Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit olvasnak a Mérce szerkesztői karantén alatt?

Március közepe óta a Mérce szerkesztősége is áttért az otthoni munkavégzésre, így több mint egy hónapja már csak webkamerákon keresztül láttuk egymást. Ezért is szerettünk volna belevágni egy olyan projektbe, amit közösségileg tudunk végigcsinálni, és az olvasók számára is érdekes lehet.

A végső elhatározás az lett, hogy többen vállaltuk egy-egy olyan klasszikus alapműnek számító szöveg vagy könyv elolvasását, ami valahogy eddig kimaradt. Biztos mindenkinek az életében akadnak olyan szövegek, amelyekről évek óta tudja, hogy „el kellene” olvasnia, de eddig nem vitte rá a lélek. Velünk is így van, de a karantén idején most csak azért is együtt megpróbálkozunk vele!

Nem mintha a járványhelyzetben kevesebb dolga lenne szerkesztőségünknek, sőt, a rendkívüli állapotok miatt néha többet is dolgozunk, mint eddig. Mégis szerettünk volna összeállítani egy olyan listát, ami számunkra is kihívás, lefoglal minket az otthon töltött estéken és hétvégéken, miközben akár mások is kedvet kaphatnak néhány olvasmányhoz. Íme, a választott művek!

Diószegi-Horváth Nóra

Thomas Mann: József és testvérei

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Volt, hogy egész konkrétan eddig jutottam. A könyvjelző tanúsága szerint legutóbb a 19. oldalig. De hogy az ötvenediken túl még sosem, az biztos. Thomas Mann József és testvérei című tetralógiája számomra megugorhatatlan mű, képtelen vagyok elolvasni. Pedig alapvetően szeretem Thomas Mannt, szeretem a hosszú, elmélyedést igénylő regényeket, és szeretem az irodalmi korszakot is, amibe ez a mű ágyazódik.

Szóval magyarázatom nincs rá, miért nem sikerült sokadszori nekifutásra sem elolvasni. Talán csak annyi, hogy hipnotikusan unalmas és csüggesztően végeláthatatlan az Előjáték, azzal a rengeteg névvel, helyszínnel, utalással és kusza gondolatmenettel, ahogy a vadjuhoktól eljutunk az írásjelekig, a négy égtájtól a bűnbeesésig, és már fogalma sincs az embernek, hogy

miért is akarná olyan nagyon elolvasni ezt a regényt, amikor nyilvánvalóan inkább foggyökér-kezelésre kéne mennie, vagy bárhová máshová, csak ne ebben a szövegben tévedjen el.

Mostanra ráadásul valahogy a könyvespolc aljára száműződött a kétkötetes példány, hogy még véletlenül se kelljen szembesülnöm a folyamatos megfutamodással. Talán majd most, a nagy bezártságban sikerül. De mint mindig, most is van mentőötletem a szinte borítékolható kudarc esetére: E. P. Thompsontól Az angol munkásosztály születése szintén hosszú-hosszú évek óta rajta van a „Most már nagyon el kéne olvasni” listámon. Ha a József és testvéreivel megint becsődölök, átváltok arra.

Fazekas Lázár Benjámin

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Amikor az író tragikus halálának 75. évfordulóján szóba került Szerb Antal egy szerkesztőségi megbeszélésen, akkor döbbentem rá, hogy szinte alig olvastam tőle valamit. Akkor gyorsan be is szereztem a Pendragon legendát, amiről voltak szórványos középiskolai emlékeim, de filmszerű megjelenítéseivel és Dan Brownt megszégyenítő miszticizmusával korát megelőző könyvre, be kell valljam őszintén, nem számítottam.

Az Utas és holdvilág még a mostani revelációm előtt került fel az elolvasandó könyveim listájának élére, talán akkor, amikor pár éve egy barátommal sehogy sem tudtunk jegyet szerezni az ismerősök által nagy sikerrel és állandó telt házzal játszott adaptációra a Trafóba.

Remélem, hogy a karantént kihasználva most be tudom foltozni a magyar irodalmi alapműveltségemben tátongó űrt, bár a Pendragon legenda után és a színházi feldolgozás sikerének fényében elég nagy elvárásokkal ülök neki – ismerőseim, és a könyvet  szigorúan csak a küszöb felett átadó nagymamám is biztosítottak róla, nem fogok csalódni.

Kovács Blanka

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I. Swannék oldala

Tavaly a fonyódi bolhapiacon egy bácsitól 1000 forintért vettem meg Az eltűnt idő nyomában első kötetét, amitől akkor nagyon lelkes lettem, aztán persze hazaértem a nyaralásból, felraktam a könyvespolcra, és azóta felé se néztem. Már körülbelül 4 éve, hogy írásból élek ilyen-olyan formában, de sajnos máig küzdök azzal, hogy nap végén még a rendszeres olvasáshoz is találjak kedvet és energiát, pedig egyébként nagyon szeretek.

Na mindegy, a kijárási korlátozás miatt már így is többet olvastam március óta, mint az elmúlt 1 évben, úgyhogy ha már ez a közös olvasás is felvetődött,

úgy döntöttem, kész vagyok emelni a tétet egy több ezer oldalas, világirodalmi klasszikus néhány száz oldalával – meglátjuk, meddig jutok.

Hozzá kell tennem, hogy bár sokszor hallottam már Proust nagyszerűségéről meg az ikonikus madeleine-süti leírásról, valójában nem annyira tudom, milyen történettel is állok szemben. Sarkadi Zsolt a 444-en még 2018-ban egy szuper, hosszú cikket írt a műről, amiben úgy fogalmazott: „Az eltűnt idő nyomában főhőse úgy meséli el az életét, hogy közben saját magát is meséli: nem elsősorban azt akarja lejegyezni, mi történt vele, hanem hogy ki is volt ő, hogy hogyan gondolkodott, mit érzett, miken tűnődött”.

Nos, én elég sok időt szoktam a saját fejemben tölteni, saját magam és a környezetem analizálásával, meg azzal, hogy valahogy mindent, ami körülvesz, és amit gondolok, bele tudjam képzelni a „nagy egészbe”. Ennek alapján azt remélem, jól megértjük majd egymást ezzel a művel.

De ha ez nem is elég erős érv arra, hogy nekilássak, a LitHub szerint Az eltűnt idő nyomában azoknak való, akik még mindig nem értik Kanye Westet. Ennek fényében aztán tényleg nem mondhatok nemet.

Pap Szilárd István

Garami Ernő: Forrongó Magyarország

Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es forradalomban

Az utóbbi időben nem igazán vagyok képest mást olvasni, csak történelmet, vagy legalább valós történelmi eseményekhez kapcsolódó elbeszéléseket, életírásokat, családtörténeteket.

Szokás mondani, hogy amikor a világ minden sarkában recseg-ropog, akkor a legjobb a fikciók világába menekülni, valahová, ahol a valóság jelenléte kevésbé terhelő. Ez a tiszteletre méltó gondolat egész művészeti irányzatokat és életmód-szubkultúrákat is generált a történelem bizonyos pontjain, és szinte biztos vagyok, hogy a mostani járvánnyal és nyomában érkező gazdasági széteséssel hasonló lesz a helyzet.

És hogy honnan tudom? Onnan, hogy már egy ideje nem vagyok képes mást olvasni, csak történelmet. Az iskolában általában azt tanultuk, hogy nagy királyok, hadvezérek, különleges személyiségek alakítják a történelmet, holott az igazság az, hogy gazdaságszervezési módozatok, technológiai vívmányok és a társadalomszerkezet sokkal nagyobb szerepet játszanak. A kiérdemesült államférfiak is csupán ezek termékei, történelmi léptékben viszonylag pici önálló mozgástérrel. Ha ezt megtanítanák az iskolában, akkor a mostani válságba rejtett veszélyeket és lehetőségeket is másképp mérnénk fel, és a politikai cselekvésünket is másképp szerveznék.

Úgyhogy én ezután is történelmet fogok olvasni. Van két komoly elmaradásom, bepótolnám ezt.

Mindkét könyv a magyar baloldal legendás alakjainak alkotása. A Társadalmi és pártharcok a 48-49-es forradalomban c. kötetben például Szabó Ervin a Kossuthok és Széchenyik mögé nézve épp azt meséli el, ami a nemzeti dalos-pilvaxos-Bem após-világosos sztoriból kimarad: a lényeget.

Garami Ernő Forrongó Magyarországáról – amely az 1918-19-es éveket beszéli el – sem a Horthy-, sem a Rákosi-éra nem akart tudomást venni, sőt tiltották is. Nem véletlenül: a történelmet a győztesek írják, és Garami Ernő nem volt győztes. Csak igaza volt.

Tóth Csaba Tibor

Moshe Lewin: The Soviet Century

Persze, karantén van, meg sétákat, bevásárlásokat kivéve néma mozdulatlanság, de egyesekben mégis felmerülhet a kérdés: miért pont a 20. századi Szovjetunióról akarna bárki, bármit olvasni 2020 tavaszán? Azaz persze, miért ne, de miért pont egy ilyen mű kerül bele az ajánlóba?

Szerintem azért, mert a nagy 1917-es államalakulat – amelyet egyesek még mindig a marxizmus megvalósult formájaként, mások épp annak teljes elkorcsosulásaként értelmeznek – az utóbbi időkben ismét visszatért körünkbe, többé nem egyszerű múltként, hanem mint párhuzam és metafora.

Moshe Lewin 2005-ös, nagyszabású munkája, a The Soviet Century (A szovjet évszázad) megérezhetett valamit abból, hogyan vált az egykor volt szocialista szövetségi állam általános párhuzammá a 2010-es évek végére. A lenini álmokból működésképtelen, összeomlás szélén álló államalakulattá vált Szovjetunió valójában a főhőse a Sky News Magyarországon is népszerűvé lett 2019-es mini-sorozatának, a Csernobilnak.

Természetesen az eredeti mondanivaló szerves része volt a baloldal összes követelésének feketére festése. De a szocialista „utópia” – a jobboldali propaganda szerint – elkerülhetetlen, szovjet végével a film is sokkal általánosabb érvényű tanulságként fogalmazza meg, mi történik, ha fenyegető legnagyobb kihívásainkat és problémáinkat, mint a klímaváltozás vagy éppen egy globális járvány kockázatait figyelmen kívül hagyjuk, és inkább a becsontosodott, megszokott válaszokat választjuk.

Lewin talán a legjobb mesélője és tanúja is a huszadik századi szovjet történet valódi sajátosságainak.

A lengyelországi Wilnában töltött gyermekkora után a náci megszállás elől menekült szovjet területre, volt kohókezelő munkás és a Szovjet Hadsereg tisztje is, végigharcolta velük szinte a teljes második világháborút. Később került csupán nyugatra, miután az 1946-os Lengyelországban nem találta a helyét, de szocialista cionistaként Izraelt próbálta tovább építeni, kibucban és újságíróként egyaránt – míg ebből az újabb államméretű utópiából is ki nem ábrándult.

Az 1921-es születésű Lewin csak ezek után, a hatvanas években kezdte egyetemi történészi karrierjét, amelyben végül megtalálta magát, a Sorbonne-on, Párizsban a szovjet kolhozok gazdasági modellváltozásaiból doktorált, egyike volt a szovjetológia tudományág úttörőinek is.

Lewin valóban a szakma legkeményebb kérdéseinek állt neki: Miért kellett Sztálin? Megkerülhető-e? Lehetett volna autonomista állam a Szovjetunióból? Honnan ered a rendszer vezetőinek, hivatalnokainak állandó paranoiája? Mindezekre egyben és viszonylag röviden ígér választ.

Meglátjuk!

Varga Zsófia

Murray Bookchin: The Ecology of Freedom

Gyakran hallani, hogy Murray Bookchin munkássága képezi Rojava egyik fő ideológiai alapját, és hogy mennyit merített tőle Abdullah Öcalan, de bevallom, még nem igazán foglalkoztam korábban egyikőjükkel sem. Több kérdésem is van, több dolog is érdekel az egésszel kapcsolatban.

Például az, hogy a Bookchin elképzelései szerint konföderációs municipalizmussal kisebb döntési egységekre tagozódó társadalom hogyan tud(na) megküzdeni olyan globális problémákkal, mint például a klímaváltozás? Persze tudom, hogy „A szabadság ökológiája” még a nyolcvanas évek elején jelent meg, amikor még nem volt minden környezeti kérdés akkora szorongással és kollektív félelemmel átitatva, mint most.

De az is lehet, hogy ezek a hirtelen és felületes ismeretekből fakadó gondolatok éppen azt tükrözik, mennyire nem vagyok otthon Bookchint és az ő ökologikus társadalomról alkotott elképzeléseit illetően, meg azt, hogy

mennyire könnyű elfelejteni valódi alternatívákban gondolkozni.

Főleg úgy, hogy az ember folyamatosan a meglehetősen kiábrándító aktuálpolitikáról ír, ahol még az Orbán-kormány megdöntése is elérhetetlen távolságban van, nemhogy Bookchin anarchoszocialista elképzelései. Éppen emiatt remélem, fel fog rázni ez a könyv, kíváncsi vagyok, miről és hogyan is ír pontosan Bookchin, izgalmasnak tűnik.

Néhány hét múlva újabb cikkel jelentkezünk a témában, akkor azt fogjuk töredelmesen bevallani, sikerült-e valóban olvasnunk a választott művekből, és ha igen, a benyomásainkat is megosztjuk róluk.