Hosszú évek óta megfigyelhető, hogy olyan országokban, ahol felerősödnek a nacionalista erők, megváltozik a holokauszt emlékezete is, mind a közbeszédben és a publicisztikában, mind a hivatalos emlékezetpolitikában. A változások fő elemei általában mindenütt hasonlóan néznek ki: előtérbe kerül az a motívum, amely a nemzetről mint a történelem ártatlan áldozatáról szól; megjelennek olyan érvek, melyek szerint a zsidók nem voltak eléggé lojálisak a nemzethez, és ezzel bizonyos fokig elő is idézték a sorsukat; gyakran nagyobb figyelemben részesülnek a zsidókat mentő polgárok történetei, mint a zsidó áldozatok; a helyi kollaboránsokat kutató történészek eközben közgyűlölet tárgyai lesznek, még rosszabb esetben újonnan hozott gumiparagrafusok alapján egyenesen bíróság elé hurcolják őket.

Ezzel párhuzamosan ezen társadalmak egyre messzebb kerülnek attól, hogy a történelem megítélésében közös nevezőt találjanak, sőt, a történelem az egyre elkeseredettebb politikai viták egyik fő terepévé válik.

De mi a helyzet Belarusszal, ezzel a gyakran elfeledett országgal, mely csak az elmúlt hetekben került a közérdeklődés fókuszába? Hogyan alakult ott a második világháború és a holokauszt emlékezete az ország függetlenné válása óta, és e téren mennyiben különbözik szomszédjaitól?

Ober Ost, partizán köztársaság

Belarusz nem hiányozhat egy olyan cikksorozatból, amely a holokauszt és a kolonializmus kapcsolatát taglalja. Míg Nyugat-Európában és Délkelet-Európában a német megszállók többé-kevésbé állami struktúrákban gondolkodtak, a kelet-európai térséget egészen más kategóriák alapján próbálták értelmezni és átrendezni. Ebben nagyon nagy szerepet játszott az 1918-as év emlékezete: a márciusban megkötött breszt-litovszki béke következtében hirtelen hatalmas területek hullottak a központi hatalmak ölébe – túlmenően a már 1915-ben az orosz birodalomból kiszakított lengyel területeken, amit Generalgouvernement Warschau-nak, tehát Varsói Főkormányzóságnak neveztek el (a név sem véletlen áthallás a két világháború között). Ez az Oberbefehlshaber Ost, a Keleti Csapatok Főparancsnokságából rövidítve Ober Ost néven ismertté vált terület, ami a mai Litvánia, Lettország és Belarusz tetemes részeit foglalta magába, és sok tekintetben már előrevetítette az egy generációval későbbi, még brutálisabb német megszállást.

Ugyan az 1918-as összeomlás tudatában számunkra furcsának hat, de

a német vezetés a breszt-litovszki béke után biztos volt a küszöbön álló győzelemben, és a megszállt keleti területeken hosszú távra rendezkedett be. A megszállók minden helyi döntést a német katonai és gazdasági érdekeknek vetettek alá: a megszállt területeket kifejezetten gyarmatokként kezelték.

A megszállás gyakorlatának fontos eleme volt a helyi elitek és népek egymás elleni kijátszása, a helyi konfliktusok szítása is. Az itt élő népeket, különösen a szlávokat eleve alsóbbrendűnek tartották, de még náluk is megalázóbban bántak a zsidókkal, akik közül sokakat kényszermunkára hurcoltak el.

E német gyarmatosítási projekt Kelet-Európában 1918 őszén hirtelen véget ért, de a vereség és a visszavonulás ellenére a keleti tér feletti dominancia élménye nagyon sok német tisztre és későbbi döntéshozóra igen erős hatással volt. A német visszavonulást követően keleten létrejött vákuumot végül nagyrészt az új lengyel állam töltötte be. Míg a mai Belarusz keleti része szovjet tagköztársasággá vált, a nyugati fele a lengyel-szovjet háború után az akkor még erősen multikulturális Lengyelországhoz került, ahol ez a régió aztán elmaradott perifériának számított. A határ Minszktől alig néhány kilométerrel nyugatra húzódott.

A húsz évvel később kezdődő második világháború a mai Belarusz szempontjából döntő fontosságú, de az ország emlékezeti kultúrájában gyakran szándékosan háttérbe szorított eseménnyel kezdődött: 1939. szeptember 17-én a szovjet csapatok átlépték Lengyelország keleti határát, és néhány hónapon belül hivatalosan is annektálták a megszállt területeket. Az akkori és mai hivatalos álláspont szerint „felszabadították” az ott élő belaruszokat, „újraegyesítve” Belarusz keleti és nyugati részét.

Az országot innentől kezdve organikus egységként próbálták kezelni, anélkül, hogy részletesen foglalkoztak volna azzal, hogy milyen társadalmi sokkot jelentett az ott élő embereknek az ország nyugati felének 1939 és 1941 közti erőltetett szovjetizálása.

Érdemes odafigyelni a bevett fogalmakra: a legtöbb háborúról szóló elbeszélés eleve az 1941-es német agresszióval kezdődik, és az 1939-ben kezdődött második világháborút megkülönböztetik az 1941-ben kezdődött Nagy Honvédő Háborútól.

A német megszállás idejére a mai Belarusz területének nagy része a balti államokkal együtt a Reichskommissariat Ostland nevű civil adminisztrációs egységhez került. Ellentétben Litvániával és Ukrajnával, ahol kezdetben kilátásba helyezték későbbi nemzetállamok létrejöttét, ez Belarusz esetében a sokkal kevésbé kifejlett nemzeti mozgalom miatt fel sem merült. Sőt, a megszállók által Weißrutheniennek (Fehér Ruténiának) nevezett terület hosszútávú berendezésére nem is volt kiforrott terv.

Míg Ukrajna a német elképzelésekben kiemelkedő szerepet játszott – szinte mániákusan hitték, hogy egész Közép-Európát az ottani termőföldek fogják majd ellátni – a belarusz területek nem játszottak nagy szerepet a német telepesítési tervekben sem. A területnek inkább amolyan tranzitfunkciója lett volna a német birodalom magja és a főleg orosz vidékeken létrehozandó későbbi hatalmas német telepek között.

Az itt élő emberek e tervekben egyáltalán nem játszottak szerepet. Nekik hosszabb-rövidebb idő alatt el kellett volna tűnniük.

A mai Belarusz területén az Einsatzgruppék közreműködésével 1941 késő nyarától kezdve szisztematikusan meggyilkoltak nagyjából 800 000 zsidót – a mai Belarusz területén mintegy 500 nagyobb zsidó tömegsírt lehet azonosítani.

Míg a zsidók ellen szisztematikus népirtás folyt, a szláv lakosságot nyíltan terrorizálták és a háború előrehaladtával százezreket hurcoltak el kényszermunkára. De utóbbiak esetében még csak nem is ez volt a legrosszabb: a német hadsereg a Barbarossa-terv előtt azt az utasítást kapta, hogy magát a megszállt területekről kell ellátnia élelemmel, ennek a gyakorlatba ültetése pedig több millió ember éhhalálához vezetett. Erre a sorsra jutott az 1941-es hadműveletek közben hadifogságba esett szovjet katonák nagy többsége is – esetükben több millió emberről van szó.

Mint Christian Gerlach a kilencvenes évek végén megjelent kiemelkedő monográfiájában kifejtette, ezek az embertelen intézkedések kalkulált gyilkosságok voltak. A háború előremenete, a partizánháború felerősödése aztán szinte a végsőkig radikalizálta az itt tomboló erőszakot: a német egységek partizánellenes akciók ürügyén több száz falvat semmisítettek meg, gyakran összes lakójukkal együtt. Belarusz német megszállása végül csupán három évig tartott, de ezalatt az ország szinte teljes infrastruktúrája megsemmisült és a lakosság legalább negyede elpusztult.

Szovjet idők: elhallgatott holokauszt

1942-ben még megszállás alatt állt az ország, amikor Moszkvában már megalapították az ország máig legfontosabb emlékezetpolitikai intézményét, a Nagy Honvédő Háború Történelmének Belarusz Állami Múzeumát, ami 1944 őszén már be is üzemelt az akkor még romokban álló Minszkben. (2015-ben a múzeum új, bombasztikus épületbe költözött, de a kiállítás még mindig erősen a szovjet időket idézi.)

A narratíva kiszámítható módon a hivatalos szovjet ideológiát követte, de kiegészült néhány helyi sajátossággal: a nácik rémtetteinek taglalása és a Vörös Hadsereg katonáinak hősiessége mellett nagyon erős szerepet kapott a partizánháború és az őket rendületlenül támogató falusi lakosság mítosza, olyannyira, hogy Belaruszt a Szovjetunióban gyakran partizán köztársaságnak titulálták.

A szovjet hősi propaganda motívumai mellett viszont már a hatvanas évektől sokkal erősebben megjelentek az áldozatok is, hangsúlyosabban, mint a Szovjetunió más tagállamaiban.

Ennek leghíresebb példája az 1969-ben, Minszk felszabadításának 25. évfordulójára felavatott hatinyi emlékmű, amely a több száz megsemmisített belarusz falu emléke előtt tiszteleg. A komplexus koncepciója Leonyid Levin építész nevéhez fűződött, aki egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig meghatározó szerepet játszott az ország legfontosabb emlékműveinek kialakításában. A parkszerű emlékhely máig megrázó élményt nyújt: a csendet pusztán harangszó töri meg, míg a középpontban nem hősi pózt felvevő partizán vagy katona szobra áll, hanem a fia elégett holttestét karjában tartó megtört öregember.

Az áldozatok emberi sorsának középpontba helyezésének másik kiemelkedő példája Elem Klimov 1985-ben bemutatott filmje, a Jöjj és lásd. A háború borzalmait, az emberi kegyetlenséget minden hősi pátosz nélkül bemutató film Alesz Adamovics belarusz író Hatinyi harangok című regénye alapján készült, teljes egészében az ország területén játszódik, így a filmet a belaruszok máig sajátjuknak tekintik. A film a maga nemében szinte egyedülálló – a sorozatgyártásban készült szovjet háborús filmek világához szinte semmi köze nincsen.

Belaruszban tehát már a szovjet időkben megjelentek az emberi áldozatok történetei, a függetlenség után még a korábban tabunak tartott szovjet hadifoglyok sorsáról is nyílt múzeum. De mit jelentett mindez a zsidó áldozatokra vonatkozóan?

A Szovjetunióban legkésőbb a negyvenes évek végétől ellehetetlenítették azt, hogy a zsidó áldozatok zsidó identitását egyáltalán tematizálják. Ennek az egyik oka a szovjet ideológia volt, ami a háború után el akarta kerülni, hogy különbséget tegyen a Szovjetunió népei között, de erős szerepet játszott a negyvenes évek végén felerősödő antiszemitizmus is.

Ha a tömegsíroknál egyáltalán emlékműveket állítottak, azok legtöbbször obeliszkek voltak, tetejükön vörös csillaggal, a talapzaton pedig egy orosz nyelvű felirattal, ami az áldozatokat „békés szovjet polgároknak” titulálta. Ez alól csak nagyon kevés kivétel volt – az egyik viszont éppen Minszkben, ahol egy közvetlenül a háború után felavatott orosz és jiddis feliratú emlékművet később sem bontottak el, és a már említett Leonyid Levin által kibővített Jáma (magyarul: Verem) néven ismert, prominens emlékmű középpontját képezi.

A peresztrojka és a függetlenség csupán néhány évig tartó korszakának emlékezetpolitikai szempontból két nagyon fontos mozzanata volt. 1988-ban emlékeztek meg először nagy tömegek a sztálini terror áldozatairól, aminek a legfontosabb, hivatalosan máig nem támogatott emlékhelye a Kurapaty erdő lett Minszk külvárosában, ahol jelenlegi tudásunk szerint több ezer NKVD-áldozat fekszik tömegsírokban. A másik fontos változás a holokauszt áldozatainak emlékét érintette, akikről lassan végre úgy is meg lehetett emlékezni, hogy már nem hallgatták el zsidó származásukat, illetve üldöztetésük zsidóellenes indítékát.

Trosztyenyec és az újjáéledő emlékezet

Lukasenka 1994-es hatalomra kerülése után jelentős mértékben újraszovjetizálta Belaruszt. Ez leglátványosabban az állami szimbólumokon érhető tetten: a függetlenség éveiben használt – és a mostani tüntetéseken domináló – hagyományos fehér-piros zászló helyett Lukasenka a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság zászlajához és címeréhez nyúlt vissza. Mindenütt jelen vannak a szovjet típusú egyenruhák, plakátok, még az állambiztonságot is KGB-nek hívják. A történelemről szóló szövegekben, a hivatalos kiállításokon dominál a szovjet történetírás hagyományos stílusa.

Eközben meghatározó jelentőségű – és ez Lukasenka diktatórikus rendszerét megkülönbözteti sok amúgy jóval demokratikusabb szomszédos ország politikai kultúrájától – az etnocentrikus nacionalizmus hiánya.

A rezsim mindig kínosan ügyelt annak az ideológiának a hangsúlyozására, hogy Belarusz népe egységes, etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül. Noha a pravoszláv egyház privilegizált helyzetben van és szoros szövetségese a rezsimnek, az állami ünnepségeken rendre megjelennek más vallások vezetői is.

Igaz, zsidó kulturális reneszánsz nem nagyon volt az elmúlt harminc évben; a Belaruszban élő zsidók döntő többsége még a szovjet időkben belefásult a több évtizedes intézményes diszkriminációba és az asszimiláció, a láthatatlanság vagy az emigráció útját választotta.

A belarusz állam az utóbbi öt-hat évben azonban egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a holokauszt emlékezetének ápolására. Ugyan a rezsim már a kilencvenes években magánkezdeményezésből létrejövő emlékművek felállítása elé sem görgetett túl sok akadályt, ily módon számos helyi holokauszt-emlékmű, valamint néhány kisebb múzeum is létrejöhetett, az állam 2014 után sokkal nagyobb jelentőséget kezdett tulajdonítani a holokauszt emlékezetének. Ennek alighanem leginkább külpolitikai okai vannak: a belarusz rezsim a Krím bekebelezése és az Ukrajna elleni orosz agresszió sokkoló élménye után megpróbált nyitni Nyugat-Európa felé. A nyitást tartalmilag jól össze lehetett kapcsolni a Minszk szélén található Malij Trosztyenyec nevű emlékhely mindaddig rendezetlen állapotával.

Malij Trosztyenyec nagy valószínűség szerint a megszállt Szovjetunió területén legtöbb áldozatot követelő német megsemmisítő hely volt.

A „tábor” szó Trosztyenyec esetében félrevezető lenne – egyik része egy korábbi kolhoz helyén létrehozott kényszermunkatábor volt, a másik pedig egy tömeggyilkosságok végrehajtása gyanánt használt néhány hektárnyi erdős terület néhány kilométerrel odébb.

Az itteni áldozatok száma legalább 80 000 főre tehető – a hivatalos szovjet adatok szerint, amelyekhez a hivatalos történetírók mindmáig ragaszkodnak, 206 500 embert gyilkoltak meg itt, de ez minden bizonnyal túlzó adat. A számok körüli bizonytalansághoz hozzájárul az is, hogy 1943. októbere és decembere között a németek megpróbálták eltüntetni a tömegmészárlások nyomait, és az ún. Aktion 1005 keretében kényszermunkásokkal elégettették a tömegsírokban már erősen bomló holttesteket.

Ami Malij Trosztyenyecet érdekessé tette Lukasenka számára, az az áldozatok származása. Nagy részük a környékről származott: zsidók a helyi gettókból, ellenállók, partizánok és vélt vagy valós segítőik, a legkülönbözőbb ürügyekkel meggyilkolt civilek. A helyiek esetében az áldozatok számát sem tudjuk, nemhogy a nevüket.

Trosztyenyecnek eközben komoly nemzetközi dimenziója is van: 1942 tavaszával kezdődően mintegy 16 000 német, osztrák és cseh zsidót is közvetlenül ide deportáltak azzal a céllal, hogy meggyilkolják őket. Többek között Berlinből, Kölnből, Brémából, Hamburgból és Bécsből, de a theresienstadti gettóból is érkeztek transzportok. A Német Birodalomból származó áldozatok nevei a helyiekkel ellentétben majdnem kivétel nélkül ismertek.

Malij Trosztyenyec emlékezete ugyan mindvégig jelen volt a helyi emlékezetpolitikában, de a helyszínen évtizedekig néhány kisebb emlékkövön kívül szinte semmi nem emlékeztetett arra, hogy Trosztyenyec a holokauszt egyik központi helyszíne volt. Sőt, a tömeggyilkosságok helyszínéhez vezető utat a szovjet időkben egy szemétlerakóval barikádozták el, ami így csak nagyon nehezen volt megközelíthető. Ennek ellenére külföldről, főleg Ausztriából és Németországból egyre többen – elsősorban hozzátartozók, civil szervezetek, egyetemi csoportok – szerveztek utazásokat Minszkbe a holokauszt nyomait keresve, és így egyre inkább fókuszba került Malij Trosztyenyec is.

Trosztyenyec körül az előző évtized közepén felgyorsultak az események. Először 2015-ben a volt munkatábor helyén hoztak létre egy monumentális emlékhelyet, ezt követte három évvel később a tömeggyilkosságok helyszínén, a blagovscsinai erdőben felépített, dimenzióiban és szimbolikájában még monumentálisabb komplexus.

Ennek ünnepélyes megnyitására Minszkbe utazott a német és az osztrák köztársasági elnök, Frank-Walter Steinmeier és Alexander Van der Bellen, ami Lukasenka számára is fontos külpolitikai előrelépés volt, hiszen negyedszázados uralma alatt először látogattak nyugati államfők Belaruszba.

Lukasenka ez alkalommal egy amúgy kifejezetten vállalható, a helyi kontextusban meglehetősen előremutató beszédet tartott.

Emlékezetpolitikai szempontból az ilyen gesztusok mindenképpen fontos előrelépést jelentettek. Míg a történelmi helyszíneken, így Malij Trosztyenyec esetében is – a monumentális emlékművek ellenére – sajnos még mindig hiányzik a történelmi kontextus szakszerű és közérthető bemutatása, addig kisebb projektek keretében erre egyre inkább lehetőség nyílik. Egy ilyen projektben volt szerencsém részt venni, amikor német, belarusz, valamint osztrák és cseh történészek részvételével 2016-re létrehoztunk egy kétnyelvű vándorkiállítást és egy ehhez tartozó katalógust Malij Trosztyenyecről, amivel hosszú, gyakran igencsak fárasztó és bonyolult vitákat követően végül mindkét fél elégedett lehetett.

A kiállítás bemutatja a háború és a náci megsemmisítő politika előzményeit, teret ad egyes áldozatok sorsának bemutatására, de részletesen kitér a két ország emlékezetkultúrájának alakulására és sajátosságaira is. És ami a legfontosabb: az ilyen projekteken keresztül nagyon fontos hidak épülnek történészek, sőt a társadalmak között, miközben a felek nagyon sokat tanulnak egymástól. E kis lépések megtételével egyre árnyaltabb lesz a történelem bemutatása és percepciója, és egyre sokrétűbbé válhat a történelmi emlékezet is.