Szeptember 2-án rövid rosszullét után egy velencei kórházban 59 évesen elhunyt David Graeber, korunk egyik legfontosabb baloldali értelmiségije: antropológus, anarchista, egyetemi oktató, aktivista, közéleti értelmiségi. A baloldali meggyőződésű New York-i munkáscsaládból származó Graeber nem csupán elméleti munkásságával, hanem azáltal is kiérdemelte a figyelmet, ahogy életében a tudományos tevékenység és a közéleti szerepvállalás fiatal korától kezdve szorosan összefonódott.

Karrierje során Graeber nem csak a közéleti és a kutatói szerepek, hanem a tudományos szakterületek között is különleges magabiztossággal mozgott: antropológiai terepmunkát folytatott Madagaszkáron, írt szakcikkeket és ismeretterjesztő munkákat, felszólalt a gyarmatosítás örökségével terhelt tudományág dekolonializációjáért, miközben írásai tele vannak filozófiai, közgazdaságtani, történeti és irodalmi hivatkozásokkal.

A modern kulturális antropológia fellegvárának számító Chicagói Egyetemen folytatott doktori tanulmányok után a Yale Egyetemen oktató Graebertől 2005-ben a vezetőség botrányos körülmények között megtagadta a határozatlan idejű professzori kinevezést. A kiváltó ok gyaníthatóan az volt, hogy az antropológia ifjú reménységének tartott kutató aktív szerepet játszott a neoliberalizmus ellen szerveződő alterglobalizációs mozgalomban és a Yale-en támogatta az egyetemi dolgozók szakszervezetének megalapítását. Később Londonba tette át székhelyét, de az aktivizmussal sem hagyott fel: 2011-ben az Occupy Wall Street mozgalom egyik főszervezőjeként került a figyelem középpontjába, állítólag részben neki tulajdonítható a később a Bernie Sanders-kampány által is használt „Mi vagyunk a 99%” szlogen. Az aktivista közegben szerzett tapasztalatai alapján Graeber ezután több könyvet is írt a közvetlen demokrácia és a polgári engedetlenség elméletéről és gyakorlatáról.

A szélesebb közönség előtt Graebert két nagyszabású könyve, a Debt: The first 5000 years („Hitel – Az első 5000 év”) és a hamarosan magyarul is megjelenő Bullshit Jobs („Humbug szakmák”) kapcsán vált ismertté. A pénz és a hitelezés eredetét és globális történetét tárgyaló Debt központi témája a főáramú közgazdaságtan kritikája: Graeber történeti, gazdasági és antropológiai példák tömegével meggyőzően demonstrálja, hogy a hitelezés kialakulása a pénz „feltalálásának” nem a következménye, hanem éppenséggel az előzménye volt. Szerinte az Adam Smith és követői által leírt pénz nélküli cserekereskedelem (barter) a valóságban sose létezett, a készpénzt pedig először adminisztratív eszközként kezdték el alkalmazni a tartozások számon tartására. A pénzhasználatot megelőzően a pre-modern társadalmak a szolidaritás és a kölcsönösség jegyében központilag, egyfajta „hétköznapi kommunizmus” elve alapján osztották el a javakat a közösség tagjai között. Graeber szerint az emberiség későbbi története során a hitelező-adós viszony az ókori Mezopotámiától az IMF-hez forduló afrikai országokig valójában mindig is az egyenlőtlen hatalmi viszonyok bebetonozását és legitimációját szolgálta, amiből egyedül a hitelek elengedése jelenthet kiutat. Azáltal, hogy Graeber a hitelezés és a hatalmi struktúrák kapcsolatát helyezte elemzése középpontjába, megmutatva, hogy a pénz kizárólag a mögötte álló állami hatalomnak köszönheti az értékét, munkássága sok szempontból rokonságban áll az egyre népszerűbbé váló Modern Monetáris Elmélettel (MMT), amely szerint a pénzügyileg szuverén országok számára az eladósodás nem feltétlenül jelent problémát.

Gazdaságantropológiai írásainak ráadásul magyar vonatkozása is van, mivel Graeber fontos szerepet játszott a Budapesten született, de karrierje nagy részét Angliában és az Egyesült Államokban töltő gazdaságtörténész, Polányi Károly jelenkori újrafelfedezésében. Polányi nyomán Graeber is úgy gondolta, hogy a kapitalista szabadpiac valójában nem „természetes” képződmény, hanem állami szabályozás és kényszerítés által jött létre. A készpénzhasználat és a hitelezés például az európai hatalmak nyomására honosodott meg a gyarmati társadalmakban: bár így lehetővé vált az alávetett népesség megadóztatása, de szétfoszlott a helyi társadalmak szolidaritáson alapuló szövete.

2018-ban jelent meg a modern munka világát, különösen az irodai állások társadalmi hasznosságának hiányát kritizáló Bullshit Jobs. A könyv fő állítása, hogy a 21. században az emberek többsége feleslegesnek érzi a munkáját, a legjobban fizetett vállalati ügyvédeket, marketingeseket és tanácsadókat is beleértve. Az unalmas vállalati pozíciók és a boldogtalan alkalmazottak számának növekedése annak ellenére történik, hogy a növekvő produktivitással és automatizációval párhuzamosan elméletileg lehetőségünk lehetne egyre kevesebbet dolgozni és több időt szentelni kreatív tevékenységeknek és társas kapcsolatainknak.

A könyv 2020-ból nézve profetikusnak bizonyult: a koronavírus-járvány megmutatta, hogy a képzettséget nem igénylő munkákat jellemzően sokkal nehezebb távmunkával kiváltani; a takarítónők, ápolók, buszsofőrök, vagy bolti eladók alacsony fizetése pedig nem áll arányban sem a munkájuk társadalmi hasznosságával, sem a járványból fakadó kiemelt kockázattal.

Ezzel szemben 2020 márciusában világszerte irodai dolgozók százezrei ébredtek rá napok alatt, hogy eddig kötelezően előírt személyes jelenlétük és kötött munkaidejük különösebb nehézségek nélkül kiváltható lazán ellenőrzött otthoni távmunkával. Mindeközben a londoni pénzügyminisztérium jelentése szerint Nagy-Britanniában az irodai dolgozók belvárosi jelenlétének és ingázásának hiánya olyan mértékű visszaesést okoz a fogyasztásban, ami a gazdasági növekedés rovására mehet, demonstrálva, hogy milyen mértékben alapszik a gazdaságunk felesleges munkahelyeken. Az Atlanti-óceán túloldalán a történeti léptékben páratlan elbocsátási hullámmal sújtott Egyesült Államokban a tömegekre hirtelen rászakadó szabadidő minden pedig bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ritkán látott mennyiségű tüntető vonuljon utcára a Black Lives Matter mozgalom hívására.

A Bullshit Jobs a hangzatos érvek mellett azonban megmutatta Graeber gondolkodásmódjának korlátait is. A céges bürokrácia szerinte új feudális nemességként telepszik rá a gazdaságra, a pénzügyi elitek és a felsővezetők érdekeit szolgálva a valóban produktív munkákat végzőkkel szemben. A könyv alapjául szolgáló 2013-as esszében Graeber például nem kevesebbet állít, mint hogy a ’60-as évek után

„az uralkodó osztály ráébredt arra, hogy egy boldog, produktív és sok szabadidővel rendelkező népesség halálos fenyegetést jelent számára”.^[1]

A bullshit-munkák elmélet akhilleuszi sarka pontosan ebben a felvetésben lakozik: az, hogy a felesleges pozíciók tömege éppen az elitek tudatosan felfogott érdekéből jött létre, még marxista szemmel is az összeesküvés-elmélet határát súrolja, és néhány elszigetelt esettől eltekintve köszönőviszonyban sem áll a valósággal. Bár a foglalkoztatottak ma sok felmérés szerint több időt töltenek munkával, mint pár évtizeddel ezelőtt, a 20. század második felében a teljes foglalkoztatást alapvető közpolitikai célként megfogalmazó szociális piacgazdaság (és a munkanélküliséget büntető államszocializmus) teret adott a tömeges munkanélküliséget nem csupán természetes, hanem egyenesen kívánatos jelenségként értelmező neoliberalizmusnak.^[2] Graeber elmélete minden bizonnyal jól rezonál a Váci úti irodafolyósó vagy a londoni City fehérgalléros irodai dolgozóinak elidegenedéssel kapcsolatos tapasztalataival, de nem szól a posztszocialista rozsdaövezetek, az amerikai Közép-Nyugat, és a fejlődő országok munkanélkülijeihez.

Bár politikai meggyőződése néha a tények tiszteletének rovására ment, Graebernél kevesen képviselték hitelesebben, hogy

a társadalomtudomány nem az elefántcsonttoronyba tartozik, hanem útmutatót adhat a társadalmi önszerveződés új formáihoz.

Írásaiban újra és újra felbukkanó elem, ahogy a kortárs kapitalizmus visszásságai az antropológiai evidencia tükrében mutatkoznak meg: Ausztráliától Grönlandon át Madagaszkárig etnográfiai példák sokaságát hozza fel arra, hogy a modern nyugati ember számára természetesnek tűnő állami és munkahelyi kényszerítés, kötött munkaidő, társadalmi egyenlőtlenségek, kommodifikáció és piaci alapra helyezett társas viszonyok valójában sokkal inkább számítanak torz kivételnek. Szerinte az antropológia politikai potenciálja pont abban rejlik, hogy képes „általános állításokat tenni az emberiségről, hiszen az egyetlen olyan tudományágnak számít, amely valóban az emberiség egészét tanulmányozza”, beleértve a nyugati ember számára „rendellenesnek” tűnő társadalmakat is.^[3]

Tudományos munkásságán alapuló anarchizmusa így nem dogmatizmusba hajló utópia volt, hanem a spontaneitás és a közösségiség ünnepe. Sok kortárs baloldali gondolkodóval ellentétben David Graeber sose táplált bizalmatlanságot az emberekkel szemben: míg a Slavoj Zizek, a szlovéniai marxista sztárfilozófus saját állítása szerint megvetéssel tekint az emberiség 99%-ára, Graeber írásaiból kiviláglik mély humanizmusa és kitartó optimizmusa. Nyugodjék békében, az eszméi tovább élnek.