Helyi szintű lázadásokból és összecsapásokból nőtte ki magát országos ellenállássá és fegyveres konfliktussá, majd vált évekkel később a mexikói nemzeti identitást és narratívát meghatározó fogalommá az 1910 és 1920 között zajló forradalom. A 20. századi Mexikóban ez lett a múltat és jelent folyamatosan formáló és újraformáló eszmény, egy történelmi kontinuitáson alapuló ideológia, egyben a „forradalmi kormányt” legitimáló fogalom, melyre a későbbi Intézményes Forradalmi Párt (PRI, Partido Revolucionario Institucional) építkezett. Ahogy Alan Knight, a mexikói forradalom neves oxfordi szakértője írja: a mexikói forradalom mára mítosz, melynek hátszelével a PRI egészen 2000-ig, közel 71 évig kormányon tudott maradni. Az ide vezető események viszont koránt sem olyan egyértelműek, mint amilyennek elsőre tűnnek: a mozgalom nem volt egységes, hiszen helyi lázadásokból építkezett, és mítoszát a Párt csak mintegy tíz évvel a harcok befejezte után kezdte megszilárdítani. Bár a forradalom múlt századi esemény, mégis fontos kortárs, a magyar valósághoz is köthető tanulságai vannak: a politikai rendszerek mítoszépítésének fontosságára, eredményességére hívja fel figyelmünket. 1920. május 21-én, ma 100 éve ért véget a mexikói forradalom.
A forradalom, a vágyott reformok megvalósulása és a mítosz kezdete
A forradalom, mely 1910 és 1920 között zajlott az országban, meghatározó volt Mexikó történelmének későbbi alakulásában. Bár az eredeti konfliktus a Porfiriato, azaz Porfirio Díaz generális 1867 óta fennálló rendszere alatt a parasztokat érintő igazságtalanságok kapcsán robbant ki, később gyakorlatilag polgárháborúvá vált. A számos belső feszültség közül talán a földreform égető szüksége volt a legfontosabb, mivel a Mexikó lakosságának akkoriban nagy részét képező parasztság egyáltalán nem élvezte Díaz gazdaságilag liberális, külföldi befektetésekre összpontosító rendszerének előnyeit.
Díaz rendszere stabilitást hozott, ám szociálpolitikával alig, vagy egyáltalán nem foglalkozott, s elnöksége alatt szinte csak a városi elitek gazdagodtak meg. A forradalmi generálisok (többek között: Emiliano Zapata, Francisco Madero vagy Pancho Villa) vezetésével induló harcok ugyan sikeresen megdöntötték Díaz rendszerét (1910-1911), de ahogy ezzel a politikai elnyomás mellett a stabilitásnak is vége szakadt, új kérdés lépett a régiek helyébe: lehetséges-e, s ha igen, hogyan fognak a forradalom győzelmét követően a generálisok köré tömörülő katonai-politikai frakciók megegyezésre jutni a közös politikát és az együtt felállítandó kormányt illetően.
Közösen megegyezni végül nem tudtak, így 1913-ig Francisco Madero, majd 1914-től gyors egymásutánban más-más generálisok vezették hosszabb-rövidebb ideig az országot vagy annak egyes részeit. Később újabb polgárháború, majd 1917-ben végül Venustiano Carranza elnöksége alatt egy új alkotmány következett, amely végre rögzíteni látszott a forradalmár parasztok földreformmal kapcsolatos követeléseit.
A forradalmárok bár látszólag egy oldalon álltak, valójában ideológiailag különböző irányzatokat képviseltek: volt, aki radikális földosztást követelt, mások demokratikus reformokat szerettek volna, megint mások pedig a katolikus egyház szerepének korlátozását tartották legfontosabbnak.
Az 1917-es új alkotmányban meglepő módon nem a földosztással kapcsolatos, a korban radikálisan baloldalinak számító cikkelyek, hanem inkább az egyház szerepét korlátozó részek keltettek éles vitát, így amikor a forradalom 1920-ban hivatalosan is véget ért, a földreform lassan elindulhatott a megvalósulás útján. A tényleges végrehajtáshoz azonban még bő egy évtized kellett, végül csak Lázaro Cárdenas korábbi forradalmi generális elnöksége (1934-1940) alatt ment végbe.
Cárdenas radikális intézményi átszervezésen, szociális és földreformokon alapuló politikája Mexikóban korábban soha nem látott tömegeket vont be a politikai életbe. Elnökségének négy éve alatt alatt mintegy 19 millió hektár földet osztott szét, a korábbi nagygazdaságokat (ejido) átalakítva paraszti szakszervezeteket hozott létre, 1938-ban pedig számos angol és amerikai olajtársaságot államosíttatott (Knight 2010). Azonban, bár Cárdenas reformjai hatalmas tömegeket juttattak földhöz és jobb körülményekhez, Mexikó alapvető társadalmi-gazdasági berendezkedése nem alakult át radikálisan.
Cárdenas elnökségéig, az 1930-as évekig kellett várni arra, hogy a PRI, vagyis az Intézményes Forradalmi Párt megszilárdítsa hatalmát, és ezzel kezdetét vegye a forradalom történelmi narratívájának és mítoszának fokozatos, évtizedekig tartó kiépítése, ezt pedig az 1940-es évektől kezdődően a „klasszikus periódus” (Knight 2010), a PRI rendszerének konszolidációja követte.
Ebben a mexikói forradalom mítoszépítése különbözik a Fidesz stratégiájától: Magyarországon a hatalom megszilárdítása és a mítoszépítési folyamat a 2010-es választásokat követően rekordgyorsasággal megindult és számos intézményi átalakulással járt: Orbán már győzelmi beszédében ezt jelezte elő („Ma forradalom történt a szavazófülkékben”), de ilyen volt többek között a választókerületek újrarajzolása, az alkotmánybíróság mozgásterének szűkítése, számos közigazgatási reform és átszervezés, egyes közigazgatási és igazságügyi intézmények súlytalanná válása, mások megerősödése.
Új idők, régi eszmék
Bár a mexikói forradalmat sokszor és sokan hasonlítják különböző szempontok miatt például a francia, orosz vagy akár a kínai forradalomhoz, különbözőnek kell őket tekintenünk, hiszen például a francia forradalom a radikális intézményi átalakulás mellett ideológiai fordulattal is járt. Mexikóban azonban ez nem következett be: a forradalom utáni rendszer a megdöntött Díaz előtti idők szimbólumaihoz, történelmi alakjaihoz nyúlt vissza. Az orosz vagy kínai forradalommal ellentétben itt nem egy egységes ideológia és politikai erő vitte sikerre a forradalmat. Ellenkezőleg: a PRI mint párt csak a forradalom vége után alakult ki, és szilárdította meg nemzeti-történelmi narratíváját.
A mexikói forradalom, bár bizonyos szintű strukturális változást hozott, a múlttal nem szakított, hanem éppen a Díaz előtti időkre építkező kontinuitásban látta meg legitimáló erejét. Nem volt „kulturális vízválasztó (…), nem találtak fel új ideológiát” (Knight 2010). Ez kulcsgondolat, mely a nemzeti mítoszokkal kapcsolatban is nagyon fontos. Ahogy Alan Knight fogalmaz, „szembetűnő [volt] a kontinuitás, sőt, a konzervativizmus (…), hiszen a PRI konszolidáló retorikája a Porfiriato előtti időkre utalt vissza, a köztudatban élő, nagy politikai események láncolatára felfűzve a forradalmat, ahelyett, hogy új narratívát talált volna”.
Az 1940-es évektől kezdődően a Párt tehát egyre nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy forradalmi ideológiáját megszilárdítsa. Ennek elérése érdekében új tankönyvek kiadásához, a különböző országos médiumokhoz, építkezésekhez, szoborállításhoz és a hivatalos pártpolitikai retorika egységesítéséhez fordultak. Ez az ideológia kezdeti felállításához volt szükséges: ahogyan az 1940-es évektől Mexikóban a PRI, úgy Magyarországon 2010-től a Fidesz is új, közös referenciapontokat keres és készít, létrehozva ezzel egy, a párt által „újranarrált” történelmet.
A politikai kontinuitás létrejötte nem az állampolgárok szabad asszociációján múlik, hanem a párt által létrehozott tiszta ívet követ. Nem bizonyos történelmi események elhallgatásáról van szó, csupán a fókusz változik meg erőteljesen.
Magyarország esetében ezt a 2010 óta tartó paradigmaváltás során figyelhettük meg. Szembetűnő az a hatékonyság (a Fidesz esetében pedig tempó is), amivel a fókuszváltás végbemegy, s amelyből látható, hogy a Fidesz gyors, de egyúttal hosszú távra is tervez. Bizonyos események, melyek a közelmúltban történtek, vagy az emberek tudatában élve még túl erős érzelmi töltöttséggel rendelkeznek, esetleg a valóságnak a rendszer számára egy kellemetlen szeletét képviselik, így háttérbe szorulnak – mások viszont pont emiatt kerülnek be megerősödve a közbeszédbe, kánonba (pl. Horthy, a Horthy-rendszer rehabilitálása vagy Trianon folyamatos közbeszédben tartása). Ehhez hasonló volt Mexikóban is az a folyamat, amivel a forradalom korai szakaszát, az erőszakos harcok időszakát hamarosan jótékonyan elhomályosította a Forradalmi Párt sikerét tudatosító retorika.
Retorikai fordulat és kiüresedés
A mexikói forradalom alulról építkezett, és valós szociális reformot ért el, mégis hasonlít a Fidesz rendszeréhez abban, hogy bár intézményileg újítónak, reformálónak tekinthető, ideológiailag csak a „közös, nemzeti” múltat használja fel. Nem inventív, hanem konzervatív-újrahasznosító. Mexikóban ez az újrahasznosítási szellem a történelmi folyamatosság felépítésében jelent meg. Ennek alapján szánta a kormány az 1910-1920 között zajló forradalmat a mexikói történelem Nagy Közös Eseményeinek (az 1820-as spanyoloktól való függetlenedésnek, valamint az 1857-es Liberális Reform és alkotmány létrejöttének) sorába.
Az 1940-es évek után induló időszak azonban nem csak ezért fontos: a forradalom eszméje és az állami gazdaságpolitika ekkoriban – a vezetésben beálló változásokkal összhangban – egyre inkább eltávolodott egymástól. A ‘20-as, ‘30-as évek baloldali, földosztás-központú gazdasági intézkedéseit követően a PRI politikája az ’50-es, ’60-as évekre egyre inkább liberális gazdasági reform- és üzletorientálttá vált.
Legitimitását a párt ebben az időszakban már nem a direkt politikai intézkedésekből, hanem sokkal inkább a retorika egységességéből és erősségéből nyerte. A forradalom utáni Mexikóban tehát látszólag az ideák voltak fontosak, azonban a valóságban egyre inkább a közgazdaság és a gazdasági érdekek váltak meghatározóvá. (Knight 2010: 225)
A ‘40-es évek gazdasági fordulatát követően az 1950 és 1980 közötti időszak válik a mexikói gazdasági csoda éveivé. Ekkoriban az ország gazdaságát az Egyesült Államok felé való nyitás, nyersanyagexport, gyors és nagymértékű urbanizáció jellemezte – ugyanakkor ezzel együtt járt a társadalmi egyenlőtlenségek gyors növekedése, valamint a társadalom átalakulása az erőteljes urbanizáció által. Az 1960-as évekre a forradalom ideológiájának internalizálása aztán elért egy olyan szintet, hogy bár egyre többen kritizálták a forradalmi eszmére építkező rendszer gazdasági-politikai intézkedéseit, magukat az eszméket a forradalmi mítosz eddigre széles körű elterjedtsége miatt még mindig fontosnak és támogatandónak látták.
1980 után már egyértelművé vált, hogy a Párt szlogenjei kiüresedni látszanak, ám a lassú bukáshoz globális tényezők is hozzájárultak. Retorikája továbbra is forradalmi, nemzeti és reformista maradt, ám gazdasági intézkedéseik egyértelműen az egyesült államokbeli neoliberális irányzatot és egy olyan kapitalista rendszert építettek, melyet a folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek, tőkekiáramlás, intenzív eladósodás, magas infláció és politikai polarizáció jellemzett. Az ekkorra áthidalhatatlan retorikai-gazdaságpolitikai lyukat a PRI nem politikájának, hanem retorikájának megváltoztatásával oldotta meg, és a ’80-as évektől kezdve egy kockázatos lépéssel átállt a neoliberális gazdaságpolitika és külföldi multicégek hasznát hirdető stb. narratívára.
Ekkortól kezdve több újbaloldali, a forradalom eszméjét állításuk szerint igazabban képviselő párt jelent meg az országban – ilyenek a Demokratikus Forradalom Pártja (PRD) vagy a 2010-es években a Nemzeti Újjászületési Mozgalom (MORENA). (Több, radikálisnak induló párt a globális történelemből már ismerős forgatókönyv alapján később fokozatosan centrista, balközép irányzatot kezdett képviselni.) Az ideológiai váltást követően a ’80-as, ’90-es évekre a párt és a forradalom mítosza szinte teljesen elhalványult. A gazdaság egyre nagyobb adósságspirálba került, és bár a globális kapitalizmusba való integrálódás az ötvenes évek utáni néhány évtizedben még jólétet hozott Mexikónak, rendszerét egyre sebezhetőbbé tette.
Az ideológiai kiüresedés és a belföldi-külföldi gazdasági nehézségek együttes kombinációja vezetett végül a PRI 2000-ben bekövetkezett hatalomvesztéséig.
A mexikói forradalomból kinövő PRI története tehát egy radikális baloldali párté, mely a hatalom megtartásának érdekében, valamint a globális gazdasági rendszer befolyása alatt végül először centrista lett, majd fokozatosan jobboldali, jobbközép politikát kezdett képviselni. Rendszerükben egyre inkább a stabilitás (látszata), az ismert elemekre való hivatkozás vált fontossá, még akkor is, ha ez teljes ideológiai fordulatot kívánt. (Hasonló fordulatot vett Magyarországon a Fidesz is – a párt 1989-es, 2000-es, majd 2010-es évekbeli retorikájának eltéréseit vizsgálva a változás szembeötlő. A Fidesz magyarországi keresztényieskedő pártpolitikájával ellentétben azonban a PRI mexikói forradalom körüli mítosza nyíltan szekuláris, bizonyos generálisok esetében egyházellenes is.)
A mítosz, és ami utána jön
Mexikóban tehát a gazdasági viszonyok és az ideológia egyszerre játszott szerepet a párt felemelkedésében és bukásában. A mexikói forradalom mítosza történelmi-nemzeti gyökerű és indíttatású, és, úgymond, „házi használatra” készült – tehát elég, ha az országhatáron belül működőképes a narratíva. Ahogy azonban az ország példájából látjuk, önmagában nem elegendő a kormányzati mítoszkreálás, hiszen a kommunikációs folyamatnak két vége van: szerző és befogadó egyaránt részt vesz benne (Christopher Flood 2007). Ahogy Knight fogalmaz, „a mítosz ereje nyilvánvalóan attól függ, hogy hogyan, milyen mértékben képes elterjedni” (Knight 2010: 225), s Magyarországon néhány éve már tudjuk, hogy amit sokszor ismételnek, igaznak tűnik.
A Fidesz az egyoldalú médiatér megteremtésével rendkívüli hatékonysággal terjesztette el és tartja fenn jelenleg is pártpolitikai és nemzeti-történelmi mítoszának elemeit. A nyilvánosság ilyen mértékű korlátozása, az elfedett valóság azonban egyúttal a társadalom polarizációjához és a felszín alatti feszültségek növekedéséhez vezet. A 100 éve véget ért konfliktus arra világít rá, hogy egy gazdaságilag és társadalmilag élesen megosztott társadalom a legkoherensebb ideológia, mítosz mellett sem fenntartható. Az ideológia hatalmának megtöréséhez – többek között – annak kollektív felismerésére van szükség, hogy a Fidesz mítosza a mexikóinál jóval gyorsabban kiüresedett, talán mert sosem volt igazán igaz.
Bibliográfia
Knight, Alan. The Myth of the Mexican Revolution, Past & Present, Volume 209, Issue 1, November 2010, p. 223–273.
Flood, Christopher S., ‘Political Myth: A Definition’, in Robert A. Segal (ed.), Myth, 4 vols. (London, 2007), p. 298.
