A holokauszt után született generációk alkotóinak a szemtanúk hitelessége nélkül kell új formákat találniuk az utóemlékezet és az ott-nem-lét tapasztalatának ábrázolásához. A mindannyiuk számára adott időbeli távolság egyre gyakrabban térbeli távolsággal egészül ki, és jelentősen eltérő narratívákat alkot a világ különböző pontjain.

Az Egyesült Államok vitathatatlanul nagy hangsúlyt fektet a holokauszt emlékezetére. Akár a populáris kultúrát, akár a magasirodalmat, akár az intézményrendszert (tanszékeket, kutatóközpontokat, múzeumokat) vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a holokauszt eseményei és áldozatai iránt mutatott érdeklődés még inkább előtérben van, mint a soának egykor helyet adó Európában, az évtizedek múlásával pedig szemlátomást cseppet sem halványul.

Ahogy Laczó Ferenc is megjegyzi, „[a] hidegháború vége felé […] egy csaknem összeurópai, ugyanakkor elsősorban közép- és kelet-európai esemény vált a nyugati, leginkább az amerikai történelmi emlékezet egyik kitüntetett pontjává”. Arra, hogy mi vezetett az „univerzális jelentőségű holokauszt-emlékezet nyugati intézményesüléséhez”, e sorozatban Zombory Máté írása tér ki részletesen, az USA globális tudományos hegemóniájához szintén hozzájáruló „kvantitatív forradalomra” pedig Ginelli Zoltán cikke.

Az angolszász kultúrákban eközben bevett gyakorlat, hogy a holokausztoktatás elsősorban nem történelmi folyamatok és tények közvetítése, hanem morális érzékenyítés.

A módszer mögött álló megfontolások szerint a holokauszt a kirekesztő gondolkodás és viselkedésmód végpontja, ebből pedig az következik, hogy elfogadónak és előítéletektől mentesnek kell lennünk, egyenlőnek tekintenünk egymást, és segítenünk az elnyomottakon.

Bármilyen jó szándékúnak tűnik is ez a narratíva, mégiscsak felmerülhet bennünk, hogy a módszeres, származási (és egyéb) alapú, országhatárokat és kegyelmet nem ismerő genocídiumból bármiféle tanulságot levonni kevéssé célravezető.

*

Joost Krijnen Holocaust Impiety in Jewish American Literature (A holokauszttal kapcsolatos kegyelettelenség az amerikai zsidó irodalomban) című monográfiájában hosszasan (és igen kritikusan) elemzi a kortárs amerikai zsidó szépirodalmat.

A következőképpen ragadja meg az Egyesült Államok társadalmának alapvető viszonyát a történelemhez: „Nem egészen arról van szó, hogy az amerikai kultúra közömbös volna a történelem iránt, sokkal inkább arról, hogy – individualisztikus kultúra lévén – kevésbé a múlt mint olyan érdekli, hanem inkább az, hogy miként lehet hasznosítani, és milyen célokat szolgálhat a kortárs amerikai valóságban. Így a holokausztot egyetemes dologként állítják be, ebbe pedig belefér, hogy egyre többféle amerikanizált összehasonlításnak és azonosulásnak szolgáljon táptalajként” (45. oldal, a szerző fordítása).

Egy-egy terület holokausztemlékezet-irodalmát nagyban meghatározza az is, hogy az adott közegben milyen viszonyt ápolnak az emberek a saját zsidóságukkal, illetve a zsidó populáció a többségi társadalommal.

Az Egyesült Államok különösen érdekes ebből a szempontból, hiszen a huszadik század évtizedeiben folyamatosan és igen gyors tempóban változott az amerikai zsidóság összetétele, megítélése, társadalmi helyzete és reprezentációja.

Míg Magyarországon mindmáig ritkán merül fel szempontként a holokausztemlékezet kortárs irodalmának elemzésekor a zsidóság, sőt, bizonyos mértékben tabunak is számít a szerzők származásának feszegetése, az Atlanti-óceán túloldalán magától értetődő gyakorlat az amerikai zsidó irodalom kontextusában vizsgálni a holokauszt témájú alkotásokat.

Shalom Auslander Hope: A Tragedy című regénye egészen parodisztikus képet nyújt az áldozati identitásra vágyakozó amerikai zsidókról. A főszereplő Solomon Kugel úgy nő fel, hogy édesanyja családi albumok helyett holokausztfotókat mutogat neki, és egy-egy arcra rábökve különböző közeli családtagok neveit mondja, a sajátját is beleértve.

Az elbeszélés fekete, kegyetlen és kegyelettelen humora abban csúcsosodik ki, amikor az anyuka gyászos arccal egy lámpaernyőt tesz Solomon elé, amelyről azt állítja, hogy a nagyapja, máskor pedig egy bársonydobozban tartott szappant úgy mutat be a tizenéves gyereknek, mint dédnagyanyját.

A főszereplő akkor szembesül először a hazugsággal, mikor egy holokausztmúzeumba tett osztálykiránduláson felismeri az egyik deportálás előtt álló gyermekcsoportról készült fotót, és egy kislányra mutatva hangosan beazonosítja a saját édesanyját.

A társaitól kapott együttérző vállveregetések után odalép Solhoz a tanárnő, és alapos megfeddést követően közli vele, hogy édesanyja nemcsak nem volt a holokauszt túlélője, de még meg sem született, amikor az történt. A tanárnő ismeri a fiú anyját, mert együtt táboroztak a Catskillsben (a jómódú New York-i zsidók közismert nyaralóhelyén), így azt is tudja róla, hogy Brooklynban született, ráadásul egy ötödik generáció óta Amerikában élő családba.

Az anyával a regény jelenében már szenilis öregasszonyként találkozunk, aki, miközben a fia családjánál lakik, módszeresen gyűjtöget minden információt a túlélők pszichéjéről, és mikor találkozik egy különös szokással, ami állítólag a holokauszt traumatizált túlélőire jellemző, azonnal el is sajátítja azt. Ennek következményeként minden napot velőtrázó sikollyal kezd, kenyérdarabokat dugdos el a ház különböző pontjain, és különös cselekedetei után nagy sóhajjal azt mondja: „Ever since the war…”.

*

Létezik olyan álláspont, amely szerint azért van a mai napig fókuszban a holokauszt emlékezete az Egyesült Államokban, ezáltal pedig azért tudhatnak maguknak rendkívüli népszerűséget a témában születő művek, mert sokak számára a holokauszt szolgál a zsidó identitás alapjául (amely ily módon elkerülhetetlenül áldozati identitással párosul).

A jelenség a világ más pontjain is megfigyelhető, ám egészen eltérő kontextusokban és különböző eredménnyel. Természetesen sehol nem számít problémátlannak az efféle viszonyulás.

Hazánkban például a holokauszt emlékének folyamatos jelenléte elsősorban azt eredményezi, hogy sokak saját zsidóságukat titkolandónak, szégyenteljesnek, annak bevallását pedig végső soron veszélyesnek érzik.

Joost Krijnen, a fentebb már említett holland kutató szerint a holokauszt iránt mutatott szüntelen érdeklődés nem más, mint a legegyszerűbb módja annak, hogy egy sokadgenerációs amerikai a saját zsidóságához kapcsolódni tudjon – szemben mondjuk a vallás és az általa előírt szabályok, például a kóser életmód betartásával vagy az alijázással, azaz az Izrael államba való bevándorlással.

A kényelmesség vádjának van más aspektusa is, mégpedig az, hogy amerikaiként a másik oldal szereplőinek szemszögéből lehet a holokausztra tekinteni. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum egész falat betöltő fotóval köszönti az oda belépő látogatót: a fénykép azt a pillanatot ábrázolja, amikor amerikai katonák felszabadítják az ohrdurfi haláltábort.

Hasonló módon, a Kongresszus épületében tartott éves megemlékezések a holokauszt ártatlan áldozatain túl a felszabadító amerikai hősökről is szólnak. Míg Németországban és Kelet-Európában – érthető módon – a bűntudat vagy az áldozatiság és üldözöttség traumája uralja a (nem-antiszemita) diskurzust, az USA-ban mást jelent a holokausztról megnyilvánulni.

Peter Novick amerikai történész szerint azért is problematikus, hogy az Államokban máig példátlanul élénk érdeklődés övezi a soát, mert sokkal kevesebb erőfeszítést igényel arra a tragédiára emlékezni, amelyben ők akár megmentőkként tűnhetnek fel, mint elszámolni olyan történelmi eseményekkel és folyamatokkal, amelyekkel kapcsolatban a saját bűnösségükkel kellene szembenézni.

Miután Novick azt tárgyalja, Németországban a múlttal való szembenézésnek mennyire erőteljes formája a holokauszt egyediségének hangsúlyozása, kitér rá, hogy ugyanez

„[a]z Egyesült Államokban […] pont az ellenkező funkciót tölti be: éppenhogy a kibújást segíti elő a morális és történelmi felelősség alól. Az az ismétlődő szólam, hogy amit az USA a feketékkel, az őslakosokkal vagy a vietnámiakkal tett, a holokauszt tükrében elhalványul, nem más, mint a felelősség hárítása. Míg egy komoly, végigvitt szembenézés a feketék több évszázados elnyomásával és rabszolgasorba kényszerítésével, valamint a múltban elkövetett bűnök helyrehozatalára tett kísérlet hatalmas energia- és más jellegű befektetést igényelne az amerikaiaktól, addig a holokausztról elmélkedni nem kerül semmibe: néhány olcsó könnycsepp csupán” (15. oldal, a szerző fordítása).

A Novick sokat vitatott könyve óta eltelt két évtizedben történt e tekintetben némi előrelépés (például a hiánypótló National Museum of African American History and Culture 2016-os megnyitása Washington, D.C.-ben vagy a New York-i MET egyre bővülő Art of Native America gyűjteménye révén, amely az őslakosok kultúráit helyezi középpontba),

az áttörést – legalábbis a reflexió terén – mégis az utóbbi időkben felélénkült, alulról szerveződő Black Lives Matter mozgalom, és annak nemzetközi visszhangot kiváltó, radikális tettei hozták.

A jelenleg is zajló átalakulás grandiózusságát nemcsak az bizonyítja, hogy az utcákra festett színes felirataikat (például a Fehér Ház felé vezető utcán) az űrből is látni lehet, hanem az is, hogy kisebb-nagyobb mértékben bekapcsolódtak más, elsősorban nyugati országok aktivistái is a dekolonializáló, kánonátrendező akciókba.

Mindemellett azt gondolom, óvatosnak kell lennünk azzal, miképpen próbálunk részt venni a szó szoros értelmében vett gyarmatosító nemzetek régóta halogatott, múlttal való szembenézésében.

A legtöbb, amit tehetünk az, hogy szolidaritást vállalunk a dekolonializációra törekvő megmozdulások szereplőivel, másrészt pedig, hogy a lokális felelősségeink felkutatásának és feldolgozásának szenteljük intellektuális – és forradalmi – energiáinkat, ezzel járulva hozzá a vélt vagy valós globális emlékezet végtelen archívumához.

Magyarországon beszéljünk, írjunk, tanítsunk tehát a minden kvótát túlteljesítő nyilasokról, az 1945-öt szinte közvetlenül követő pogromokról, a roma holokausztról és mindarról, ami az ezek óta eltelt 70-80 évben történt velünk és általunk. Závada Pál Egy piaci nap című regénye (melynek színpadi változatát Herczog Noémi említi mint didakszis nélküli múltfeldolgozó alkotást) vagy Zoltán Gábor Orgia-trilógiája (beleértve a Szomszéd és a Szép versek 1944 című köteteket) például épp ezt teszik.

E művek a – Balogh Róbert által is tárgyalt – saját tér emlékezetét emelik poétikává, amely gesztus és nézőpont szükségképpen hiányzik az Amerika-központú másod- és harmadgenerációs irodalmi kánonból.

Kialakult ugyanis egy olyan nemzetközi értelmezés, amely szerint a holokauszt utóemlékezete Európán, de legalábbis Kelet-Európán kívülre került, és azóta is csupán azon kívül működik igazán. Elég, ha végigtekintünk a holokauszt utógenerációinak irodalmát és emlékezetét tárgyaló összefoglaló jellegű írásokon, amelyek csak a legritkább esetben tárgyalnak a mai napig Kelet-Európában élő szerzőket: sajátos módon az Egyesült Államok, Izrael, de akár Dél-Amerika és Ausztrália is inkább reprezentálva vannak ebben a diskurzusban (a másodgenerációról lásd például itt, a harmadikról pedig itt).

A leggyakrabban hivatkozott tanulmánykötetekből, monográfiákból és a világszerte (el)ismert harmadgenerációs irodalmi alkotások túlnyomó részéből olyan diskurzus körvonalazódik, amelyben az utógenerációs holokausztemlékezet maradéktalanul egybeesik az elvándoroltak leszármazottainak posztmigráns tapasztalatával. E művek azt sugallják, mintha az európai holokausztirodalom is csupán a múlthoz: a túlélők nemzedékéhez és az odatartozó kanonikus szerzőkhöz – Primo Levihez, Paul Celanhoz vagy Kertész Imréhez – tartozna.

Eva Hoffman lengyel származású amerikai írónő a visszatérés trópusát elemzi, amely szerinte „lassan kialakítja saját irodalmát” (203-04. oldal, a szerző fordítása). Ez a motívum az utógenerációs irodalom olyan képviselőinek sajátja, akik (vagy akiknek a felmenői az ő születésük előtt) a holokauszt miatt elhagyták Európát, és a világ más részein, elsősorban az Egyesült Államokban és Izraelben telepedtek le.

Az efféle narratíva nagyjából úgy vázolható fel, hogy a főhős valamilyen személyes indíttatásból útra kel, hogy megtekintsen egy kelet-európai helyszínt (a családja múltbéli otthonát vagy éppen a gettók és koncentrációs táborok egykori helyét).

A visszatérés korántsem hosszú távú: nem odaköltözni kívánnak, de még csak nem is mélyebben beleásni magukat az adott kultúrába, hanem a sötét turizmus alanyaiként körülnézni vagy választ találni egy-egy személyes kérdésre.

Az útnak nekivágó szereplő (például Jonathan Safran Foer Minden vilángoljának főhőse) eleve traumatikus élményként készül a zarándoklatra, és ez az előfeltevés többnyire igazolódik is. Hoffman úgy fogalmaz, hogy „ezek a művek egyazon előrelátható percepciós keretben mozognak, és a gyakori trópusaik közé tartozik Lengyelország mint a nagy temető, a hiány és a semmi megtestesítője, ahol valamikor még zsidók éltek, de ma a levegőben érezni az antiszemitizmust” (204. oldal.).

A már az új helyen (a szabadság hazájában vagy az ígéret földjén) született nemzedékek tudatában a sokszor csak old countryként aposztrofált egykori otthon nem csupán térbeli, de időbeli értelemben is távoliként képződik meg. A regények visszatérni szándékozó hősei tehát mintha nemcsak tengerentúli útra, de időutazásra is készülnének.

Ne higgyük tehát azt, hogy e kanonizált nyugati művek elvégezték már helyettünk a múltfeldolgozás piszkosmunkáját. Feltárni és tudományosan, társadalmilag, művészileg, oktatásmódszertanilag feldolgozni azt, ami itt történt. Figyelemmel kísérni azt, ami a világban most történik. Ez a mi munkánk; és nem is kevés.