A budapesti Alkotmány utca és Kossuth tér találkozásánál felavatott emlékhely neve: a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye.

Amikor az itt létrejövő s immár létrejött emlékmű terve napvilágot látott, írtam egy nem esztétikai, hanem tartalmi kritikát az elképzelésről. Ez 2019 áprilisában megjelent a 24.hu internetes portálon.

Az új, a magyar érdekek beszámítását nélkülöző trianoni békeszerződés 100. évfordulójára készülő (azóta elkészült) emlékművön feltüntetik annak a több mint 12 000 településnek a nevét, amely egy 1913-as helységnév-regiszter szerint a történelmi Magyarországot alkotta.

Így tartalmilag ugyanazt az eszmeiséget domborítják ki, amit a két háború közti Szabadság téri emlékműegyüttes fejezett ki. A Szabadság téri emlékművek égtájak megjelenítésével reprezentálták Magyarország területi igényeit. Az Alkotmány utcai emlékmű esetében ikonográfiailag ezt eltérő módon teszik meg.

Ebben a felfogásban a terület és nem az ember a lényeg. Eközben a Nemzeti Összetartozás Napja 2010-ben még arról szólt, hogy szabaduljunk meg a terület mágikus hatásától, és a kettős állampolgársággal írjuk felül a határok elválasztó erejét. Amit közjogilag a kettős állampolgárság jelent, szimbolikus politikailag azt jelentette a Nemzeti Összetartozás Napja.

Most egy éles fordulattal visszajutottunk oda, amit a Horthy-éra revíziós logikája jelentett. Tehát itt nem a nemzeti összetartozás emlékhelyéről, hanem a történelmi Magyarország emlékművéről van szó. Legitim elgondolás, de nem az, aminek hívja magát.

(Ez olyan nyelvpolitikai bukfenc, mint amikor a boldogult szocialista érában a más országok belügyeibe való beavatkozást proletár internacionalizmusnak hívták.)

Kritikai érvelésemben nemcsak az játszott szerepet, hogy a kormányzat lényegesen eltér az általa 2010-ben kinyilvánított nemzeti összetartozás gondolattól – amelyről törtvényt is hozott (2010. évi XLV. tc.) –, hanem az is, hogy a revíziós gondolkodás elsőbbsége felülírja a modern magyar nemzettudat által kimunkált embercentrikus megközelítést.

A modern magyar nemzettudat kialakulásának embercentrikusságáról szólva utaltam Kölcsey Ferenc Himnusz, illetve Vörösmarty Mihály Szózat és Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményeire. Eszerint: a Himnusz a magyarra és nem Magyarországra kéri Isten áldását. Kétségtelenül szerepel benne „Kárpátok szent bérce”, a Tisza meg a Duna, de Istent a költő nem a Kárpátok megáldására kéri, hanem a magyarok szánalmára, merthogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

Vörösmarty Szózatában is a magyar emberhez szól: őt kéri meg, hogy hazájának rendületlenül legyen híve. A magyar embert áldja vagy veri a sors keze; neki kell élnie és halnia a hazában. A Nemzeti dal első sora sem úgy szól, hogy talpra Magyarország! Petőfi is az emberekről ír, neki is a magyarok a fontosak. Ő még azt is el szokta mondani, hogy „haza csak ott van, hol jog is van”.

Mindezzel csak azt akarom jelezni: Magyarország területe letagadhatatlanul fontos tényező, de nemzeti klasszikusaink és az általuk megfogalmazott nemzeti identitás számára a legfontosabb mégis a magyar ember. A Nemzeti Összetartozás Emléknapja megítélésem szerint eredeti szándékában ezt hangsúlyozta, és nem azt, hogy a történelmi Magyarország területi épsége és egysége mindenek felett áll.

Az 1913-as regiszter szerinti helységnevek feltüntetése helyett más megoldást javasoltam; olyat, ami jobban illik a nemzeti összetartozás fogalmához és a modern magyar nemzettudat kimunkált normáihoz.

Egyszerűen nem a településneveket kellett volna kiírni, hanem a ma élő magyar állampolgárok körében létező családneveket; beleértve ebbe a kettős állampolgársággal bírók több százezres csoportját is. Létezik állami népességnyilvántartó rendszer – pontosan lehet ismerni a magyar állampolgárok családneveit. Ezek között persze sok nem magyar hangzású név van, de így lehet jelezni, hogy

nem a származás, hanem az identitás tesz magyarrá, hiszen a Kárpát-medence több nép együttélésének színtere.

Az is magától értetődő, hogy ezeknek a magyar családoknak különféle ágai kisebbségi létbe kényszerültek, következőleg ezek a nevek nem csak Magyarországon lelhetők fel.

A családnevek nemcsak önmagukat jelentik, hanem történelmünk egyfajta summázatát is. Emlékeztetnek egyes magyarok nemzetiségi gyökereire, ma már Magyarországhoz nem tartozó településnevekre, foglalkozásokra, személyes tulajdonságokra és sok minden másra.

Egyben kifejezik azt, hogy múltunk nem tőlünk idegen entitás, hanem a folyamatos jelen része. Mert az igazi nemzeti összetartozás nemcsak az állampolgári és adott esetben identitásközösséget jelenti, hanem a történelmünkkel való szerves folytonosságot is. A családnevek együttese ráadásul igazán demokratikus megoldás, hiszen az egykori arisztokrata és az egykori jobbágy egyaránt rendelkezett családnévvel, és ezek a nevek egyaránt szerepelhettek volna az emlékművön.

Szerintem tehát nagyon is szerencsés lett volna, ha a létező családnevek szerepelnek az emlékmű szövegeként. A létezők élnek – ők jelentik a magyar történelem folyamatosságát, a magyar jövőt és nem azok a településnevek, ahol adott esetben sem egykoron, sem ma egyetlen magyar sem élt, él. A területi nosztalgiát érdemes elengedni, az embereket – a jövőt – érdemes megtartani.

Ha meg akarjuk egyszer haladni Trianont, akkor az egyetlen lehetőségünk az, hogy felülírjuk.

Ennek fényében számomra tökéletesen érdektelen az a diskurzus, amely arról szól, hogy a településnevek tekintetében milyen más regisztereket lehetett volna használni; kiket sért vagy nem sért az egykori településnevek használata. A paradigmával van a baj, nem a paradigma érvényesítésével.

Nem állítom, hogy az általam javasolton kívül nem születhetett volna meg más innovatív megoldás. De miután – szokás szerint – elmaradt egy erről szóló diskurzus, ezért ismereteim szerint – az általam megfogalmazottakon kívül – nem születtek alternatív elképzelések.

Igaza van Egry Gábornak, hogyha lett volna nyilvános diszkusszió, akkor lehettek volna más konceptuális elgondolások is. Persze ez egy olyan igazság, amivel két ok miatt sincs mit kezdeni: az egyik ok az, hogy ami lehetett volna, az nem lett; a másik, hogyha lett volna, sem biztos, hogy sok használható elképzelés jelent volna meg.

Kis utóirat.

2019 áprilisában megjelent írásomat elküldtem e-mail-en az országgyűlés elnökének. Azért neki, mert a Kossuth tér feletti rendelkezés a magyar országgyűlést illeti meg, s úgy gondoltam, hogy egy parlamenti elnök bokros teendői nem teszik lehetővé egy vonatkozó írás elolvasását.

A választ azóta is várom.

Én mindenesetre az annak idején megjelent szövegemet átdolgozva megjelentettem Mozaik. Magyar jelenidő és történelem című 2020-ban napvilágot látott kötetemben.

Mindig dokumentálni kell, hogy lehet másként is gondolkodni. Az írott szó is emlék, nem csak az, ami kőbe van vésve.