A magyar áldozatvédelem rendszerszintű hiányosságairól tartott szerdán délelőtt online kerekasztalbeszélgetést a Nőkért Egyesület, ahol bántalmazott nők és  szakemberek vitatták meg, hogyan lehetne hasznosítani a hazai párkapcsolati erőszak eseteinek tanulságait a jogalkalmazásban. Továbbá azt, hogy milyen változtatásokat kellene eszközölni a magyar jogrendszerben ahhoz, hogy az valóban az áldozatsegítést, és ne a sértettek vegzálását mozdítsa elő.

A beszélgetés időpontja nem véletlenül esett szerda délelőttre: eredetileg ekkor zajlott volna ugyanis az a tüntetés a miskolci bíróság előtt, amely Orosz Bernadett rágalmazási perének tárgyalására szerveződött, ám – mint arról a Mércén beszámoltunk – a felperes kérésére a tárgyalást végül elnapolták.

A 2019-ben brutálisan megvert nő helyzete önmagában sokat elárul a hazai áldozatvédelem állapotáról: a szerdai tárgyaláson ugyanis nem sértettként, hanem alperesként kellett volna megjelennie, mivel az őt bántalmazó férfi ötmillió forintra perelte amiatt, hogy Orosz a megverése utáni napokban képeket töltött fel róla, és nevét is nyilvánossá tette.

Orosz Bernadett már csak ezért sem hiányozhatott a Nőkért Egyesület online eseményéről, amelyen rajta kívül Czifranics Valéria és Seres Barbara, korábban ugyancsak erőszak áldozatai, valamint dr. Spronz Júlia, a PATENT egyesület szakjogásza, Béres-Deák Rita, a bécsi Schau nicht weg! / Ne nézz félre! nőjogi szervezet aktivistája és Toldi Miklós korábbi rendőr, a bejegyzés alatt álló BÉKE Központ Egyesület (Bántalmazottak Érdekképviseleti Egyesülete) alapító tagja vett részt. A moderátor Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke volt.

A beszélgetés első felében a bántalmazások túlélői meséltek saját tapasztalataikról, így arról, hogy milyen, erőszakos fellépésre utaló jeleket tapasztaltak a párkapcsolatuk korábbi szakaszaiban, amelyeket akkor vagy nem ismertek fel, vagy nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget.

Valakinek már rég feljelentést kellett volna tennie

Seres Barbara szörnyű tragédiája is nyilvánosságot kapott annak idején: a fiatal édesanya hat hónapos gyermekét az apa 2014-ben dobta ki a negyedik emeletről, Barbarát pedig rendszeresen bántalmazta lelkileg-fizikailag a férfi. Barbara elmondása szerint volt élettársa már kapcsolatuk elején is mutatott későbbi agresszivitására utaló jeleket – például megszabta neki, milyen ruhákban járhat, vagy milyen találkozókra mehet el -, de ezeknek akkor nem tulajdonított jelentőséget, és egészen gyermekük megszületéséig nem is érezte úgy, hogy ki kellene szállnia a kapcsolatból.

A férfi ezt követően fokozatosan függőségébe vonta, bezárva tartotta őt, majd többször meg is verte. Barbara védőnői látogatásnak álcázva tudott csak a családsegítő szolgálathoz fordulni, ahol vidéki anyaotthonba költözést ajánlottak fel neki, amelyet akkor a nem fogadott el. Mint ahogy a moderátor, Antoni Rita is rámutatott – ezzel  a fajta segítségnyújtással éppen az a baj, hogy az áldozatot szigeteli el, és hozza nehéz helyzetbe, nem pedig a bántalmazót.

Orosz Bernadett történetéből – ahogy arról korábban a Mércének adott interjújában is mesélt – kiderült, hogy a hírekbe bekerülő 2019-es eset csak a jéghegy csúcsa volt: hónapokon át tartó veréssorozatról mesélt hosszan, azok minden traumatikus részletével. Volt párja részéről Orosz – Seres Barbarához –  visszatérő és érzelmi zsarolásról és manipulációról számolt be, a többszöri bántalmazása után pedig tétlenséget és a segítségnyújtás hiányát tapasztalta az egészségügyi ellátás, illetve a rendőrség oldaláról.

A beszámolók után Spronz Júlia a magyar áldozatvédelem állapotát foglalata össze: kiemelte, hogy a jogalkotás szintjén ugyan történtek jelentős változások az elmúlt 20-25 évben, de a jogalkalmazás során ezek a vívmányok már nem érvényesültek.

Például a távoltartás intézménye – a nőjogi szervezetek kitartó lobbijának eredményeként – bekerült a magyar jogi környezetbe, de a gyakorlatban sokszor rosszul alkalmazzák. Ez ugyanis nem biztosítja az életveszélyes fenyegetettségben élő áldozatok védelmét – ezekben az esetekben sokkal erősebb szankciókra lenne szükség -, mégis  gyakran erre is használják.

Ami viszont Spronz szerint

továbbra is nagy hiányossága a jogrendszerünknek, hogy a legtöbb családon belüli erőszakos bűncselekmény magánindítványra büntetendő – vagyis nem hivatalból üldözendő.

Pedig a legtöbb áldozatra nem is lenne szabad ráterhelni a feljelentés felelősségét, mert számos okból kifolyólag nincs abban a helyzetben, hogy feljelentést tehessen: fél a további erőszaktól, egzisztenciálisan függ a bántalmazótól, vagy adott esetben nem akarja börtönbe juttatni a gyereke apját.

A szakjogász azt is hozzátette: Bernadett történetében ciklikusan ismétlődő verésekről volt szó, holott egy, az erőszakos esetekre felkészült és tudatos intézményi-társadalmi környezet – élen az orvosi ügyelettel, ahol Bernadettet ellátták – ennek a bántalmazássorozatnak már az első alkalom után véget vethetett volna, azzal, hogy feljelentést tesz.

Spronz szerint

az a legfrusztrálóbb, hogy ismerjük a jó gyakorlatokat, és mégis újabb és újabb ügyek jönnek, amelyek bebizonyítják, hogy az áldozatvédelmi rendszer működésképtelen. A rendőrségnek ugyan 2003 óta van belső normája, amely útmutatást ad, hogyan kell eljárni ezekben az ügyekben, tehát elvi szinten van ilyen direktíva, de ha „az egyszeri rendőr” éppen nem ismeri azt, akkor nem is fogja tudni alkalmazni, és amíg ezt nem segítik rendszeres képzések, addig nem várható változás.

Toldi Miklós a magánindítvány terhének problémájával kapcsolatban azt mondta: szerinte Orosz Bernadett esetében már az első, vele találkozó járőrnek is feljelentést kellett volna tennie. Toldi arról is beszélt: óriási feszültségek vannak a mai magyar társadalomban, amelyek a mindennapi megélhetés nehézségeiből fakadnak, és ezek gyakran a családon belüli erőszak formájában csapódnak le. Szerinte a bántalmazások okozta kár sokkal nagyobb költségeket jelentenek az államnak, mint amennyibe a normális prevenció kerülne.

A beszélgetés egyik hangsúlyos kérdése volt, hogy mit tehetnek a civilek, volt bántalmazottak és hozzátartozóik azért, hogy javuljon az áldozatvédelem. Béres-Deák Rita elmondta, a fő probléma, hogy nem elég informáltak a témában azok a szakmabeliek, akiknek alkalmazniuk kellene a törvényt, így az ő érzékenyítésük fontos lenne. Például, ha a rendőrség és a bíró általában tisztában lenne vele, hogy a trauma egyik hatása, hogy egy áldozat nem emlékszik pontosan mindenre, akkor nem kérdőjeleznék meg, amit mond, és nem fognák rá gyakran a bántalmazottra, hogy ezt csak kitalálta, miután részleteket nem tud felidézni.

De általában is nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az emberek edukációjára, hiszen a legtöbben nem veszik észre az árulkodó jeleket a saját környezetükben, és az ismeretek hiánya így bizony szintén fenntartja a családon belüli erőszakot – mondta el a Ne nézz félre! nőjogi szervezet aktivistája. Hozzátette, ilyen kezdeményezéseket támogat az Isztambuli Egyezmény is, azaz az is egy lehetséges módja a cselekvésnek, ha lobbizunk azért, hogy végre ratifikálják Magyarországon is.

Toldi Miklós a kérdésre válaszolva úgy fogalmazott, a jogalkotónak módosítani kellene a szabályokon úgy, hogy az állam hivatalból is elindítsa az eljárást a bántalmazók ellen, akkor is, ha az áldozat a bűncselekmény utáni pillanatokban olyan állapotban van, hogy ő maga nem indít eljárást. Megjegyezte, hogy ha minden egyes eset után eljárás indulna, akkor hirtelen 200 ezernél is több ügy jelenne meg a rendszerben, miközben a börtönök túlzsúfoltak, és a rendszer erőforrásai hiányosak, tehát ennek kezelése komplex megoldást igényelne.

Seres Barbara erre reagálva arról beszélt, szerinte nem erőforráshiányról van szó, hanem a rendszer káros vagy hatékonytalan működéséről. Hiszen a hatóságok most is dolgoznak családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyeken, csakhogy jelenleg az vált gyakorlattá, hogy ha a bántalmazó bírósághoz fordul, akkor a bántalmazott sokat kockáztat: például előfordulhat, hogy elveszik az anyától gyereket, és az egzisztenciálisan jobb helyzetben lévő bántalmazónak adják.

„Rossz munka, de munka folyik, ezt is valaki elvégzi, és ha ezek az energiák arra mennek, hogy sértetteket vegzálnak, megvonják a családi támogatást, akkor úgy gondolom, nem az erőforrásokkal van a baj, csak nem jó dolgokra használják” –

jegyezte meg Seres.

Béres-Deák Rita azt is előrelépésnek látná az áldozatsegítés terén, ha végre kimondanánk, hogy egy családon belül igenis hatalmi egyenlőtlenségek vannak. Úgy véli, nagy probléma, hogy Magyarországon úgy teszünk, mintha ez nem lenne, és egy szent, idealizált eszményképként tekintünk a családokra, aminek a valósághoz nem sok köze van. Hozzátette, az államnak tudatában kell lennie az erőviszonyokkal, mert csak így tudja kiegyenlíteni azokat.

Ehelyett azonban a rendszer gyakran csak ráerősít ezekre a függési viszonyokra, amitől még kiszolgáltatottabbá válik az áldozat, például amikor egy anyának más városba kell költöznie a gyerekeivel, és új életet kezdenie, ami számos anyagi terhet jelent. A bántalmazott bűnhődik, holott valójában ő nem tett semmi rosszat – ez az intézményi árulás, tette hozzá Béres-Deák.

A családon belüli erőszakot nem a stressz okozza

Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza is megerősítette, hogy a családon belüli erőszak hátterében a hatalmi egyenlőtlenség áll, és a jó beavatkozás ezt a társadalmi hátteret veszi alapul. Megjegyezte, állami intervencióként gyakran hallhatjuk, hogy a családokat akarják megvédeni, pedig itt nem családvédelemre, hanem áldozatvédelemre van szükség.

Spronz szerint a különélő kapcsolattartás, vagyis az apa láthatási joga olyan, mintha „glóriát kapott volna”, és minden más tényező fölé helyezkedik, beleértve a gyerek biztonságát is. A szakértő elmondta, a Patenthez befutó megkeresések túlnyomó többsége kényszerláthatásról szól, ami rávilágít arra, hogy a

jogalkalmazó nem méri fel, hogy bántalmazó a kapcsolat, amelyben veszélyben vannak az érintettek, és nem ugyanúgy kell eljárnia, mint egy „sima”, konfliktusos válás esetében. Ily módon az illetékesek nemcsak rosszul látják el feladataikat, de veszélybe sodorják az állampolgárokat.

Spronz abban látja a legalapvetőbb problémát, hogy a magyar jogalkalmazói gyakorlat nem ad speciális protokollokat párkapcsolati, családon belüli erőszakos esetekre.

Orosz Bernadett szerint a védelem valóban olyan terület, ahol még fejlődnünk kell: példának hozta fel, hogy a feljelentés után ne az áldozatot izolálják, hanem a bántalmazót, mert Orosz szerint rájuk csak úgy lehet hatni, ha a személyes érdekeik sérülnek. Hozzátette, az ítélet után rehabilitálni kellene az erőszaktevőket is, különben ha visszakerülnek a hétköznapi életbe, továbbra is bántalmazni fog másokat.

Az aktivista úgy véli, azért kezelik rosszul az ügyeket mind a hatóságok, mind az átlagemberek, mert azt gondolják, hogy ha a nőkkel, akiket ennyire szeretnek, ilyen erőszakosan bánnak, akkor velük mit fognak tenni? Emellett az áldozathibáztatásnak van egy sajátos pszichológiája: amikor az emberek szembesülnek a történetekkel, próbálnak reflexként mentséget keresni a bántalmazó javára, mert így nyugtatják magukat. Fontos lenne a prevenció részeként, hogy mindenki megértse: ezek nem egyéni, rossz esetek, hanem egy súlyos jelenség, amit meg kell ismerni – mondta el Orosz.

„Ha feltétel nélkül elfogadnák, amit mondnunk, nekik szembe kéne nézni a rendszerszintű problémával, és ezzel az igazságos világba vetett hitük alapból omlana össze. Ezért egyszerűbb mentséget találni, amit egyébként mi, áldozatok is megteszünk”  – tette hozzá az aktivista.

A panelbeszélgetés résztvevői kiemelték, fontos, hogy ebben a kérdésben összejöjjön a kritikus tömeg, mert az szükséges a változáshoz, ugyanakkor nem csak akkor kellene egy politikusnak tennie az ügyben, amikor tízezrek tüntetnek – a hatékony fellépés a jogalkotás és a jogalkalmazás, valamint a társadalmi nevelés terén alapvető szükséglet az országban.

 

Az online beszélgetés alább tekinthető meg teljes egészében: