Nem a koronavírus hozta el a fasizálódást veszélyét Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A koronavírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi katasztrófa, s különösen a nyomában járó gazdasági válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, és a rá adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának. Mindezt súlyosbítja, hogy az Orbán-rendszer a válságban is saját osztálypolitikájának rabja marad, vagyis tudatosan nem a leginkább rászorulókat, hanem a felső középosztályt kívánja megmenteni, és a hatalmi rendszer által kinevezett nemzeti tőkések érdekvédelmén dolgozik. A felhatalmazási törvénnyel pedig immár rendelkezésre áll az eszköz is, amellyel uralni lehet a járvány utáni világot.

A történelmi fasizmus osztálypolitikája

Ahhoz, hogy a koronavírus kapcsán előálló társadalmi válsághelyzet hatásait megvizsgáljuk, és rávilágítsunk arra, hogy ez hogyan járulhat hozzá az Orbán-rendszerben egyébként is benne rejlő, fasisztoid tendenciák felerősödéséhez (amelyek nem abban az értelemben nyilvánulnak meg, hogy a rendszer nyílt, represszív diktatúraként jelenne meg, hanem abban, hogy az államhatalmat szándékosan a társadalom rászoruló tagjaival szemben működteti), először is érdemes röviden utalni ama osztályviszonyokra, amelyek történelmi korokon átívelő módon mutatnak rá a fasizmus(ok) alapvető sajátosságára.

Nicos Poulantzas Fasizmus és diktatúra című könyvében a két világháború közötti olasz és német politikai rendszerek fasizálódását vizsgálta, különös tekintettel azokra az osztályviszonyokra, amelyek e rezsimeket létrehozták. Poulantzas (aki szerint a fasiszta állam kivételes kapitalista állam) abból indul ki, hogy egy működő kapitalista államban olyan – gramsci-i értelemben vett – hatalmi blokk működik, amely által a tőkésosztály vagy annak valamely frakciója hegemóniát gyakorol.

A fasiszta berendezkedéseknek – mutat rá – egyrészt a domináns német és olasz osztályok politikai szétesése ágyazott meg (vagyis az a tény, hogy sem a termelőeszközöket birtokló burzsoáziának, sem pedig a munkásosztálynak nem sikerült a társadalomban hegemóniára szert tennie; illetve hogy e hegemónia megbomlott), továbbá az a körülmény, hogy munkásosztály forradalmi áttörése elmaradt: a burzsoáziát nem sikerült még a fasiszta hatalomátvétel előtt legyőznie. Ez a kettős kudarc szabadította fel a kistermelőket, kereskedőket és fizetett alkalmazottakat, a petty bourgeoisie-t, azaz a kispolgárságot, hogy autonóm társadalmi erőként működjenek a fasiszta pártokban (Poulantzas, 2018, 237–268).

Poulantzas számára tehát a fasizmus a kispolgárság politikai megszerveződése, amely végtére is visszaállítja a monopoltőke hegemóniáját – több fázisban: az első periódusban a fasiszta erők laza szövetséget kötnek a domináns osztályok egyes tagjaival; ezután következik be kispolgárság és a monopoltőke szövetsége; majd pedig a hatalomba került fasiszta erők keretében a kispolgárság válik meghatározó osztállyá, miközben a valódi hatalom a monopoltőke kezébe kerül, amely végül a társadalom uralkodó osztályává válik (Poulantzas, 2018, 87.).

Poulantzas szerint tehát a fasiszta párt válik a kispolgárság szervezeti eszközévé (innen kerül ki a párt személyi apparátusának nagy része), hiszen az első világháborút követően kiábrándulnak a korábban támogatott szociáldemokráciából, amely nem képviselte hatékonyan érdekeiket. Ahogyan a kispolgárság fokozatosan leválik a munkásosztályról, egyre inkább elkezd közeledni a nagytőkések felé. Így lesz Poulantzas elemzésében a „fasizmus történelmi szerepe, hogy eléri a nagytőke és a kispolgárság szövetségét” (Poulantzas, 2018, 250.).

Végül érdemes rámutatni a fasizmus és a kispolgárság közötti, meglehetősen ellentmondásos gazdasági kapcsolatra, hiszen egyrészt, a nagytőke érdekeinek elmozdításával a fasizmus valódi károkat okoz a kispolgárságnak, másrészt viszont a fasiszta állam a foglalkoztatás bővítésével ellensúlyozza a tőkekoncentráció jelentette nyomást (Poulantzas, 2018, 257.).

Az Orbán-rendszer osztálykompromisszuma

Az Orbán-rendszerben rejlő lehetséges fasizálódási veszély fokozatosan bontakozott ki, és ez – ahogyan erre az Eszmélet 2012. januári műhelykonferenciája rámutatott (Szigeti et al., 2012) – a 2010-es tekintélyuralmi fordulatba ágyazódott. A rendszer mögött a Poulantzas által leírtakhoz kísértetiesen hasonló, részint társadalmilag kialakult, részint politikailag kialakított/kikényszerített osztálykompromisszumok húzódnak meg. Ezek vizsgálata előtt nézzük meg röviden, hogy milyen társadalomfilozófia húzódik meg az Orbán-rendszer osztálypolitikája mögött.

Az Orbán-rendszer társadalompolitikájának (adópolitika, családpolitika, családtámogatási rendszerek, rezsicsökkentés) alapja a közjavak példátlan mértékű átcsoportosítása a társadalom középső és legfelső csoportjai javára, a legszegényebbek kárára (Antal, 2017, 249.).

Az Orbán-rendszer tehát egy olyan társadalmi „Taigetoszt” működtet, amelynek lényegét Bogár László kertelés nélkül a magyar társadalom harmadáról való lemondásként fogalmazta meg 2013-ban:

„…a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. Ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba… Nem tudnak, de nem is akarnak dolgozni, és a munkaerőpiac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdilét. És ezeknek az embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. Nem derülhet ki, hogy, hacsak valami csoda nem történik, a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk.” (Illisz, 2013)

Ez a megközelítés tehát igen komoly osztálypolitikát rejt, amelyet a rendszer másik ideológiai konstruktőre, Tellér Gyula a következőképpen írt le:

„A politikai vezetésnek, amely az újraelosztási súlypont áthelyezésével a teljesítménynyújtók javára létrehozza a szokásosnál erőteljesebb »honorálás-teljesítmény-honorálás« ciklust, s ezt sikerrel alkalmazva folyamatosan növeli a teljesítménynyújtó társadalomrészt, egyszersmind védelmeznie is kell az újraelosztásnak ezt a »másképpen igazságos« módját…” (Tellér, 2014, 360.).

Vagyis az Orbán-rendszer politikai és társadalmi lojalitást vár el a támogatott osztályoktól.

Az Orbán-rendszer osztálypolitikájának vizsgálatai (Éber et al., 2019; Scheiring, 2019) egymást megerősítve mutatták ki, hogy az Orbán-rendszer (tőke)felhalmozó állama mögött a Poulantzas által a nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ez pedig nem más, mint a „nemzeti nagytőke” frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége.

Ezt Bartha Eszter már igen korán felismerte:

„A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik, egyfelől a multinacionális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között… A munkásosztály látványos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a »kisemberekért«” (Szigeti et al., 2012, 57.).

Éber Márk és szerzőtársai a Fordulat 26. számában pedig a következőképpen fogalmaznak:

„A kormány a kiépítendő tőkefelhalmozási rezsim mentén alakította át a magyarországi osztályviszonyokat. Az új társadalmi szerkezet alapja, hogy a rendszerváltás gazdasági átmenetében… meggyengült nemzeti tőkefrakciókat a gazdaság meghatározott területein célzott szabályozással és újraelosztással, a tulajdonosi és vagyoni kapcsolatok átrendezésével igyekeztek újra helyzetbe hozni…” (Éber et al., 2019, 47–48.).

Ez a „szentségtelen” szövetség nem jöhetett volna létre a folyamatosan liberalizálódó baloldal nélkül, amely egyre inkább elveszítette a munkásság támogatását. Nem véletlen, hogy Poulantzas is erősen bírálja a két világháború közötti baloldalt, különösen a Harmadik Internacionálét, amiért a fasizmust tragikusan félreértelmezték és átmenti epizódként, a burzsoázia meggyengülésének pozitív jeleként, vagy éppen a szocializmus felé való szükséges lépésként interpretálták (Poulantzas, 2018, 49–50.).

A hazai politikai baloldal – éppen liberális és neoliberális irányultsága és patologikus megfelelési kényszerei miatt – nem képviselte a munkásság érdekeit, és munkásság a 2000-es évek második felétől a (szélső)jobboldal felé kezdett orientálódni.

Erről Scheiring Gábor így ír:

„Baloldali világmagyarázatok hiányában így lehetőség nyílt arra, hogy az országos és helyi politikai vállalkozók a történelmileg már előkészített kulturális toposzok stratégiai alkalmazásával becsatornázzák a munkásosztály tagjainak frusztrációját, félelmét a jövőtől, lecsúszástól… A jobboldal számára így lehetőség nyílt arra, hogy politikailag mobilizálja a baloldal által magára hagyott munkásosztály félelmeit, s a szűkös anyagi erőforrások okozta frusztrációt szimbolikus erőforrásokkal kompenzálja.” (Scheiring, 2019, 269–270.).

Azt azonban érdemes rögtön tisztázni, hogy a munkásság korántsem az autoriter fordulathoz adta meg a felhatalmazást, végső kétségbeesésében; az autoriter kapitalizmus (Antal, 2019a) működtetése a nemzeti tőkésosztály állami kinevezésével és meghódításával függ össze. Az „újfeudális” nemzeti tőkésosztály egyáltalán nem érdekelt a munka világának demokratizálásában, ehelyett

„a munkaintenzív vagy technológiát nem igénylő termelésben részt vevő cégek olyan intézményi konstrukciókban érdekeltek, amelyek fokozzák a munkaerő kiszolgáltatottságát, illetve csökkentik az adóterhelést, mivel nem igényelnek képzett munkaerőt, és nem alkalmaznak bonyolultabb technológiákat.” (Scheiring, 2019, 274.).

Az Orbán-rendszer fasizálódásának veszélye tehát abban ragadható meg, hogy óriási társadalmi erőforrásokat csoportosított át a nemzeti nagytőke és a vele szövetséges felső középosztály javára, miközben ezek az erőforrások a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportoktól kerültek elvonásra, akikről szó szerint, lemondott a rendszer. Ezek mellett a kormányzat kiegyezett a nemzetközi tőkével és pénzügyi szférával, amelynek ugyancsak óriási támogatásokat biztosított a magyar társadalom kárára (Antal, 2019, 56–80.). Ebben a tekintetben az Orbán-rendszer mindenképpen túllépett a szélsőjobboldalt meghatározó korábbi szemléleten, amelyet Szabó Miklós így jellemzett már az első Orbán-kormány idején:

„Az a gazdasági romantika viszont, amely a (hazai) termelő szférát, amelyet ma reálszférának szokás nevezni, szembeállítja a világgazdaság tőkemozgását bonyolító pénzszférával, nagy szélsőjobboldali múltra tekint vissza. A náci párt gazdaságteoretikusa, Gottfried Feder különböztette meg az »alkotó tőkét« (schaffendes Kapital) a »harácsoló tőkétől« (raffendes Kapital). A gondolat a rendszerváltás kezdetétől meghatározó szemlélete volt a Magyar Fórumnak, a jelenlegi kormány pedig hivatalos ideológiájába emelte át.” (Szabó, 2000).

Tehát már a járvány kirobbanása előtti jelentősen előrehaladt a középosztály alsó és az alatta lévő társadalmi csoportokat megnyomorítása.

A 2010 utáni Orbán-rendszer valójában azon a kettős felismerésen nyugszik, hogy – egyfelől – a globális kapitalizmus kelet-európai formaváltozata autoriter rendszerként működtethető, másfelől pedig ehhez a centrum tőkés rendszere hozzá fog járulni.

Orbán koncepciója a társadalom elleni legsúlyosabb merényletként fogható fel, hiszen az embereket egyszerre zsákmányolja ki a nemzeti burzsoázia és globális nagytőke, mindezt felső középosztály öntudatosan legitimálja, a megnyomorított társadalmi csoportokat pedig a rendszer intézményes gyűlöletkeltéssel igyekszik pacifikálni. A nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásával és természetesen a nemzetközi tőke kiszolgálásával függ össze az Orbán-rendszer által a munkás érdekérvényesítésre, a szakszervezetekre, a sztrájkjogra mért végső csapás, továbbá a munkáltatók érdekeit végletekig kiszolgáló új Munka Törvénykönyve (Antal, 2019a, 64–69.).

Ezt fogalmazta meg az Eszmélet 124. számában megjelent szerkesztőségi állásfoglalás:

„Az új szélsőjobboldal lényege társadalmilag mindenütt hasonló: a hagyományos antikapitalista baloldali irányzatok helyét a globális nagytőkével konkuráló s egyszersmind neki alárendelődő, de a »nemzeti tőkét« is védelmező erők foglalták el, jórészt a »nemzeti ellenállás« jegyében. Ezek bevallott célja, hogy szavazóbázisukat a hatalom megtartása-megszerzése érdekében kiszélesítsék, megszólítva azokat a rétegeket is, amelyek a második világháborút követőn, hagyományosan, a baloldal társadalmi bázisát alkották.” (183–184.).

Ahogyan Poulantzas a kispolgárság kapcsán leírta, a fasiszta rendszerek csakis a nagytőke érdekei mentén szerveződhetnek és maradhatnak fenn. Ennek megfelelően, az orbáni modell is a munkások elárulásán és végletes kizsákmányolásán alapul, hiszen

„… bár hatalmát a munkásosztály lázadásának köszönheti, Orbán Viktor kormánya a gazdasági elit és a felső 10-20 % vagyonosodását segíti a társadalom súlyos kettészakadása árán.” (Scheiring, 2019, 276.).

A járvány és a nyomában járó gazdasági/társadalmi válság azonban robbanásveszélyes helyzetet fog teremteni, minthogy az Orbán-rendszer egyszerűen nem tagadhatja meg önnön osztálypolitikáját.

A járvány következménye: az osztálykompromisszum kényszere miatt a rendszer csakis egyre autoriterebb eszközökkel tartható fenn

Orbán Viktor a koronavírus-járvány kitörése óta sokkal inkább a válság gazdasági következményei, „munkaalapú” (értsd: tőkealapú és munkást kizsákmányoló) berendezkedésének összeomlása miatt aggódik, mintsem a járványügyi következmények és a társadalmi katasztrófa miatt. Jellemző megnyilvánulása a 2010-es évek eleje gazdasági szabadságharcos retorikájának járványhelyzetre való hangszerelése:

„Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét […], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!”^[1]

Az eddigiek alapján azonban joggal állíthatjuk, hogy amikor Orbán a válság járványügyi hatásainál súlyosabb gazdasági következmények miatt aggódik, attól fél, hogy összeomlik a rendszere mögötti, egy évtizedig építgetett osztálykompromisszum. Az Orbán-rendszer, saját politikai céljai mentén, a rendszerváltás utáni legmarkánsabb módon alakította át a hazai osztályviszonyokat és hozta létre (legalábbis időlegesen) a nemzeti tőkésosztály és a felső középosztály szövetségét, amelynek egyfajta „külső”, hallgatólagos támogatója a hazai munkásosztály, legfőbb elszenvedői pedig azok a társadalmi csoportok, amelyekről az Orbán-rendszer eleve lemondott.

A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit lényegében a munkavállalókon hajtsa be.

Ennek oka, hogy Orbán rendszere nem tud és nem akar elmozdulni a tőkés-felső középosztály kompromisszumától, mert ha így járna el, akkor feladná rendszere alapját. Emiatt a kormányzat embertelen intézkedéseket vállal fel, számos életmentő döntést pedig nem hoz meg. Tulajdonképpen semmi sem drága a rendszer társadalmi, tőkés alapjainak megőrzése érdekében.

A koronavírus-járvány kibontakozásától kezdve érezhető, hogy a rendszer ugyan meghozta az elengedhetetlen intézkedéseket (kijárási korlátozások, a felső- és közoktatási intézmények bezárása és online oktatás bevezetése), ám ezeket a közhangulat és saját politikai hátországa nyomására vezették be. A rendszer számára egyáltalán nem fontos az, hogy a társadalom, különösen a leginkább érintett csoportok (időskorúak, akik nem tudnak otthonról dolgozni, egészségügyi és szociális dolgozók) fel legyenek készítve az egészségügyi és szociális krízisre.

Ezt támasztja alá az ellentmondásos hozzáállás a maszkviseléshez, az általános tesztelés elutasítása és a világviszonylatban is kirívóan alacsony tesztelések száma, vagy a hatékony védőfelszerelés hiánya a frontvonalban helytálló egészségügyi és szociális dolgozók esetében, az átláthatatlan kommunikáció, illetve legkirívóbb esetként az, hogy a rendszer bevetette a jól ismert gyűlöletpropagandát részint az pedagógusok^[2] és az egészségügyi dolgozók^[3], részint pedig mindazok azok ellen, akik általános tesztelési gyakorlatra tettek tudományos javaslatokat.

Az Orbán-rendszer, úgy tűnik, a védekezés kockázatait áttolta a magyar társadalomra, és ismét azok a társadalmi csoportok kerülnek a legkilátástalanabb helyzetbe, akikről a rendszer amúgy is lemondott. Ennek legembertelenebb példái a következők: a kormányzat nem biztosította a tesztelés lehetőségét és a védőfelszerelést az időseket ellátó szociális intézményekben, s emiatt Budapesten tragédia következett be, amelyért a felelősséget az Orbán-rendszer azonnal áthárította a városvezetésre;^[4] a kormányzat mintegy 36 ezer ágy felszabadítására kötelezte a kórházakat, amelynek eredményeként súlyos állapotban lévő, krónikus, állandó ellátásra szoruló, zömmel idős és szerencsétlen sorsú betegeket kell hazaküldeni, ami jelentősen növeli a koronavírushoz közvetve kötődő áldozatok számát.^[5]

Az Orbán-rendszer mélységesen emberellenes intézkedései mutatják azt, hogy egy egyre diktatórikusabb rendszerben szolidaritásnak, együttérzésnek nincs helye. Ezt támasztotta alá a rendszer egyik tőkés támasza, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is, aki nyugtázta, hogy az Orbán-rendszer saját politikai víziói szerint biztosít segítséget vagy utasítja el azt, de egyébként is – jelentette ki –,

„annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni”.^[6]

Az előbb jelzett járványügyi, egészségügyi és szociális rombolás mutatja a rendszer mind autoriterebb jellegét, ugyanakkor legalább ennyire tragikus az a gazdasági válságkezelései program, amelyet az Orbán-rendszer összeállított. Ennek lényege egy olyan neoliberális politika, amelynek fő célja a tőke és a nagyvállalatok közvetlen megsegítése, miközben az állam munkásoknak csakis a legvégső esetben juttat közvetlen segítséget. Emögött az a meglehetősen álságos, vadkapitalista orbáni kijelentés visszhangzik, hogy „nincs visszaút a segélyalapú gazdasághoz”.

A tőke érdekeit szolgáló autoriter berendezkedésben tehát a munkásosztálynak tett minden engedmény csakis a tőkések szűrőjén juthat el a dolgozókhoz. Ezt példázza a 2020. április 7-én bejelentett, a rövidített munkavégzéshez kapcsolódó 70 százalékos munkabér-támogatás is, hiszen a rendszer már nem odázhatta el, hogy valamit ígérjen a hazai munkavállalóknak (ezt a lépést lényegében mindenhol meglépték már Európában), ám ez az intézkedés a teljes bérköltségre nézve csupán mintegy 10–35 százalék állami bértámogatást jelent.^[7]„Cserébe” az Orbán-rendszer a járványügyi vészhelyzetben bevezette a rabszolgatörvényt a munkáltatók számára szabadon elrendelhető 24 havi munkaidőkeret biztosításával (ami azt jelenti, hogy bárki, bármikor, távmunkában is túlórára kötelezhető).^[8]

Tovább erősödnek tehát minden területen a neoliberális tendenciák: a munka világában a termelést fokozatosan visszaállító német autógyárak jelentősen profitálnak az új rabszolgatörvényből, sőt a járványhelyzetet a rendszer még arra is kihasználta, hogy folytassa az állami felsőoktatás amortizálását, illetve a kulturális közfoglalkoztatottak közalkalmazotti státuszának megvonását.

Nem a koronavírus hozta el tehát a fasizálódás veszélyeit Magyarországon; azt az Orbán-rendszer alapvető, 2010 óta jelen lévő tekintélyuralmi jellemvonásai (Szigeti et al., 2012) „csupán” fölerősítették. Ezek csomópontjában pedig nem áll más, mint a rendszer bemutatott osztálypolitikája. Hogy a tekintélyuralmi rendszer átalakul-e nyílt diktatúrává, még nyitott kérdés, ami nagyban függ a nemzetközi helyzettől, az EU reagálásától és attól, hogy kialakul-e egy minden eddiginél erősebb mozgalmi ellenállás a rendszerrel szemben.

Vagyis azt itt vizsgált veszélyek bekövetkezése nem valamiféle történelmi szükségszerűség, sajátos magyar vagy kelet-európai „fátum”, hanem az Orbán-rendszer által igénybe vehető/vett politikai eszköz.

Ugyanakkor nem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a rendszer olyan útra tévedt, ahonnan aligha van visszaút: a dermesztő orbáni osztályviszonyok (azaz végtére is maga a rendszer) mind a járvány alatt, mind pedig egy járvány utáni világban immáron csakis a kivételes jogrend állandósításával őrizhetők meg, amivel a miniszterelnök tisztában van. Ezért került elfogadásra a 2020. évi XII., vagyis „felhatalmazási törvény”: nincs olyan járványügyi, egészségügyi, rendvédelmi, gazdasági intézkedés, amit e nélkül nem lehetett volna elfogadni és végrehajtani.

Nem is emiatt volt erre szükség, hanem az Orbán-rendszer legfőbb pillérének, a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály privilégiumainak bebetonozása érdekében. Orbán azért választotta ezt az eszközt, mert az osztálykompromisszum még normál állapotban is a társadalom megroppanásával fenyegetett, hiszen minden alárendelt társadalmi csoportnak az uralkodó osztályokat kellett szolgálnia. Egy rendkívüli járványügyi és gazdasági helyzetben, munkanélküliek tízezrei, a kibontakozó szociális katasztrófa árnyékában ezzel az eszközzel próbálja meg hatalmát és rendszerét bebiztosítani.

A rendszer tehát túllépett saját alkotmányán, de ami még aggasztóbb (és ez az itt leírt járványügyi és gazdasági intézkedések igazi tragédiája), hogy egyúttal minden morális béklyótól is eloldotta önmagát.

Orbán a járvány utáni világra készül (Antal, 2020), méghozzá úgy, hogy a válság során alakítja ki azokat az ideiglenesnek mondott eszközöket, amelyek a járvány enyhülésével állandósulnak majd, és még brutálisabb formában termelik majd újra az orbáni osztálykompromisszumot.

Akkor beszélhetünk nyílt diktatúráról, ha a rendszer végletesen és visszavonhatatlanul tönkretesz minden olyan struktúrát (jogszabályokat, szakszervezeteket, civil és szakmai szervezeteket, politikai ellenzéket), amely megnehezíti, korlátozza a társadalom közvetlen kizsákmányolását a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály által. Ezen túl pedig további aggodalomra ad okot, hogy a rendszer elindult egy korporatív irányba, hiszen a kivételes állapot csak fokozta, hogy a gyengéket kizsákmányoló, erős állam élén immár csak Orbán és legszűkebb köre áll, tehát a rendszer elkezdett leválni magukról a kormányzó pártoktól is, sőt joggal állíthatjuk, hogy a felhatalmazási törvényre is elsősorban saját táborának féken tartása miatt volt szüksége. A fideszes politikusok ugyanis, választóikon keresztül, első kézből tapasztalhatják meg a kormányzat járványügyi és gazdasági intézkedéseinek embertelenségét és az emiatt fokozódó társadalmi felháborodást, kétségbeesést és dühöt.

Felhasznált irodalom

A Fidesz – az új szélsőjobb. Eszmélet 124. sz. (2019. tél) 183–187.

Antal Attila 2017: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó.

Antal Attila 2019a: Orbán-bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége. Noran Libri Kiadó.

Antal Attila 2019b: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Napvilág Kiadó.

Antal Attila 2020: Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7.

Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba 2019: 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Fordulat 26. 28–75. pp

Illisz R. László 2013: Túlfosztott világ. Interjú Bogár Lászlóval. Heti Válasz, XIII. évfolyam, 1. szám. (2013. január 10.) 40.

Poulantzas, Nicos 2018 (1970): Fascism and Dictatorship. The Third International and the Problem of Fascism. London, New York: Verso.

Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autorier kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó.

Szigeti Péter, Krausz Tamás, Wiener György, Bartha Eszter, Földes György és Kállai R. Gábor 2012: A társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege a 2010 utáni Magyarországon – Műhelykonferencia. Eszmélet, 93. szám (2012. tavasz) 53–83.

Szabó Miklós 2000: Az antifasizmus revíziója. Mozgó Világ, 2000/1. 26. évfolyam.

Tellér Gyula 2014: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014. március 346–367.