A napokban látott napvilágot a hír, miszerint az angliai tanulmányaikat a 2021/2022-es tanévben vagy azután kezdő uniós állampolgárok már nem lesznek jogosultak sem tandíj-kedvezményre, sem államilag támogatott diákhitelre. Ez egyes becslések szerint akár 60%-kal is csökkentheti az országban tanuló EU-állampolgárok arányát.

Feltételezhető, hogy a nyugati társaiknál általában kevesebb anyagi erőforrással rendelkező magyar és egyéb kelet- és közép-európai diákok aránya még drasztikusabban fog csökkenni. Bár valóban igazolhatatlan, hogy miért járna egy ukrán fiatalnak kevésbé a minőségi oktatás, mint egy magyarnak, erre az inkonzisztenciára a lehetőségek tágítása, nem további szűkítése kellene, hogy legyen a válasz.

A mostani változás súlyos veszteség az Angliába készülő magyar tanulóknak. Ezzel lezárul egy korszak, és tovább szűkülnek a hazai felsőoktatás tudatos kormányzati szétbarmolása vagy egyéb okok miatt külföldi alternatívát kereső magyar tanulók lehetőségei. Ennek apropóján reflektálnék az érintett magyar diákok  helyzetére a felsőoktatás globális válságának kontextusában.

Már a kedvezményes, évenkénti 9250 fontos (kb. 3,6 millió forint) tandíj is megfizethetetlen lett volna még a brit diákok jelentős részének is, de eddig velük együtt a magyar és egyéb EU-s hallgatók is jogosultak voltak egy viszonylag kedvező konstrukciójú diákhitelre, ami a tandíj egészét fedezte, törlesztését pedig csak akkor kellett megkezdeni, amikor a hallgató keresete meghalad egy bizonyos összeget (így tulajdonképpen inkább tekinthető „diplomaadónak”, mint egy klasszikus hitelnek). Ez a diákhitel, valamint a skóciai tandíjmentesség eddig sok magyarnak adta meg a lehetőséget, hogy az Egyesült Királyságban végezzen felsőoktatási tanulmányokat. Ez a lehetőség most sokak számára elvész.

A továbbtanulás persze Angliában sem mindig jelentett egyet az évtizedekre szóló eladósodással. A brit felsőoktatás 1998-ig ingyenes volt, amikor is a thatcherizmus neoliberális dogmáit elfogadó, „protogyurcsányista”  munkáspárti Blair-kormány 1000 fontos tandíjat vezetett be.* Az összeg fokozatosan nőtt, majd  a David Cameron vezette konzervatív-liberális koalíció 2012-ben a háromszorosára emelte. Egy olyan politikai elit vitte ezt véghez, amelynek tagjai egytől egyig ingyen tanulhattak.

A brit diákság becsületére legyen mondva, hogy ők legalább ellentétben hasonló helyzetben lévő magyar társaikkal, a tandíjemelés hírére tízezrével mentek az utcára, majd annak rendje és módja szerint elfoglalták és szétverték a kormányzó konzervatív párt székházát (mifelénk ilyesmit csak a torrent és a pornó potenciális megdrágulásának hírére szokás csinálni).

Az elmúlt évtizedben bevezetett neoliberális átalakítás nem csak a hozzáférhetőség szempontjából volt problematikus: tudatosan erősítette az egyetemek közötti versenyt a „fogyasztók” (diákok) toborzásában, ami az oktató-tanuló arány romlásához, és így az oktatás színvonalának csökkenéséhez vezetett.

Nem csoda, hogy az elmúlt években konzisztensen romlott a brit egyetemek különböző rangsorokban elfoglalt helye, bár az ilyen áltudományos rangsorok léte eleve a felsőoktatás áruvá silányulásának válságtünete, így sok figyelmet nem érdemel a jelenség.

„Idén 7. Helyről az 5.-re lépett elő az egyetem. Hurrá, ettől 3.43%-al jobb lesz a preszókratikus filozófiáról szóló szeminárium használati értéke.” Az ilyen rangsorok nem a tanuló, hanem az ipar érdekében léteznek, ahogy tulajdonképpen a neoliberalizmusnál pár évszázaddal öregebb numerikus osztályozás is. „ 72/100 lett Az átváltozást  feminista szempontból értelmező esszém, szemben a cimborám 71/100-ra értékelt munkájával. Hurrá, az én gondolataim objektíven 1 százalékponttal értékesebbek!”

A kedvezményekre nem jogosult diákok éves tandíja akár 20-30 ezer font (7,8-11,7 millió forint) körül is mozoghat, ami sajnos a tanulmányaikat 2022-ben vagy azután megkezdő magyar diákokra is vonatkozni fog. Bár egyes egyetemek ösztöndíjprogram indításával igyekeznek majd megőrizni népszerűségüket a kontinensről érkező tanulók körében, ez semmiképp nem lesz elegendő a változás ellensúlyozására.

Eddig is égbekiáltó igazságtalanság volt, hogy a felsőoktatásban való részvétel, különösen a külföldi tanulmányok lehetősége részben osztályprivilégium. (Még akkor is, ha talán a megélhetés költségeit némiképp könnyebb a tanulmányok mellett részmunkaidőben kitermelni a magasabb bérszínvonalú centrumkapitalista országokban).

Az Angliában tanuló magyarok között eddig is felülreprezentáltak voltak a privilegizált osztályokból származó diákok. Ők ugyanis otthonról hozott kulturális tőkéjük révén könnyebben nyernek felvételt minőségi nyelvoktatást nyújtó elitgimnáziumokba, valamint anyagi tőkéjük révén igénybe tudják venni a magánszektorban burjánzó nyelvvizsga és felvételi előkészítő iparok szolgáltatásait, melyek a magániskolákkal együtt a közoktatás hiányosságait hivatottak kompenzálni (persze csak azoknak, akik fizetni tudnak értük).

A magánórákkal kikövezett út végén persze a fent említett intézmények hathatós segítségével sokan meggyőzik magukat, hogy tanulmányi sikereiket kizárólag a tehetségnek és szorgalomnak köszönhetik, és így másoknál alkalmasabbak a társadalomban egy „meritokratikus elitet” alkotva vezető pozíciókat betölteni. Ők a „the brightest and the best” ahogy egy középszerű angolszász egyetem vagy egy közepesen fizető multi toborzó brosúrája fogalmazna.

Most a sok helyen az évi 10 millió forintot is meghaladó tandíj még a magyar felső-középosztályt is nagyrészt ki fogja zárni az angol egyetemekről. Hasonlóan az Egyesült Államok felsőoktatásához, az angliai tanulmányok lehetősége csak (jobb esetben céges, rosszabb esetben NER-közeli) ösztöndíjprogramok révén lesz hozzáférhető az oligarcha szülővel vagy nagybácsival nem rendelkező magyar tanulók számára.

Emiatt várhatóan nemcsak a hozzáférés fog csökkenni, hanem a színvonal is, hiszen ha eleve kevesen tudják kifizetni a tandíjat, akkor csökkenni fog a szelekció mértéke is (kérdéses persze, hogy baj-e ez egyáltalán). A brexitet elsősorban mint „objektívan helytelen” gazdasági döntést keretező, technokratikus polgári sajtó bizonyára megírja majd, hogy a hozzáférés korlátozása csökkenti a felsőoktatás és így az ország  „versenyképességét” (az agyelszívás csökkenése miatt), de ezzel bővebben nem kívánok foglalkozni .

Azon tanulók persze, akik idén szeptemberben tervezik megkezdeni tanulmányaikat, a teljes kurzus idejére jogosultak lesznek a kedvezményes tandíjra. Nekik bezárkózó világunkra való tekintettel személy szerint erősen javallanám a „pre-settled status” mielőbbi megszerzését. Egyelőre nem tudni, hogy az eddig tandíjmentes Skócia esetében milyen változások következnek a brexit után.

E változások különösen annak fényében aggasztóak a felsőoktatásba készülő magyarországi fiatalok számára, hogy a NER, miután elüldözött egy valódi értékteremtő erővel bíró, önfenntartó magánegyetemet, az állami egyetemeket azok közpénzből történő kamu-magánegyetemekké alakítása által kívánja rövid pórázra fogni. Ennek tudatában teljesen érthető reakció, hogy aki csak teheti, alternatívákat keres egy ilyen oktatási rendszerrel szemben.

Sok fontos társadalmi kérdéssel (pl. társadalmi nemek) ma sajnos egyszerűen lehetetlen foglalkozni az orbáni autokrácia által cenzúrázott vagy öncenzúrára kényszerített oktatási és kutatási intézményekben.

Persze, ahogy korábban már utaltam rá, ellentétben a „nyugatos” magyar értelmiség egy részének öngyarmatosító fantáziáival, a brit felsőoktatásban is súlyos hiányosságok vannak – ugyanakkor a színvonal még így is bőven felülmúlja a magyarét, részben azért, mert több pénz jut rá.

Az egyetemek fenyegetettsége nem a NER sajátossága, hanem globális jelenség, melynek két forrása van. Egyik a fehér nacionalizmus, etnicizmus, autoriter populizmus, posztfasizmus vagy Orbán-Trump jelenség, és hasonló neveken futó valami, amely Angliában leginkább külföldi (a brexit előtt főleg nem fehér) oktatók és kutatók hozzáférésének megnehezítésében, mifelénk pedig szakok és egyetemek üldözésében nyilvánult meg.

A másik a mérhető anyagi hasznot nem termelő dolgok finanszírozását ellenző neoliberális-technokratikus barbarizmus, mely Angliában a fentebb említett „reformokban”, Magyarországon pedig a „vászontarisznyán a lakat” diskurzusban volt tetten érhető.

A brit egyetemek már rég nem a gondolat önmagáért való művelésének otthont adó, szabad terek, bár a magyar/kínai/orosz stb. intézményekre jellemző cenzúra valóban nem létezik, ami nagy előny. Ezt illusztrálandó megosztanék egy személyes élményt.

Élénken él még emlékezetemben az a nap, amikor a campus betonjára száradt vértócsát a kiszervezett takarítók csak fél napos késéssel tudták felmosni. Történt ugyanis, hogy miközben az épület egyik szárnyában Jeremy Bentham múmiája mellett osztogatták a brandelt cukorkát a könyvelő, auditor és üzleti tanácsadó cégek toborzói, a bizonytalan szerződéssel és minimálbérért dolgoztatott fiatal akadémikusokkal ellentétben fél millió fontot kereső rektor utasítására, a kiszervezett biztonsági cég emberei ráhívták a rendőrséget a hallgatói önkormányzatnak (ott Student’s union vagyis pontosan fordítva Hallgatói Szakszervezet) otthont adó épület privatizálása ellen tiltakozó diákokra.

Döbbenten néztem, ahogy egy tüntető lányt a hajánál fogva rángattak le a könyvtár előtti lépcsősoron. Persze az is része a történetnek, hogy botrány lett az esetből, és a diákszervezetek országos tüntetést szerveztek, sőt, összekapcsolták az ügyet Mark Duggen – egy rendőrök által lelőtt fekete férfi – halála miatt épp folyó bírósági eljárással.

Több ezren vonultunk a parlamenthez. Volt némi vandalizmus is, amit éjfélig tartó westminsteri kergetőzés követett a rohamrendőrökkel. Azon az éjszakán írtam meg életem legpocsékabb beadandóját, miután hajnali egy körül hullafáradtan beestem a szerencsére – bár nagyrészt szintén a prekár munkaerőnek köszönhetően – folyamatosan nyitva tartó könyvtárba.

Persze e körülmények ellenére továbbra is jó dolognak tartom, ha magyar diákok a globális élvonalba tartozó egyetemeken vagy legalább a megszokottól eltérő környezetben tanulnak, ezért a brit döntés sajnálatos.

Nekem például személy szerint nagyon hasznos volt egy olyan közegben tanulni Marxról, ahol az itthon a kamumarxista mázzal leöntött diktatúra miatt kialakult előítéletek nem voltak jelen. (Pedig hát melyik elméleti iskola volna alkalmasabb pl. a kádári nómenklatúra osztályhelyzetének kritikus vizsgálatára, mint maga a marxizmus?)

A magyar értelmiségre igazán ráfér a szellemi vérfrissítés, különösen annak tudatában, hogy ennek a rétegnek ma nincs elég szerves kapcsolata a más nyelveken folyó diskurzusokkal. Nem elég persze külföldön élni, az sem árt, ha az illető valóban kiteszi magát az ottani benyomásoknak, és nem csak az előfeltevéseit hagyja beigazolódni.

Ehhez viszont az kell, hogy a külföldön élő és tanuló fiatalok valóban részt vegyenek az adott országban folyó társadalmi, politikai és kulturális életben, és ne csak az egyetemre írjanak és olvassanak az adott nyelven.

Kell hozzá az is, hogy saját ügyüknek érezzék, ha az utcájukban kivágják a fákat, hogy politizáljanak, építsenek buborékon kívüli kapcsolatokat, és ha kell, barikádokat is. Ez a folyamat persze fordítva is működhet, erre volt jó példa, amikor a CEU-n alakult Szabad Egyetem nem magyar aktivistái (akik közül többen megjárták például a 2012-es québec-i diákfelkelést, vagy akár dél-amerikai lakhatási mozgalmakat) sikeresen honosítottak meg máshol bevált aktivista gyakorlatokat a „rabszolgatörvény” és a CEU elüldözése elleni tüntetések során.

Nem azt állítom persze, hogy a „fejlett nyugat” kultúrfölényéhez kell felzárkózni, csupán azt, hogy jók az új benyomások, sőt, a valóság összevetése a fejünkben élő steril ideával (pl. „nyugat”) segít árnyaltabb képet alkotni az adott térségről. Egy athéni foglalt házban például ugyanúgy van mit tanulni, mint egy londoni trockista olvasókörben.

A TETT-blog egy általam nagyra becsült szerzője bizonyára fel fogja ismerni ezen írásomban a professzionális-menedzseri osztály öncélú siránkozását, de neki is be kell ismernie, hogy ő maga sem a pusztában tanulta az autonómizmust. Azt is be kell ismerni, hogy nem csak a jót lehet „hazahozni”. Olyan is biztos akad, aki elsajátítja Angliában a pökhendi ifjú toryk (akik többek között arról hírhedtek, hogy bankjegyeket égetnek hajléktalanok előtt, vagy szétvernek egy éttermet, majd kifizetik a tulajt) „born to rule”, uralkodásra született attitűdjét, majd hazajönnek pártot alapítani (nem is mondom, hogy melyiket).

Fontos lehetőségek elől esik most el tehát a magyar fiatalság egy része, de ne felejtsük el, hogy még így is vannak opciói azoknak, akik minőségi és szabad intézményben kívánnak tanulni. A szigetország leginkább a nyelvismeret miatt volt első számú célpont, de a kontinensen is akadnak angol nyelvű képzések, ráadásul ezek közül sok teljesen tandíjmentes.

Az osztrák, német, francia és skandináv állami egyetemek magyar tanulóknak tandíjmentesek, a svájci és holland intézményekben pedig van ugyan tandíj, de a mértékük közel sem olyan csillagászati, mint a britek esetében. Még az is sejthető, hogy aki olyan „kényes témákat” kíván kutatni, mint például a társadalmi nemek, még egyes szerbiai vagy romániai egyetemekkel is jobban jár, mint a magyarországiakkal.

Az sem ördögtől való ötlet, ha valaki egyetem előtt egy évet munkával és nyelvtanulással tölt, mielőtt beiratkozik valamelyik kiváló és ingyenes német vagy francia intézménybe (az persze még becsülendőbb, ha valaki bevállalja, hogy marad és harcol). Ki tudja, még a végén lesz egy olyan értelmiségünk, amely a mai 20-asokkal és 30-asokkal ellentétben nem csak angol fordításban tud majd eredetileg németül vagy franciául íródott filozófiai és szépirodalmi szövegeket olvasni?

*Javítás: A szöveg korábbi változatában pontatlanul szerepelt a tandíj 1998-as összege.