Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: „A gazdasági érdek és a politikával összeolvadt fölső osztály hatalma tetszik az egyetlen realitásnak”

(A kérdéseket Losoncz Márk tette fel. Az interjút magyarul az újvidéki Autonómia portál közölte először, az itt közölt szöveg egy kiegészített változat.)

Már évek óta intenzív az együttműködés Aleksandar Vučić és Orbán Viktor között. Mit gondol erről és e rendszerek közös tulajdonságairól? Hogyan értékeli a vajdasági magyarok helyzetét mindebben?

A különféle kelet-európai rendszerek, eltéréseik ellenére, hasonlítanak abban, hogy a „valóságosan létező szocializmus” volt az utolsó racionális állapot, amelyre visszaemlékezhetnek. A tervgazdaság, a társadalom minden szegmentumát mozgató újraelosztó állam, a rendszer identitását, az egyenlőséget és mobilitást őrző és behatároló Párt, a paternalisztikus, gondoskodó közigazgatás, az iparosító-urbanizáló-népművelő fejlődés, a magaskultúra elsőbbségét biztosító civilizációs struktúra ugyan nem elégítette ki a rendszer által fölköltött modernizációs (főleg fogyasztói) vágyakat, de szilárd körvonalai voltak, és voltak – persze autoritárius – érvei a fegyelem és stabilitás mellett. Ezt Jugoszláviában megerősítette az antifasiszta mitológia, az antisztálinizmus és a föderalista-antinacionalista állami ideológia, ami másutt hiányzott. A legutóbbi ismert Rend fölbomlása a kelet-európai népek szemében hanyatlástörténet.

Az 1989 utáni államvezetési gyakorlatok közül csak az etnicizmus sikeres, a magántulajdonra alapozott, piaci-kompetitív kapitalizmus épp úgy népszerűtlen, akár az emberi jogok, a szabadságok, a civil társadalom, a pluralizmus stb. világnézete. A gazdasági érdek és a politikával összeolvadt fölső osztály hatalma tetszik az egyetlen realitásnak, habár gyűlölet övezi.

A társadalmat semmi nem nagyon tartja össze, csak az ilyen vagy amolyan „külsővel” szembeni gyanakvás: de nemcsak a muszlimok vagy az oroszok (Lengyelországban és Romániában) vagy az Európai Unió (Csehországban vagy a magyarországi jobboldalon) számítanak ellenségnek, hanem ugyanilyen „külső”-nek számít a hazai politikai ellenfél is. Ezek kötőanyag nélküli társadalmak, amelyekben a diktatúrás törekvések háttere nem a néma engedelmesség, hanem a káosz, a bomlás, különösen az állami közigazgatás – és benne az infrastrukturális és a szociálpolitika – csődje.

Csatlakozott a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézettel kapcsolatos, szolidaritásra buzdító nemzetközi felhívásunkhoz. Másrészt már évek óta megnyilvánul a magyarországi oktatási és tudományos intézményeken (CEU, MTA, a színiakadémia stb.) gyakorolt represszióval kapcsolatban. Amíg az Intézetünkben megváltozott az Igazgatótanács összetétele és új igazgatót választottak, a magyarországi intézmények mintha kudarcot vallottak volna. Lehetséges-e, hogy mindez azért történt, mert Szerbia még nem az Európai Unió tagja? Azért is kérdezem, mert nemrég megjelentetett egy cikket arról, hogy az EU valójában közömbös Orbán – magyarországi – politikai lépései iránt.

Az Európai Unió nem föderáció, amely kikényszeríthetné a közös alkotmányos rendet; az a hipotézis, amely szerint hasonló alkotmányos rendszerű államok egyesülnek benne önként, tévesnek bizonyult: a kelet-közép-európai országok nem liberális demokráciák és nem rendezett államok, ez nem mondható el se a Visegrádi Négyekről, se Szlovéniáról, se Bulgáriáról, se Romániáról (bár vannak közöttük jelentős különbségek), mint ahogy Szerbiáról, Albániáról, Macedóniáról vagy Koszovóról se. A volt „szocialista” országok egyike se konszolidált, mindenütt hiányoznak fontos szabadságjogok és garanciák, mindenütt elképesztő a társadalmi igazságtalanság mértéke, mindenünnen menekülnek a lakosok Nyugatra. Akár az EU tagjai, akár nem. Közben a nyugat-európai országokban is inog az 1945 és 1989 között kialakult kompromisszum. Olyan fontos és nemrég még erős országok vergődnek a zűrzavarban, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország. Az EU tagjai közötti szolidaritás – ha ugyan valaha létezett – , megszűnt. A primitív önzésen kívül nem látunk mást. A hidegháború idején kialakult egyensúly elveszett, és Európa semmi mással nem helyettesítette.

Támogatta a 2012-es magyarországi diákmozgalom tüntetéseit is. Emlékszem egy cikkére, amely azt sugallta, hogy az egyetem autonómiájára való hivatkozás is nagyon problematikus. Kifejtené ezt?

Az egyetem – vagy a kulturális intézmények – (no meg a nem választott intézmények, mint a bíróságok vagy a jegybank) autonómiája természetesen nem demokratikus és nem egalitárius, hanem kiváltság (privilégium). Ugyanilyen a piac autonómiája is, ahol a verseny szabályozott, de ez szabályozott anarchia, ahol a veszteseket nem kárpótolják. Nem vagyok az elitizmus híve. Sajnos azonban a jelenlegi körülmények között, ahol mindenfajta szabadságjog fenyegetett, óvatosabban kell fogalmaznunk, sőt: védenünk kell az elit intézményeinek az autonómiáját a diktatúra és a káosz kettősével szemben. Ha a kulturális elit kiváltságai a szabad beszéd megmaradt utolsó terepei, akkor az elitizmussal szembeni baloldali ellenszenvünk pillanatnyilag nem időszerű, mert csak a diktatórikus törekvéseket támogatnánk vele. Úgyhogy inkább a privilégiumok kiterjesztésével és elterjesztésével kellene próbálkozni, önigazgatási intézmények (első renden erős szakszervezetek) létrehozásával más szférákban is, ami jelenleg kilátástalan utópiának tetszik.

A koronavírus sok országban a tekintélyelvűség és a biztonságiasítás (securitization) jelenségeit hozta magával. Valami hasonló történt Magyarországon is?

Semmi efféléről nincsen szó. A koronavírus elleni intézkedéseket – indokolt technikai bírálatokon kívül – nagyjából konszenzussal hajtották végre. Az Orbán-kormány erre hivatkozva vezetett be autoritárius intézkedéseket, amelyeket aztán félig visszavont, de ilyeneket egyfolytában bevezet, több-kevesebb hatékonysággal. A közvagyon fölosztása a „mély állam” erőcsoportjai között folytatódik, az underclass és a prekariátus további elszegényítése szintén, a rasszizmus és a fasisztoid ideológiai propaganda továbbra is domináns a központi médiákban, akár van járvány, akár nincs.

Számos cikket írt arról, amit posztfasizmusnak nevezett, összehasonlítva ennek az ideológiának a különböző megjelenési formáit. Hogyan tekint a mostani amerikai tüntetésekre, különös tekintettel a Black Lives Matterre? Lehet-e párhuzamot vonni az elmúlt évek európai történéseivel?

Az antirasszista hullám már átcsapott az Atlanti-óceán innenső partjára is. Bár ez – az antiglobalista és az ökológiai mozgalmakhoz hasonlóan – nem veszi célba az államot magát (nem forradalmi mozgalom), roppantul heves és indulatos, az erkölcsi fölháborodás mozgatja. Nagyon szépnek tartom, hogy az egyik elnyomó társadalom – hiszen mindegyik az! – legalább részben elszégyelli magát borzalmas múltja és jelene miatt és megpróbál megjavulni. Képmutatónak tartom az egyes túlkapások, erőszakcselekmények miatti panaszkodást, amely a dolog erkölcsi lényegéről megfeledkezik. A BLM-re vonatkozó európai bírálatok sajnos bűzlenek a fajgyűlölettől. Minden erkölcsi forradalom rombol is, nemcsak épít, aki ezt nem látja, történelmi vakságban szenved. Amikor a fekete egyenlőségi mozgalom hatása Európába érkezett, itt már túl voltunk a menekültválság alkalmából végbement rasszista fordulaton, amely minden európai állam közéletét végzetesen megmérgezte. Az a sötét európai valóság, amelynek a meglétét a jugoszláviai háború tárta föl, nemcsak a Balkánon szabja meg a politika természetét, hanem egész Európában. A francia forradalom óta két évszázad telt el, és az egyenlőség gondolata épp akkora, ha ugyan nem nagyobb ellenállásra talál, mint a hűbéri rendszerekben a XVIII. században.

Nem hogy a szocialista, de a polgári társadalom vívmányai is veszélyben forognak. Mit sem ér az amerikai feketékkel rokonszenveznünk, ha üldözzük és elnyomjuk a muszlimokat és a cigányokat, ha az ortodoxok gyűlölik a katolikusokat és megfordítva, ha a saját etnikai csoportunk által elkövetett tömeggyilkosságokat mentegetjük és a másokéit meg elítéljük.

E tekintetben a föladat évszázadok óta nem változik – és nem teljesül.

Ön ma egyike a legkiemelkedőbb baloldali értelmiségieknek. Hogyan tekint a baloldali pártok mai szerepére és lát-e arra lehetőséget, hogy a szociáldemokrácia válságát követően más (radikálisabb) pártok nagyobb szerephez jussanak? Pontosan miben áll a mai baloldal válsága?

A szociáldemokrácia válsága vagy veresége csak az utolsó a baloldal vereségeinek a sorában. 1914-ben, 1933-ban, 1989-ben a sovinizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus, az etnicizmus legyőzte a szocialista munkásmozgalmat; a gazdaság és a technika átalakulása miatt is a munkásosztály (mint politikai szubjektum) elvesztette a kezdeményezést, politikailag passzív vagy átmegy a kirekesztő jobboldalra, amely a hagyományos munkásság vetélytársait (nők, színesek, bevándorlók) tekinti ellenségnek. Ilyenkor azt szokás mondani, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a kisebbségek védelmével és a munkásosztály többségének a sajátos érdekeit kellene képviselnie. De hát ez siralmas elitizmus. A munkásmozgalom nem azért volt ilyen vagy amolyan, mert kívülről valami preegzisztáló „baloldal” megmondta neki, hogy mit csináljon. Hanem azért, mert a munkásmozgalom maguknak a munkásoknak a mozgalma volt, ők vetették el a nemzeti kereteket (mint előttük a sztoikusok meg a keresztyének), az ő szövetségesük volt a baloldali értelmiség –

a munkásmozgalom nem a baloldali értelmiség kreatúrája, hanem a proletariátus önmozgásának a következménye, amely megalkotta a saját modern magaskultúra-verzióját, amelynek mi az utódai, a leszármazottai vagyunk.

Jelenleg biopolitikai mozgalmak vannak (a rassz/etnikum, a dzsender, a környezet körül), az emberi emancipáció marxi modellje helyett az egyenlőség radikálisan polgári fogalma a rendező elv. Az egyenlőség legjelentékenyebb modern teoretikusa John Rawls, aki liberális volt, nem szocialista. A hagyományos szocializmus halott. A kisebb radikális baloldali pártok (mint a Levica Szlovéniában, a Možemo Horvátországban, a Razem Lengyelországban, a Bloco de Esquerda Portugáliában stb.) kétségtelenül munkásbarátok, de tagságuk és választói bázisuk főleg a fiatal, nagyvárosi fehérgallérosok, értelmiségiek, a népjóléti szolgálatok, helyi tanácsok dolgozói, művészek, diákok populációiból és szubkultúráiból áll. Ezek a szubkultúrák Kelet-Európában néhol távol állanak a mainstreamtől, néhol kevésbé, de az „új világ” alternatíváját úgy, mint 1917-19-ben vagy akár 1945-ben, sehol senki nem testesíti meg. Az utópiának és a dolgozók tízmillióinak az együttese – vagy ahogy egykor nevezték: a proletariátus és a filozófia fúziójának – a történelmi konfigurációja megszűnt.

(Ezekről a kérdésekről lásd TGM „Az értelmiség mint történelmi probléma” c. három részes esszésorozatát a Literán itt, itt és itt, továbbá a Przemysław Witkowskinak adott terjedelmes nyilatkozatát a Krytyka Politycznában.)

Címlapkép: Fotó: B. Molnár Béla