Habár a miniszterelnök többször kiemelte, hogy a gazdaság életben tartására és az egészségügy megóvására törekszik, szigorúbb intézkedések hiányában a járványkezelés lehetetlenné válik. Az egymásra mutogatás pedig egy nagyon káros gyakorlat a már így is atomizált társadalmi csoportok között.
