A menekültek 2015-ös megjelenésére egyre inkább úgy emlékszünk, mint amikor elkezdődött a magyarok és a migránsok történelmi háborúja. Pedig ez a kép nem a közelmúltunkról vall, hanem arról, hogy a propaganda milyen mértékben írja át a valóságot.
2015 nyarán ugyanis egészen más hangulatú volt még ez a történet. Ennek bizonyítéka, hogy a Városháza biztonsági ügyekkel foglalkozó vezetője meghívott engem, akkor még az Indexnél dolgozó újságírót, hogy beszéljek neki a terepen tapasztaltakról, és így segítsek Budapest vezetésének kezelni a helyzetet.
2015 nyarán érte el Magyarországot az a menekültválság, amely a Globális Dél megszaporodó válságainak (polgárháborúk, éhínség, klímaváltozás), illetve az uniós menekültügyi rendszer hiányosságainak kölcsönhatásából jött létre. A balkáni útvonalon az EU centrumországaiba tartó menedékkérőkkel szemben komoly kormányzati gyűlöletkampány indult útjára, mellyel szemben különböző civil csoportosulások kemény, de ad-hoc munkával próbálták megszervezni az ország különböző pontjain összegyűlt menedékkérők segítését.
Szeptember 4-én a Keleti pályaudvarnál feltorlódott, a hatóságok által magukra hagyott menekültek megindultak Ausztria felé, a kormány pedig végül nem gördített akadályokat az útjuk elé, ahogyan azt a megelőző hetekben tette. Szeptember 15-én életbe lépett a szerb-magyar határ teljes lezárása, amely előbb néhány feszült epizódot eredményezett, hosszú távon pedig szentesítette az embertelen tranzitzónák intézményét. A menekültválság során létrehozott kormánypárti narratíva, amely nem csupán a menedékkérőket, de az őket segítő magyar állampolgárokat is demonizálta, mind a mai napig érezteti hatását.
A Mentés másként sorozatunk célja, hogy öt év távlatából visszatekintsük és értékeljük a 2015-ös eseményeket a menekülteket segítő, kormányzati narratívának ellentartani próbáló szereplők perspektíváján keresztül. A sorozatban informális civil csoportok, jogvédő szervezetek, politikusok és újságírók osztják meg akkori sikereik és kudarcaik mérlegét, kihívásaikat és dilemmáikat, illetve megpróbálnak válaszolni arra a kérdésre, mit lehetett volna másképp csinálni.
2020-ból visszatekintve mindez szürreálisnak tűnik, és hogy ne hasson teljesen sci-finek a történet, gyorsan felvázolom a hátteret. Még indexes újságíróként figyeltem fel 2014-ben arra, hogy rengeteg, nagyon távolról érkező ember jelent meg a határainkon. Cikkek és videók során követtem végig, hogy miért menekülnek tömegek a Közel-Keletről, miként jutnak át Törökországba, hogyan küzdik le a tengeri átkelést, majd milyen módon kelnek át a zöldhatáron hozzánk.
2015 nyarán, amikor a menekültek elértek a Keleti pályaudvarra, már nagyjából ismertem a történetük részleteit. Ekkor kaptam levelet a Tarlós István vezette budapesti önkormányzattól, hogy újságírói minőségemben beszélgetnének velem, a hivatal ugyanis ki szeretné találni, hogyan tudná a legjobban kezelni a helyzetet.
Szó sem volt még politikai játszmáról.
A rendészeti osztály praktikusan állt az ügyhöz: ezrek várakoztak napok óta a Keleti pályaudvaron és környékén, a várost vezető szervezet pedig tudni akarta, hogyan kerülje el a fertőzésveszélyt, a szemetelést, a kaotikus szituációkat. A rendészeti osztály vezetője tájékozatlan, de érdeklődő volt. Meglepődött, hogy ezek az emberek Ausztriába vagy Németországba tartó vonatokra várnak, hogy valójában mihamarabb távoznának, és hogy pénzük fogytán kevesen engedhetnek meg maguknak fizetett szállást.
Összeírta, hogy ezek szerint szükség lesz valamilyen ideiglenes területre, ahol a pályaudvar helyett táborozhatnak. Megállapította, hogy fel kell állítaniuk sátrakat, zuhanyzókat, továbbá orvosi ellátást is kell biztosítani számukra. A tervben szerepelt, hogy megfelelő információkat juttassanak el a menekültekhez, mert ezek segítségével folytathatják utukat, nem terhelve tovább Budapestet. Sem emberség, sem aktivizmus nem volt a megközelítésében, de ez tulajdonképpen nem is baj. A szakember hozzáállása jelezte, hogy
a világmegváltó attitűd helyett a józan célszerűség is elegendő lett volna a magyarországi krízis kezeléséhez.
A főváros ideiglenes tábora végül nem jött létre. A kormány propagandaosztálya közben ugyanis rájött, hogy milyen remekül lehet hasznosítani a helyzetet, hogy azonosulásra késztessék a választókat. Ha gyűlöletet és félelmet keltenek az idegenek iránt, akkor a kormány megmentőként tűnhet fel. Ez a szál csak annyiban kapcsolódik ide, hogy a Főváros egyszeriben már nem akart megoldást találni a helyzetre. Olyannyira eltűntek, mintha nem vették volna észre a Keletiben egyre csak duzzadó tömeget. A nyár közepére több ezren táboroztak már a pályaudvar szint alatti, részben fedett részén, azon a területen, amit mintha direkt arra találtak volna ki, hogy a városlakók szeme elé tárják a válságot.
A buszmegálló mellől, a korlátokra dőlve kényelmesen megfigyelhető volt ez a sokszínű, kaotikus tömeg. Bár a szituáció furcsa volt, mégis úgy tűnt, a járókelők inkább kíváncsian és tétován szemlélték a területet. Ami érthető is, hiszen egész családok ültek a pokrócaikon, nők pesztráltak kisgyerekeket, a nagyobbak fociztak a szabad területen, a férfiak heverésztek, vagy vonatjegyet próbáltak venni. A rendőrség azonban lezárta a pályaudvart, mintha a karhatalomnak a feszültség szítása lett volna a célja. Ezrek rekedtek meg Budapest központjában, vissza nem mehettek, előre nem engedték őket, miközben semmilyen állami vagy önkormányzati szerv nem kezelte a helyzetet. Borítékolva volt a robbanás, hiszen ezeknek az embereknek ételre, szállásra, orvosi segítségre és információra lett volna szükségük.
A robbanás azonban elmaradt, mert teljesen váratlanul még csak nem is civilszervezetek, hanem egyszerű járókelők kezdtek segíteni a rászorulókon.
Elhozták az otthon felesleges ruháikat, ételt vettek és szétosztották egy-két embernek, voltak, akik hálózsákot, pokrócot adományoztak. Ha nincsenek fotóim erről az időszakról, számomra is lánglelkű aktivista meséjének tűnne, ahogy a spontán kezdeményezések hetek alatt profi szerveződésekké váltak.
Egy július közepi riportomban szólaltattam meg egy népszerű bár tulajdonosát, akinek kalandjai jól jellemezték ezt az időszakot. „Három hete a Nyugatiban láttam kisgyermekes családokat a földön várakozni. Szerettem volna segíteni, de éreztem, hogy ha veszek húsz adag fagyit, az itt semmit nem ér. Van egy barátom, aki az ENSZ-nél dolgozik, ő ajánlott néhány embert, akivel felvehetem a kapcsolatot” – nyilatkozta akkor a bár tulajdonosa.
A nő jobb ötlet híján felajánlotta a kocsmája raktárát a többi segélyszervezet adományainak fogadására. Néhány nap kellett csak, hogy a tulajdonost teljesen más helyzetbe sodorja az élet.
„Az adományok olyan mértékben nőttek a központban, hogy két napon belül már nemcsak a budapesti önkéntes állomásokat láttuk el élelemmel, vízzel, higiénés dolgokkal, de elkezdtük Cegléd, Bicske, Vámosszabadi, Fót, Debrecen önkénteseit is ellátni, illetve folyamatosan figyeltük, hogyan és mit gyűjtsünk. Innét már csak egy lépés volt, hogy bekapcsoljuk a táborokat is, ahová nem kis mennyiségű babaápolási termékeket, ruhákat, takarót, törölközőt, tisztálkodási szereket, játékokat küldtünk.”
„Több mint 10 ezer embert etettünk, ruháztunk, segítettünk, akár itt az utcákon, akár ha a tábori adományokat nézzük”
– mesélte akkor a tapasztalatait a nő.
Nem sokkal később már napi 1200 csomag ételt osztottak ki, mígnem az adományok mennyisége meghaladta a hely kapacitását. „Amikor elkezdtük, néhány kosár élelemre és pár önkéntesre számítottam. Aztán azt vettem észre, hogy reggel 9-től hajnali 4-ig ezzel foglalkoztam” – magyarázta az önkéntes, aki gyorsan új szerepet talált magának. Az adományok koordinációját vállalta magára, az önkéntesek pedig egy Keleti pályaudvar közeli helyen kezdték gyűjteni az adományokat.
A jószándékú segítőkből hamar váltak profi szociális munkások más területeken is. Az egykor hajléktalanoknak főző önkéntes csoport kibővült és naponta osztott több száz adag meleg ételt és hideg élelmiszercsomagot a Keletiben. Volt olyan szervezet, amelyik az információs segítségre állt rá. Erre egyébként azért is szükség volt, mert a hatóságok csak magyarnyelvű papírokkal látták el a magyarul nem tudó menekülteket.
A Keletiben rendeltek önkéntes orvosok, akik az adakozásból beérkező gyógyszerek segítségével kezelték a betegeket. A nem civil segítségnyújtás az egészségügyi vonalon volt tetten érhető. A Keletinél tartott szolgálatot a Vöröskereszt és a Máltai szeretetszolgálat is, igaz, amikor egy cikkemben megemlítettem őket, sietve jelezték, hogy ők amúgy is osztanak ott gyógyszert, senki ne gondolja, hogy a menekülteknek akarnak segíteni.
Röviden, végül kipipálták az összes olyan igényt, amit néhány héttel korábban a Városháza illetékese felírt magának, csak éppen mindez nem az állam vagy az önkormányzat segítségével, hanem azok ellenében, saját pénzből és saját elhatározásból történt. Az önkéntelen emberi reakció, a szolidaritás segített abban, hogy a feszült helyzet végül ne robbanjon.
A nyár végére a helyzet annyiban változott, hogy a menekültellenes propaganda erősödésével egyre több atrocitás érte a segítőket, akik már nem vállalták a nevüket, arcukat, ha a tevékenységük került szóba.
Jól láthatóan jelentek meg viszont azok a szervezetek, amelyek a menekültek megfélemlítésével csatlakoztak a kormányzati trendekhez.
A Keleti pályaudvar nevével fémjelzett patthelyzetet végül Angela Merkel azóta sokat vitatott nyilatkozata oldotta meg. A német kancellár, nem kis részben a feszült magyar helyzet miatt, szeptember 5-én kijelentette, hogy felső korlát nélkül fogadja be a menekülteket Németországban. A Keleti pályaudvar története teátrális fináléval zárult: ezrek indultak el gyalog az autópályán Ausztria felé. A kép olyan erős volt, hogy a magyar kormány nem kockáztatta a nemzetközi felháborodást, és enyhített a karhatalmi szorításon. A még Budapesten várakozók felszállhattak a vonatokra, a többieket pedig buszok vitték az osztrák határra.
Magyarországon azonban nem állt vissza a rend, már abban az értelemben, hogy az önzetlenül segítő tömegek igyekeztek elbújni, és egyre inkább azok vállalták büszkén a nevüket, akik nyíltan hirdették a kirekesztést és a bezárkózást.
