Történetiség

A Ruhr-vidék (Ruhrgebiet) egy majdnem ötven várost magába foglaló, összefüggő régió Németországban, amelynek erős történelmi kötődései vannak a vendégmunkához és a bevándorláshoz, több évszázada a külföldi munkások olvasztótégelyeként tartják számon. A terület első nagy migrációs hullámát a 19. században élte át, akkor főleg Sziléziából és Kelet-Poroszországból érkeztek emberek, zömmel lengyelek, a legtöbben a bányaiparban helyezkedtek el. Gyakran már 14 éves koruk körül munkába álltak és rendkívül büszkék voltak a foglalkozásukra, ám a legtöbb bányász korán, 50 éves kora körül halt –  nemcsak a fizikailag megterhelő, veszélyes, munkabaleseteket rejtő munka miatt, hanem azért is, mert a szénből felszálló por tönkretette a tüdejüket.

A lengyelek asszimilációját a németek mindig is sikeresnek tartották, az akkor érkezett családok már csak nevükben (vagy már úgy sem) őrzik származásukat, teljesen germanizálódtak. Ennek több történelmi oka is van: a németeket eleinte megijesztették a tőlük eltérő vallást (ortodox keresztény) gyakorló lengyelek (állítólag részben azért, mert az idegen nyelvű miséket hallgatva sosem lehettek biztosak abban, hogy éppen nem sztrájkra biztat-e a pap), így ha valaki feljebb akart lépni a ranglétrán, jobban tette, ha németesítette nevét. A náci uralom alatt pedig még kevésbé volt ajánlatos a nemzetiségi kultúra ápolása.

Az Európai Szén- és Acélközösség (azaz Montánunió, az Európai Unió egyik elődje) megalakulásakor újabb munkavándorlási hullámmal kellett szembenéznie a Ruhr-vidék városainak: ekkor már rengeteg török idénymunkás is érkezett Anatóliából, akik mindig is „idegenebbek” voltak az célország lakóinak szemében, mint a lengyelek. A törökökről azt is hitték, hogy amint vége a szezonnak, hazatérnek, de nem így történt: ezeknek a családoknak most a harmadik-negyedik generációja él a régióban, azonban az előítéletek még most is tartják magukat (a bevándorló kevésbé megbízható, „idegen ember, „más”) vendégmunkás háttérrel (és névvel) nehezebb például lakást találni.

Napjainkban

A 19-20. században bányászcsaládokkal kezdődő bevándorlási hullám az 1980-as évekre olyannyira tetőzött, hogy az olyan nagyobb városok utcáin, mint Dortmund vagy Essen, nem lehetett már elmenni anélkül, hogy pár sarkonként ne jött volna szembe egy-egy orosz diszkó, indiai ruhabolt vagy egy török élelmiszerüzlet. A trafikok nagy része bevándorló családok kezében volt, valamint ezek váltak a kultúrák közti találkozások legjelentősebb színterévé is. A sikeresen letelepülő családok klasszikus útja szerint az első generáció tagjai még ipari munkából éltek, a második generációsok, némi tőkét szerezve, már bolttulajdonosok voltak, a szerencsésebb harmadik generációsok pedig a felsőoktatásba is eljutottak.

Ezt a világot – gazdasági okok  miatt – újabb bevándorlási hullám érte a kétezres évek végétől kezdődően: mióta Bulgária és Románia is uniós tagországok lettek 2007-ben, a munkavállalók száma egyre növekszik, illetve rajtuk kívül is számos közép-kelet-európai munkás vándorolt a területre a jobb élet reményében. Az esetek nagy részében sem a célország, sem az anyaország nem volt ennek következményei felkészülve – az előbbii lakosaiban megjelent az életszínvonaluk csökkenésétől való félelem (amely extrém esetekben szélsőjobboldali gyűlölettámadásokig fokozódott), utóbbinak pedig a gazdasága sínylette meg az emberhiányt. A vendégmunkások legfrissebb generációja egyébként ugyanúgy alacsony képzettséggel vagy akár anélkül érkezik, mint az előttük kitelepülők, ám az azóta megváltozott német munkaerőpiacon nekik már nehezebb dolguk van, csak keveset fizető szektorokban tudnak elhelyezkedni, átmeneti munkákat vállalnak, esetleg építkezéseken, vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. A női munkások pedig jellemzően gondoskodáshoz köthető munkákat végeznek, az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. A munkásokat sokféleképpen toborozzák, de leginkább szájról szájra terjed egykori hazájuk közösségeiben, hogy éppen melyik cégnél van szabad pozíció, hová tud ismerős bejuttatni.

A külföldi munkások jelentős része a régió legnagyobb városában, Dortmundban telepedik le, annak is leginkább az északi részén (Dortmund-Nord). Beilleszkedésükben nemcsak a képzettség vagy az oktatás hiánya jelent nehézséget, hanem az is, hogy nem beszélnek németül. Legtöbbször teljes családok települnek át, több kisgyerekekkel, akiknek a beiskolázása nehéz; a felnőtteket pedig – nem túl fényes helyzetüket kihasználva – erre szerveződött csoportok terelik a bejelentetlen munkahelyek irányába, ahol durván kizsákmányolják őket.

A gyerekek után kapható állami segély (amely a fiatal 18 éves koráig, felsőoktatásban továbbtanulás esetén 25 éves koráig jár) egyik feltétele a bejelentett lakhatás, így arra is komplett iparág épült ki, hogy „papíron” lakhatáshoz juttassák a frissen érkezőket: a német bürokráciában eligazodni képtelen vendégmunkásokra gyakran „segítők” vadásznak, akik a feketepiacon vásároltatnak velük lakhatást igazoló papírokat. Az önkormányzatok próbálják szociális munkásokkal együttműködve felhívni a családok figyelmét az ilyen esetekre, akik így megpróbálják a vendégmunkásokat és családjukat a szürke és fekete munka helyett legális lehetőségek, az állami szociális ellátószféra által nyújtott lehetőségek felé terelni. Ez azonban nem egyszerű munka, a családok általában félnek a rendőrséghez fordulni, ha átverték őket, mert attól tartanak, hogy a nehezen megszerzett, alacsony színvonalú egzisztenciájukat is elveszíthetik.

Ezek a helyzetek feszültségeket okoznak a rossz helyzetben lévő német és külföldi munkások között is, a szélsőjobboldali pártok az ekörül kialakult narratívát lovagolják meg, annak ellenére, hogy Dortmundban például évről évre csökken a bűncselekmények száma. Ezek szerint a sztereotípiák szerint a bevándorló munkásság vagy elveszi az ország szegény, alsóbb osztályba tartozó rétegei elől a munkát, vagy felemészti a pénzbeli szociális juttatásokat. A valóság azonban az, hogy a német állam rengeteg szociális segélyre elkülönített forrással rendelkezik, valamint Dortmundban munkahelyeket teremteni sem lenne nehéz, tekintve, hogy a város lakossága egyre inkább elöregedik, ezeket a polgárokat pedig valakinek ápolnia kell.

Érdekvédelem

A Faire Mobilität (Fair Mobility) egy 2011 óta futó projekt, amely a külföldi munkások érdekvédelmével foglalkozik hét német nagyvárosban, Dortmundban, Berlinben, Frankfurtban, Kielben, Münchenben, Stuttgartban és Oldenburgban. A szervezet jelmondata, hogy a tudás védelmet nyújt – munkatársaik anyanyelvi munkajogi konzultációt nyújtanak  a németül rosszul, vagy egyáltalán nem beszélőmunkásoknak. További tevékenységeik közé tartozik a „megelőző”, tájékoztató programok szervezése például szezonális munkásoknak, illetve demonstrációkat is tartanak a munkások védelmében.

Az FM-hez egyre többen fordulnak, tavaly nagyjából 9 ezer esettel volt dolguk: már-már átlagos „eljárásmódnak” számít a szerződések megszegése munkáltatói oldalról, vagy épp az is, hogy a lejáró szerződéseknél az utolsó havi bért nem fizetik ki, hogy úgy megy ki a vendégmunkás, hogy a meghirdetett pozíció valójában nem is létezik, illetve az, hogy a minimálbért sem keresik meg a bejelentetlen dolgozók.

Az FM-et leginkább a fémiparban, építőiparban dolgozó munkások, a logisztikával és a gondoskodással foglalkozók keresik fel. Természetesen a felsoroltak közül mindegyik szakmában bizonytalan munkakörülményekkel kell szembenézniük a munkavállalóknak, de sok szempontból a legsebezhetőbbek a gondoskodási szektorban dolgozók, nekik ugyanis nincsen konkrét munkaidejük. Legtöbbször bentlakóként, általában nők dolgoznak családoknál, az időseket ellátva, nem ritka, hogy szerződés nélkül, amely megvédhetné őket. Sem a munkaóráik, sem a munkakörük nincsen rendesen jogi keretekbe foglalva, így mindent csinálnak egyszerre (akár olyan dolgokat is, amihez nincsen végzettségük, például gyógyszerek injekciós beadása). A nagy fizikai és mentális túlterheltség és a soha véget nem érő (egyébként is illegális), 0-24-es munkaidő miatt elszigetelődnek a társadalom többségétől, a magánéletük nehézkesen megoldható. Sokan kifejezetten erre létrejött Facebook-csoportokban próbálnak barátkozni, ahol a gondoskodásból adódó problémáik mentén próbálnak kapcsolatokat kialakítani, tapasztalatokat megosztani.

A Faire Mobilität mellett Dortmundban egy másik, államilag és uniós pénzből támogatott szervezet is segíti a vendégmunkások beilleszkedését, munkakeresését: a Wilkommen Europa (köszöntünk Európában vagy köszönt Európa) munkatársai több nyelven beszélő szociális munkások, akik az igazán nehéz helyzetben lévő bevándorlóknak segítenek. Mivel az ideköltözők között nagy számmal akadnak írástudatlanok, végzettséggel nem rendelkezők, az ő munkakeresésük még nehezebb, de akár egy főiskolai végzettséget is hosszú idő lehet Németországban elismertetni, a bevándorlók pedig a megélhetési költségek és az utazás költségei miatt minél hamarabb szeretnének munkába állni.

A Wilkommen Europa irodájában kitölthetnek egy ún. kompetencia-felmérést, amellyel könnyebben szerezhető állás: tavaly mintegy kétszázan töltötték ki ezt a tesztet, 18 és 60 éves kor között, rengeteg bolgár, kicsit kevesebb román, valamint néhány lengyel, magyar, spanyol és olasz bevándorló. A teszt kiértékelése után visszahívják a kitöltőket, megkérdezik, milyen fajta munkát szeretnének végezni, majd ezeket összevetve, ha tudnak, konkrét pozíciót ajánlanak nekik. Az anyanyelvi segítők sokszor elkísérik a munkavállalókat a munkaadóhoz, itt is fordítanak nekik; sokuk pályáját utánkövetik. Természetesen arra is van példa, hogy egy munkás képtelen elhelyezkedni, ekkor vissza-visszatér az irodába, de olyannal is találkoztak már, hogy a munkáját sikeresen elkezdő, albérletet bérlő munkás visszatér és megköszönni a segítséget, amit kapott, hiszen végre el tudja tartani családját.