Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A CSI tehet róla, hogy 2020-ban a rendőri rasszizmus ellen kell tüntetni?

A legtöbb ember az élete során nem gyakran kerül szembe a törvénnyel, így az egyetlen forrás, ahonnan belülről is igazán megismerheti a rendvédelmet, az a televízió, és azon belül is a krimisorozatok. Ezekből a jellemzően hollywoodi produkciókból még itthon is olyan sok van, hogy nehéz úgy kapcsolgatni pár percnél tovább, hogy ne ütközzünk egy CSI vagy Esküdt ellenségek-ismétlésbe, az Egyesült Államokban pedig egyenesen akkora dózisban kapják a nézők a rendőrös-nyomozós produkciókat, hogy a Vulture újságírójának tapasztalata szerint szombat este a fő csatornákon aligha lehet bármi mást találni.

Ez pedig baj, hiszen az ilyen műsorok nagy része éppen azt hallgatja el az amerikai igazságszolgáltatásról, ami a legsúlyosabb gyengesége, és amiért most az Egyesült Államokban napról napra emberek százezrei vannak utcán – a megannyi túlkapás és rendszerszintű rasszizmus aligha köszön vissza a képernyőről.

Nemrég a Black Lives Matter új hullámának hatására Twitteren elindult az az új trend, hogy ezeket a sorozatokat következetesen „copagandának” hívják, ami a cop (zsaru) és a propaganda szavak összeolvadásából ered.

Több érdekes oka is van annak, hogy miért nem hitelesek ezek a műsorok, és bár tényszerűen persze nem tudhatjuk, mekkora hatással vannak a rendőrség megítélésére, az biztos, hogy számos érdek fűződik ahhoz, hogy a szórakoztatóipar fenntartsa az emberekben a róluk alkotott hősies képet.

Mi a baj az amerikai rendvédelemmel?

A Color of Change nonprofit szervezet év elején közölt friss jelentést Az igazságtalanság normalizálása címen, amelynek fő feltevése az volt: a tévé nem más, mint a rendőrség PR gépezete. A kutatóik számos filmes szakmabelivel beszéltek a kérdésről, valamint 26 olyan sorozatot elemeztek, amik az igazságszolgáltatás valamelyik ágához kötődnek. A megfigyeléseiket olvasva két probléma is kirajzolódik: egyrészt az, hogy ezek a tartalmak torzítják a valóságot, mert nem reflektálnak az amerikai rendvédelem strukturális hibáira, másrészt pedig az, hogy normalizálják a durva erőszakot, amit a hivatalos szervek „szükség esetén” bevetnek. Az utóbbit nem kell sokat magyarázni, elég, ha magunk elé képzeljük a krimisorozatok jellemző végjátékát lövöldözésekkel és feszült kihallgatásokkal, de a strukturális hibákról talán érdemes kicsit hosszabban beszélni.

Rendőri erőszak elleni tüntetés Washingtonban (Rosa Pineda / Wikimedia Commons)

A Foreign Policy hírportál szerint nem önmagukban a rasszista, erőszakos rendőrök jelentik a fő problémát Amerikában, hanem a rasszizmus, az erőszak és a rendvédelem. Anélkül, hogy elhárítaná a felelősséget azokról, akik ártatlan embereket lőnek le, mert „a munkájukat végzik”, Rosa Brooks a cikkben hangsúlyozza: nemcsak az egyéni kihágásokról kell beszélni, hanem a társadalomban gyökerező, szisztematikus bajokról.

A szerző szerint eleve gond, hogy az USA-ban szabad a fegyvertartás, hiszen amíg más országokban a rendvédelem abban a tudatban dolgozik, hogy egy átlagos napon senki nem fogja fegyverrel fenyegetni, a tengerentúlon az utca bármelyik emberénél lehet pisztoly, vagy akár még komolyabb fegyver. A helyzet súlyosságát az is bizonyítja, hogy az USA-ban a munka miatti halálok számát nézve a rendőr az egyik legveszélyesebb szakma, 100 ezerből átlagosan 16-ot gyilkolnak meg. Az, hogy az amerikai rendőrségnél ennyire bevett eljárás az erőszak, ebből a fenyegetettségből is fakad.

Brooks szerint problémát jelent az is, hogy föderális szinten egyáltalán nem egységes a rendőrképzés: van, ahol egészen olyan az oktatás, mint egy főiskolán, máshol pedig inkább a katonai kiképzésre emlékeztet. Az viszont szinte mindenhol közös, hogy a rendvédelmi dolgozók mentális egészségére nem figyelnek eléggé, és ezt mutatja az is, hogy a Washington Post szerint a munka során elkövetett gyilkosságok negyedét olyan rendőrök követik el, akik öngyilkosságra hajlamosak vagy más súlyos mentális panaszaik vannak. Ezzel együtt a képzések azt sem tanítják meg elég jól, hogyan kezeljék az erőszakos helyzeteket. A trend egyre inkább az, hogy a rendőrök diplomácia helyett agressziót alkalmazzanak az előállítások során, miközben még mindig nagyon is él az a toposz, hogy az a jó zsaru, aki sosem adja fel, és ha kell, ehhez szélsőséges eszközöket is bevet.

És minderre pakolódik még rá a rasszizmus és társadalmi egyenlőtlenségek kérdése. Az Egyesült Államokban korántsem csak a rendvédelembe van kódolva a faji megkülönböztetés, habár önmagában sokatmondó az is, hogy amíg egy fekete férfinek 1 a 3-hoz az esélye, hogy élete során börtönbe kerül, addig egy fehérnek 1 a 17-hez. De a kutatások még mindig azt mutatják, hogy a feketéket mindennapi szituációkban is diszkriminálják. Kisebb valószínűséggel hívnak be állásinterjúra egy olyan embert, akinek afroamerikai hangzású a neve, a fekete gyerekeket gyakrabban megbüntetik az iskolában, mint a fehéreket, a feketék pedig még mindig sokkal nagyobb szegénységben élnek átlagosan – csak hogy néhány példát említsünk a számtalanból. Egy biztos: a társadalomba kódolva van az intézményes egyenlőtlenség és a fehér felsőbbrendűség.

Jelenet a CSI: New York című rendőrsorozatból (kép: CSI: NY fb)

Hogy rögtön folytatódjon is a megkülönböztetések sora, térjünk vissza a Colors of Change tanulmányára, ami éppen azzal kezdődik, hogy

a filmesek tapasztalatai azt mutatják, nem éri meg fekete áldozatokat írni a műsoraikba, mert a nézők egész egyszerűen elkapcsolnak.

Hollywood márpedig nem egy emberjogi szervezet, hanem egy gigantikus biznisz, ami bevételek és nézettségi mutatók alapján határozza meg sikerességét, így egyértelmű, hogy ha ez a helyzet, akkor a bűntények és rejtélyek áldozatainak fehéreknek kell lenniük. Tehát az, hogy esetleg bizonyos műsorok képbe hozzák a feketék ellen elkövetett túlkapásokat, itt nagyrészt el is bukik.

Rashad Robinson, a Color of Change elnöke szerint ezután a színes bőrű karakterek maximum elkövetők lehetnek, amivel nemcsak az a baj, hogy egy elnyomott csoport tagjai a „gonosz” szerepekben tűnnek fel, hanem az is, hogy ezek a sorozatok igazából teljesen színvakok.

Még ha színes bőrűek is a bűnözők, a rendvédelem mindig igazságosan bánik el velük: a valóságtól eltérően a rendőrök nem manipulálják a kisebbségeket előnytelen vádalkukba, nem kényszerítik őket az együttműködésre, nem is szenvednek el szükségtelen erőszakot, és nem reflektálnak egyik, imént felsorolt strukturális, intézményi problémára sem.

Hollywood, rendőrség – két jó barát

Ezeknek a sorozatoknak többnyire nagyon egyszerű ívük van: egy korábban ismeretlen szereplő áldozatául esik egy bűnténynek, az epizód végére pedig bármi áron, de a minden részben visszatérő rendőrök és nyomozók elkapják az elkövetőt. Olcsó izgalom és egyszerű forma, aminek hatalmas múltja van a szórakoztatóiparban, és ez részben annak is köszönhető, hogy Hollywood és a rendvédelem szoros viszonyt alakított ki az elmúlt évszázadban.

Az 1959-es, Érinthetetlenek c. chicago-i bűnűldözésről szóló sorozat karakterei (kép: Wikimedia Commons)

A Washington Post 2016-ban 5 részes sorozatban mutatta be kettejük több mint száz évre visszanyúló kapcsolatát. A cikkekből kiderül, hogy az 1910-es években a közigazgatás még potenciális veszélyforrásként tekintett a mozgóképekre, így közel 40 évig nem is vonatkozott a mozikra a szólásszabadság joga, azaz erősen cenzúrázták, hogy milyen tartalmak és témák kerülhetnek vászonra, amiben közrejátszott az is, hogy a rendőrség eleinte sokszor volt nevetség tárgya a filmekben.

Hollywood és a sztárkultúra felemelkedésével viszont már adta magát, hogy a rendvédelem és a showbiznisz barátságosabbra fűzze a viszonyt, hiszen egyebek között engedély kellett utcai forgatáshoz, és meg kellett védeni a hírességeket (ami azt is jelentette, hogy kezeljék diszkréten a hírességek botránykeltő bűncselekményeit).

Az 1940-es években egy Jack Webb nevű színész fejéből pattant ki az ötlet, hogy egy detektívvel közösen rádiósorozatot készítsenek a rendőrségről. A Los Angeles-i Rendőrkapitányság bele is ment, azzal a feltétellel, hogy beleszólhatnak abba, mit és hogyan ábrázolnak a műsorban. Cserébe ők adták a feldolgozható sztorikat, illetve pénzt és logisztikai segítséget is nyújtottak. Ebből lett a Dragnet című sorozat, ami megteremtette az egész műfajt.

Jack Webb és Harry Morgan a Dragnetben (kép: Wikimedia Commons)

A modell rövidesen nagy népszerűségre tett szert, és más rendőrkapitányságok is meglátták benne a potenciált. A cikksorozatot jegyző Alyssa Rosenberg szerint 1955-ben már a kaliforniai járőrök vezetője is azt követelte a PR részlegüktől, hogy nekik is szerezzenek egy olyan show-t, mint a Dragnet. Ezután csak idők kérdése volt, hogy maga J. Edgar Hoover, az FBI a kor polgárjogi és egyenlősítő mozgalmait a legalantasabb eszközökkel ellehetetlenítő főnöke is engedélyezze a szövetségi nyomozókról való tévés fikciókat, persze a tartalmat is felügyelve. Ennek fejében talán nem meglepő, hogy „Az F.B.I.” egy szót sem szólt arról, hogy a szövetségi nyomozók hogyan zaklatták Martin Luther King szövetségeseit épp azokban az években, amikor a sorozat futott.

Az élet írja a legjobb forgatókönyvet

A ‘80-as évekre kezdett kettéválni a műfaj fikcióra és unscripted, azaz előre meg nem írt változatra. Utóbbi megteremtője a Cops, azaz Zsaruk című valóságshow volt, ami 1989-től a mai napig fut az Egyesült Államokban. Illetve, hogy van értelme a rendőri brutalitás és a popkultúra kapcsolatáról beszélni, talán az is bizonyítja, hogy éppen nemrég, június 10-én jelentették be, hogy 32 évad után leveszik műsorról a sorozatot, reagálva az USA rendőrellenes tüntetéseinek üzenetére, mely szerint a rendvédelem rendszerszinten indokolatlanul erőszakos.

A Vox hírportál videójában a Zsaruk című sorozat korábbi készítői mesélnek arról, hogyan használják a rendőrségek a műsort saját reputációjuk növelésére.

Az biztos, hogy aki rendőri brutalitást akart nézni, annak a Zsaruk töménytelen mennyiséget szolgáltat belőle. A sorozat koncepciója nagyon egyszerű: az operatőrök valódi rendőröket követtek kamerákkal valódi bevetések során, így a nézők testközelből élhették át a sokszor akciófilmre emlékeztető jeleneteket, mintha ők maguk is a helyszínen lettek volna. És itt tényleg volt minden, drámai letartóztatásoktól kezdve fizikai erőszakig. Mindez a törvény nevében.

Az Amerikában legendásnak számító műsorról mára podcast is lett, a Vox pedig nemrég készített egy tanulságos videót a Zsaruk színfalai mögött. Ebből kiderül, hogy

a sorozat ötletét az 1988-as forgatókönyvírók sztrájkja adta: a producereknek hirtelen szükségük lett olyan műsorokra, amiket nem szakszervezeti tagok írnak, vagy még jobb: nem is kell őket megírni egyáltalán. Így kezdett el az akkor még újoncnak számító FOX csatorna rendőri felvételeket közvetíteni.

A Zsaruk kendőzetlen, dokumentarista formátuma rendkívül frissen hatott és gyorsan népszerű is lett, hiszen ki ne akarna látni valódi utcai üldözéseket, és drogdílerek grandiózus lekapcsolását.

De attól, hogy ez egy reality, még valósághűnek a legkevésbé sem lehet nevezni, mert itt is nagyjából ugyanazok a folyamatok játszódnak le a háttérben, mint a klasszikus rendőrsorozatoknál: a rendőrségnek jóvá kell hagynia az epizódok tartalmát, a kapitányságok PR osztályai pedig igyekeznek kihasználni a sorozat adta reklámlehetőséget.

A Voxnak a műsor volt producere mesélte el, hogy az első évadban sokat szereplő Nick Navarro még megyei seriffségének újraválasztásán is azzal kampányolt, hogy ő a „showbiz sherriff”. És bár végül nem ő lett a győztes, más kapitányságok figyelmét is felhívta a sorozatban rejlő potenciálra.

Az 1992-es Los Angeles-i tüntetéshullám után (amit egyébként a sajtóban gyakran hasonlítanak a most zajlóhoz) a városi rendőrség például azért engedélyezte, hogy a Zsaruk stábja a városban forgasson, mert látták, hogy a zavargásokat kiváltó Rodney King-incidens mennyire negatívan hatott a megítélésükre. Jól jött tehát a negatív hírek ellen, hogy lett egy országos műsor, ahol beleszólhattak, hogyan ábrázolják őket.

A sorozatokból is ismert kliséket használó rendőrségellenes falfirka Los Angelesben ,1992-ben (kép: Wikimedia Commons)

Ezt követően a műsor berendezkedett erre a modellre, és azóta is járja az Egyesült Államok különböző városait, ahol gyakran a rendőrök hősiesnek és erőszak alkalmazása esetén is igazságtevőnek való beállításával próbálják meg feltornászni a helyi őrsök reputációját. És bár a Zsaruk nézettsége pár éve elkezdett csökkenni, most pedig be is szüntetik, hatására mára elég sok hasonló „rendőrreality” lett az USA-ban, így az a probléma, hogy műsorok valóságshow címke alatt épp az igazságot rejtik el, továbbra is fennáll.

Bármi is legyen, a gyilkos a rész végén rács mögé kerül

Ha visszatérünk a fikciós rendvédelemmel foglalkozó sorozatokhoz, érdemes tisztázni, hogy a műfajnak persze más régre nyúló hagyománya is van a popkultúrában, ezek a tartalmak valószínűleg a filmipar és a rendvédelem barátsága nélkül is megtalálták volna útjukat a detektívregényektől a képernyőig.  Ana Miljak kutató szerint ennek egyszerű oka van: a műfaj egyszerre könnyen befogadható és roppant izgalmas. Miközben követjük a rejtélyek és bűnügyek megoldását, elgondolkodhatunk olyan kérdéseken, hogy mi hogyan próbálnánk kinyomozni, hogy ki a gyilkos vagy éppen hogyan próbálnánk meg túljárni a rendőrök eszén, miközben elégtételt nyújt az is, hogy az epizód végén rács mögött látjuk a bűnözőket.

CSI: Crime Scene Investigation Rendőrsorozat (forrás: CSI: Crime Scene Investigation fb)

Ezzel önmagában nincs is baj, a probléma gyökere inkább az, hogy még ha a készítők akarnák is, az epizodikus jelleg akkor sem adna túl sok teret az amerikai társadalom már említett, rendszerszintű hibáinak bemutatására. Ha belegondolunk akár egy CSI, NCIS, Esküdt ellenségek vagy Dr. Csont epizódba, minden 40 perces rész ugyanolyan: van egy bűntény, vannak áldozatok, gyanúsítottak és végül van az elkövető. A rendőrök eredendően jók, a bűnösök pedig vagy patologikusan gonoszak vagy simán szerencsétlenek. Az életüket aligha ismerjük meg azon túl, amit feltétlenül muszáj róluk tudni ahhoz, hogy megértsük a nyomozást, és ez sokszor nem több, mint egy sablonos indíték gyilkosságra.

Ezen túl többnyire fogalmunk sincs arról, hogyan vezetett odáig a sorsuk, hogy bűnt kövessenek el, pedig a valóságban az elkövetett bűnök sokszor nehezen értelmezhetők az osztályhelyzet és társadalmi helyzet ismerete nélkül.

Az epizodikus felépítés ezen kívül azt is sugallja, hogy az áldozatok és bűnözők „eldobhatóak” és lecserélhetőek. Amíg az ő történetüket alig ismerjük meg és csak 1-1 részben találkozunk velük, a rendőrök végig főszerepben vannak, hogy a hősies munkájukba vetett bizalmat hétről hétre megerősítsék a nézőkben. Ők azok, akik az igazság elkötelezett hívei; szarkasztikusak, de nem rosszindulatúak; szigorúak, de szociálisan érzékenyek; és persze munkamániások, akik bármilyen eszközt bevetnek, hogy elkapják a rossz embereket. Ahogy a cikk elején már volt róla szó, a fegyverragadás nem kellene, hogy megtörténjen, a legtöbb rész végén mégis megesik, és bár a forgatókönyv szerint mindig a helyzet és a bűnözők kényszerítik ki belőlük az erőszakot, ők ha kell, szó nélkül lőnek és fenyítenek. De ettől a végén ugyanúgy ők lesznek a hősök, akiknek hála rács mögött vannak a gonoszok.

Dr. Csont rendőrsorozat (kép: Bones fb-oldal)

Ahogy Alyssa Rosenberg is fogalmazott a már említett rendőrsorozatos cikkében: már az is hatalmas erővel bírna, ha mindezek csak fantáziák lennének. De ezek nem csak fantáziák, hanem velük van tele a popkultúra. És ezek a produkciók bizony velünk maradnak és formálják a köztudatot azok után is, hogy kikapcsoljuk a tévét.

Mindennek az útravalója persze nem az, hogy azok az emberek, akik most ellenzik a tüntetéseket, azok biztosan azért nem ismerik fel a rendvédelem hibáit, mert a képernyő előtt töltött szabadidejükben ennek az ellenkezőjéről kapnak bizonyságot, még ha vélhetően vannak is ilyen esetek. És főleg nem az, hogy mindenki egy erőszakos, problémás rendszer cinkosa, aki krimisorozatokat néz.

A lényeg inkább azon van, hogy ezek a valóságot torzító produkciók azért dolgoznak egy leegyszerűsített és bevált recepttel, amiből a rendvédelem hibái kimaradnak, mert egyrészt Hollywoodnak kényelmes jóban lennie a hatóságokkal, másrészt meg mert nézők tízmillióit vonzza a képernyő elé estéről estére az igazságszolgáltatás hősiessége, így igencsak drágán lehet eladni a sorozatok közötti reklámidőt. Ahogy a Colors of Change elnöke is megfogalmazta a tanulmányban, a szórakoztatóipar döntéshozói

„egyszerűen csak a profit útját követik, vigyen is az bármerre. Készek kompromisszumot kötni bármilyen elvvel, eltaposni bármilyen embercsoportot és megtagadni a külső nyomást a pénzügyi siker érdekében, függetlenül attól, hogy milyen értékeket támogatnak nyilvánosan.”

Éppen ezért a fő tanulság az, hogy a krimisorozatok léte is csak azt bizonyítja: a rendszerszintű rasszizmus ellen csak úgy léphetünk fel hatékonyan, ha egyúttal a kapitalizmust is megdöntjük.

Kiemelt kép: Hawaii Five-0 fb