A hétköznapi hírfolyam értelmezése, megértése és elemzése során szokásom a történéseket belehelyezni a kapitalizmus működését leíró két különálló, de összefüggő modellbe. Az egyik modell által feltérképezhetők a tőke áramlásának és felhalmozásának belső ellentmondásai, követve azt, ahogyan a pénz profitot keresve végigfolyik a termelés, megvalósulás (fogyasztás), elosztás és újbóli befektetés mozzanatain. Ez a modell a kapitalista gazdaságot a vég nélküli terjeszkedés és növekedés spiráljaként láttatja. Ez persze elég bonyolulttá válik, ahogyan kibontakozik, például, a geopolitikai vetélkedések, az országok közti egyenlőtlen fejlődés, a pénzügyi intézmények, állami szakpolitikák, technológiai átalakulások, illetve az örökké változó munkamegosztások és társadalmi viszonyok rendszerén keresztül.

Ez a modell azonban a társadalmi újratermelés tágabb kontextusába (háztartások és közösségek) is beágyazódik. Beágyazódik a természettel (ideértve az urbanizáció és az épített környezet „második természetét”) fennálló, örökös átalakulásban lévő anyagcsere viszonyunkba, valamint az emberiség által létrehozott kulturális, tudományos (tudásalapú), vallási és társadalmi képződményeinkbe. Ez utóbbiak megtestesítik az emberi igényeket, szükségleteket és vágyakat, a tudás és értelem iránti sóvárgást, illetve a megelégedettségre való törekvésünket – mindezeket a változó intézményes konstrukciók, politikai küzdelmek, ideológiai szembenállások, veszteségek, vereségek, frusztrációk és elidegenedések kontextusában, egy hangsúlyos földrajzi, kulturális, társadalmi és politikai sokszínűség által jellemzett világban.

Ez a második modell tehát nem más, mint a globális kapitalizmust sajátos társadalmi képződményként láttató elképzelésem, miközben az első inkább annak a gazdasági motornak az ellentmondásairól szól, amely ezt a társadalmi képződményt hajtja bizonyos történelmi és földrajzi irányok mentén.

Spirál

Amikor 2020. január 26-án először hallottam a Kínában terjedő koronavírusról, azonnal a tőkefelhalmozás globális dinamikáira gyakorolt hatásaira gondoltam. A gazdasági modellt érintő tanulmányaimból tudtam, hogy a tőkeáramlásban megjelenő akadályok és törések leértékelődéshez vezetnek, és ha a leértékelődések kiterjedtnek és súlyosnak bizonyulnak, az egy válság kezdetét jelenti. Annak is tudatában voltam, hogy Kína a világ második legnagyobb gazdasága, és hogy 2007-8 után gyakorlatilag kimentette a globális kapitalizmust, tehát minden Kínát érő csapásnak szükségszerűen komoly következményei lesznek az amúgy is gyenge állapotban lévő világgazdaságra.

A tőkefelhalmozás épp aktuális modellje amúgy is nagy bajban volt. Tiltakozómozgalmak tevékenykedtek szinte mindenhol (Santiagótól Bejrútig), és sokan közülük épp amiatt léptek fel, mert a domináns gazdasági modellről bebizonyosodott, nem szolgálja a társadalmak nagy többségét.

Ez a neoliberális modell egyre inkább a fiktív tőkén és a pénzforrások, illetve hitelek hatalmas kiterjedésén nyugszik. Sőt már egy ideje híján van a tényleges keresletnek, amely elegendő lenne akkora értékmennyiség befogadására, amennyit a tőke termelni képes. Tehát hogyan dolgozná fel és élné túl ez a domináns gazdasági modell – a maga szottyadt legitimitásával és kényes egészségével – egy potenciális világjárvány elkerülhetetlen hatásait? A válasz erősen attól függött, mennyi ideig tartanak és meddig terjednek a fennakadások, mert amint Marx is rámutatott, a leértékelődés nem azért áll be, mert az árucikkeket nem lehet eladni, hanem mert nem lehet őket időben eladni.

Régóta elutasítom az a nézetet, mely szerint a „természet” elkülönül a kultúrától, a gazdaságtól és a hétköznapi élettől, azokon kívül áll. Sokkal inkább dialektikusnak, és relacionálisnak látom ezek természethez fűződő anyagcsere viszonyát. A tőke megváltoztatja saját maga újratermelésének környezeti feltételeit, de mindezt a nem szándékos következmények (pl. klímaváltozás), illetve a természetet folyamatosan átalakító, a tőkétől független evolúciós erők között teszi.

Ebből a nézőpontból nincs is igazán olyan, hogy természeti katasztrófa. A vírusok megállíthatatlanul mutálódnak, ez biztos. De a körülmények, amelyek között egy mutáció életveszélyessé válik, azok ember tevékenység függvényei.

Ezzel kapcsolatban két releváns dimenziót érdemes kidomborítanunk. Egyrészt, a kedvező környezeti feltételek növelik a mutációk valószínűségét. Teljesen megalapozott például arra számítani, hogy az intenzív vagy kaotikus élelmiszerelőállítási módszerek a nedves szubtrópusi régiókban hozzájárulnak ezekhez a mutációkhoz. Ezek a körülmények sok helyen fennállnak, többek közt Kína Jangcetől délre eső részein és Délkelet-Ázsiában.

Másrészt, a vírusok gazdatestek közötti gyors átadásának feltételei nagyon változatosak. A nagy sűrűségű népesség például könnyű áldozatnak tűnik. Köztudott például, hogy a kanyarójárvány nagyobb városi központokban tud csak kifejlődni, a gyéren lakott térségekben pedig gyorsan elhal. A mód, ahogyan az emberek kölcsönhatásba lépnek egymással, közlekednek, fegyelmezik magukat, vagy épp elfelejtik megmosni kezeiket, szintén nagyban befolyásolja a betegségek továbbadását. Az elmúlt években a SARS, a madár- és sertésinfluenza is Kínából és Délkelet-Ázsiából terjedtek el. Tavaly Kína a sertéspestis miatt is komoly károkat könyvelt el: a sertésállomány egy részét le kellett mészárolni, ami a sertéshús árát is felrobbantotta.

Mindezeket nem azért mondom, hogy megbélyegezzem Kínát. Rengeteg olyan hely van még, ahol a vírusmutációk és járványok környezeti veszélye magas. Az 1918-as spanyolnátha feltételezhetően Kansasból származott, Afrika lehet a HIV/AIDS forrása, de a nyugat-nílusi láz és az ebola teljesen biztosan erről a kontinensről jön, miközben a dengue-láz Latin-Amerikában tűnik gyakorinak. A vírusok terjedésének gazdasági és demográfiai hatásai azonban nem a földrajztól, hanem az uralkodó gazdasági modell sebezhetőségeitől, a modell repedéseitől függenek.

Különösebben nem lepett meg, hogy a COVID-19-et eredetileg Vuhanban találták meg (bár az, hogy innen is származik-e, még nem világos). Számítani lehetett arra is, hogy a helyi hatásai jelentősek lesznek, és a város globális termelésben betöltött komoly szerepéből kifolyólag világszerte lesznek gazdasági következményei (bár, hogy mekkorák, arról akkor fogalmam sem volt). A nagy kérdés az volt, hogyan mehet végbe a járvány elterjedése, és milyen hosszú ideig tarthat (amíg a vakcinát kifejlesztik). A korábbi tapasztalatok már megmutatták, a növekvő globalizáció egyik hátránya, hogy lehetetlenné válik egy új betegség gyors nemzetközi terjedését megállítani. Erősen összekötött világban élünk, amelyben szinte mindenki utazik, egy potenciális fertőzés rendelkezésére álló emberi hálózatok kiterjedtek és nyitottak. A legnagyobb veszélynek az tűnt, hogy a vírus okozta fennakadások egy egész évig vagy még hosszabb ideig eltartanak.

Bár a nemzetközi tőzsdék a járvány első hírére azonnal bezuhantak, de ezt követően – meglepő módon – több mint egy hónapig új magaslatokban szárnyaltak. A hírek arra engedtek következtetni, hogy Kínán kívül minden megy tovább a megszokott módon. Sokan úgy hitték, hogy megismételjük a SARS-járványt, amely viszonylag gyorsan megfékezhetőnek bizonyult és kevés globális következménnyel járt, annak ellenére, hogy halálozási rátája viszonylag magas volt, és (a mából nézve) fölösleges pánikot okozott a pénzpiacokon. Amikor a COVID-19 megjelent, a domináns reakció egy SARS-ismétlésként festette azt le, így vágva el a kezdeti pánikot. A tény, hogy a fertőzés Kínában tombolt, ahol a hatóságok gyors és kegyetlen intézkedéseket tettek megfékezésére, a világ többi részét beleringatta a hitbe, hogy ez csak egy ottani probléma, tehát kívül esik a mi látóterünkön és gondolatainkon (és persze mindezt a világ több részén is kínaiak elleni idegengyűlölet zavaró jelei kísérték). Az egyébként győzedelmes kínai növekedési csoda aláásása miatt a Trump-kormányzat bizonyos köreiben egyenesen boldogsággal fogadták a vírust.

Nemsokára azonban a Vuhant is érintő globális termelési láncok fennakadásairól szóló történetek kezdtek el keringeni. Ezeket nagyjából ignorálták, vagy úgy kezelték, mint bizonyos termékvonalak vagy cégek (pl. Apple) gondjait. A leértékelődés csak helyi és eseti jelleget öltött, nem rendszerszintűt. A zuhanó fogyasztói kereslet jeleit szintén elbagatellizálták, holott azok a vállalatok, amelyek kiterjedt műveleteket végeztek a kínai belső piacon, mint a McDonald’s és a Starbucks, már egy ideje bezárásokra kényszerültek. A kínai újévvel való egybeesése miatt a járvány kitörésének hatásai egész január folyamán elfedve maradtak. A globális reakciók önhittsége durván megalapozatlannak bizonyult.

A vírus nemzetközi terjedéséről szóló kezdeti hírek szintén eseti jellegűek voltak, beszámolva a járvány dél-koreai kitöréséről és néhány másik gócpont kialakulásáról, például Iránban. Az olaszországi fertőzés váltotta ki az első durva reakciókat. A február közepén kezdődő tőzsdei zuhanás hullámzott ugyan, de március közepére a tőzsdék majdnem 30 százalékos értékvesztéséhez vezetett világszerte.

A fertőzések számának exponenciális növekedése gyakran összefüggéstelen válaszlépésekhez és olykor pánikreakcióhoz vezetett. Trump elnök Knut királyt imitálva tett tanúbizonyságot arról, nincs ellenőrzése a betegség és halál árja fölött. Egyes intézkedései egyenesen bizarrnak tűntek. A jegybanki alapkamat csökkentése furának tűnt még úgy is, hogy elismerték, a lépést inkább a piaci hatások enyhítésére, és nem a vírus terjedésének megállítására szánták.

A hatóságokat és az egészségügyi ellátórendszereket szinte mindenhol felkészületlenül érte a járvány. Az Észak- és Dél-Amerikában, illetve Európában negyven évig tomboló neoliberalizmus az állampolgárokat védtelenné tette egy ilyen típusú közegészségügyi válságnak, pedig a SARS és ebola miatti korábbi pánikhullámok elegendő figyelmeztetést és iránymutatást adtak arra nézve, mit is kéne tenni.

A magát „civilizáltnak” mondó világ nagy részén az ilyen vészhelyzetek elleni védekezésben létfontosságú központi és helyi kormányzatokat források nélkül hagyta a megszorítópolitika, amelynek egyetlen célja a nagyvállalatoknak adandó támogatások és adókedvezmények fedezetének kigazdálkodása volt.

A gyógyszeripari nagyvállalatokat semmi nem ösztönzi arra, hogy azonnal pénzre nem váltható kutatásokat végezzenek a fertőző betegségekkel kapcsolatban (így történt ez ez a koronavírusok egész családjával, amelynek létezéséről már az 1960-as évek óta tudunk). A gyógyszerbiznisz ritkán fektet megelőzésbe. Semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a közegészségügyi válságokra való felkészülésbe fektessen. Gyógymódokat szeret megtervezni. Minél betegebbek vagyunk mi, annál több pénzt keres ő. A megelőzés nem gyarapítja a részvényesek vagyonát. Az egészségügyi ellátásban alkalmazott üzleti modellek kiiktattak minden többletkapacitást, amelyekre pont ilyen vészhelyzetben lenne szükség. A megelőzés területe még annyira sem volt csábító, hogy legalább köz- és magánegyüttműködéseket (az ún. public-private partnershipeket) indokoljon. Trump ugyanabban a szellemiségben vágta meg az Amerikai Járványügyi Hivatal (CDC) költségvetését és számolta fel a járványügyi munkacsoportot a Nemzetbiztonsági Tanácsban, mint amelyben a kutatási támogatásokat, köztük a klímaváltozással foglalkozót is csökkentette. Ha költői szeretnék lenni, arra jutnék, hogy a COVID-19 a természet bosszúja több mint negyven év durva neoliberális bánásmódja felett.

Sokat elmond, hogy a legkevésbé neoliberális országok, mint Kína, Tajvan és Dél-Korea eddig jobb formában estek át a járványon, mint Olaszország, noha Irán esete meghazudtolja ezen állítás univerzalitását. Miközben töméntelen bizonyíték volt, melyek szerint Kína igen gyatrán kezelte a SARS járványt, mindent átszövő titkolózás és tagadás közepette, a mostani esetben Hszi elnök hamar teljes átláthatóságot rendelt el, úgy az esetek jelentése mint a tesztelés tekintetében, akárcsak Dél-Korea. Kína így is sok értékes időt vesztett. (Néhány napon múlik minden.) Mindazonáltal, ami figyelemre méltó volt Kínában, az, ahogy Vuhannal a középpontban Hubej tartományra tudták korlátozni a járványt. A járvány nem terjedt ki Pekingre, nyugatra, vagy még délebbre.

A vírus földrajzi terjedésének korlátozására hozott intézkedések drákóiak voltak. Politikai, gazdasági és kulturális okokból máshol szinte megismételhetetlenek lennének. A kínai híradások alapján úgy tűnik, az alkalmazott intézkedéseket és irányelveket nevezhetjük bárminek, csak gondoskodónak nem. Továbbá, Kína és Szingapúr invazív és autoriter szintre emelte lakosaik megfigyelését. Úgy néz ki, hogy az intézkedések összességükben különösen hatékonyak voltak, mégis, ha néhány nappal korábban hozzák meg őket, a modellek szerint valószínűleg sok haláleset elkerülhető lett volna. Ez fontos információ: minden mértani haladványú növekedési pályán van egy olyan fordulópont, ami után a növekvő tömeg teljesen kikerül az ellenőrzés alól (még egyszer jegyezzük meg, a tömeg jelentősége a növekedési ráta függvényében). Trump időhúzása minden bizonnyal sok emberéletet követel majd.

A gazdasági következmények ellenőrizhetetlenné válnak úgy Kínán belül, mint kívül. Kiderült, hogy a vállalatok értékláncain és bizonyos szektorokon átfutó zavar rendszerszintűbb és alapvetőbb, mint eredetileg gondolták. A hosszútávú hatás rövidítheti és diverzifikálhatja az ellátási láncokat, miközben a termelés kevésbé munkaintenzív formáit hozhatja el (hatalmas következményekkel a foglalkoztatottságra), valamint erősebb bizalmat a mesterséges intelligenciára épülő termelési rendszerekben. A termelési láncok zavara magával vonja a munkások elbocsátását vagy szabadságolását, ami csökkenti a fogyasztási keresletet, miközben a nyersanyagok iránti kereslet a termelési fogyasztással csökken. Már önmagukban a keresleti oldal ezen hatásai egy enyhe recesszióval járnának.

De a legnagyobb sérülékenységek máshol mutatkoztak. A

fogyasztási módok, melyek 2007-8 után berobbantak, pusztító hatással omlottak össze. Ezek a módok arra épültek, hogy a fogyasztás ciklusidejét oly közel vigyék a nullához, amennyire csak lehetséges.

A fogyasztás ilyen formáiba özönlő befektetéseknek az exponenciálisan növekedő tőkemennyiségek maximális felhasználásával kellett működniük, a lehető legrövidebb fogyasztási ciklusok mellett. A nemzetközi turizmus jellegzetes példája volt ennek. A nemzetközi utazások száma 2010 és 2018 között 800 millióról 1,4 milliárdra emelkedett. Az instant fogyasztás ezen formája hatalmas infrastrukturális befektetéseket igényelt repülőterekbe, légitársaságokba, szállodákba, és éttermekbe, vidámparkokba és kulturális eseményekbe és miegymásba.

A tőkefelhalmozás ezen területe most feldobta a talpát: légitársaságok állnak közel a csődhöz, a szállodák üresek, és nyakunkon a tömeges munkahelyvesztés a vendéglátóiparban. Eljárni enni nem egy fényes ötlet, és az éttermek és kocsmák sok helyen már be is zártak. Még az elvitel is rizikósnak tűnik. A haknigazdaság és más bizonytalan munkahelyek számolatlan munkáshadait anélkül bocsátják el, hogy bármiféle támogatásra számíthatnának. Lemondják az olyan eseményeket, mint a kulturális fesztiválok, futball- és kosárlabda mérkőzések, koncertek, üzleti és akadémiai találkozók, de még a választási gyűléseket is. Az élményfogyasztás ezen „esemény alapú” formái megszűntek. Az önkormányzatok bevételei a földbe álltak. Egyetemek és iskolák zárnak be.

Jelen körülmények között a kortárs kapitalista fogyasztói rezsim élvonalbeli modelljei működésképtelenek. Ez ahhoz vezet, hogy amit André Gorz „kompenzációs fogyasztásként” ír le (miszerint az elidegenített munkások egy trópusi strandon eltöltött nyaraláson állítják helyre lelki jóllétüket), érvényét veszti.

De a kortárs kapitalista gazdaságokat 70, vagy akár 80 százalékban a fogyasztás működteti. A fogyasztói bizalom és hangulat az elmúlt negyven évben a tényleges kereslet mozgatásának kulcsává vált, és a tőkét egyre inkább a kereslet és a szükségletek irányítják. A gazdasági erő ezen forrására nem voltak jellemzők a vad kilengések (néhány kivételtől eltekintve, mint az izlandi vulkánkitörés, mely hetekre ellehetetlenítette a transzatlanti repülést).

De a COVID-19 nem egy vad kilengést jelez, hanem a leggazdagabb országokra jellemző fogyasztási mód fatális infarktusát. A végtelen tőkefelhalmozás spirálja önmagába zuhan, a világ egyik részétől indulva eljut az összes többiig.

Az egyetlen dolog, ami megmentheti, az a kormányzati finanszírozású, a semmiből megidézett tömeges fogyasztás. Ehhez például az Egyesült Államok teljes gazdaságának társadalmi tulajdonba vételére lenne szükség, anélkül, hogy szocializmusnak hívnánk.

A frontvonalak

Van egy kényelmes mítosz, miszerint a fertőző betegségek nem válogatnak osztályok szerint, és nem állják útjukat társadalmi korlátok vagy akadályok. Mint minden hasonló mondásban, ebben is van némi igazság. A tizenkilencedik században, a kolera-járvány idején az osztályok közötti határok meghaladásának mértéke elég drámai volt ahhoz, hogy hozzájáruljon a köztisztasági és a közegészségügyi mozgalom megszületéséhez (mely azóta professzionalizálódott), és a mai napig kitart. Hogy ennek a mozgalomnak a célja mindenki, vagy csupán a felsőbb osztályok védelme volt, nem vált mindig világossá.

De napjainkosztály- és társadalmi hatásai eltérő képet mutatnak. A gazdasági és társadalmi hatások „szokásos”, mindenhol bizonyosan jelenlévő megkülönböztetéseken szűrődnek át. Kezdve azzal, hogy a munkaerő, amitől az egyre növekvő számú beteg gondozását várják, jellemzően egyenlőtlen nemi megoszlású és etnikumok tagjai közül kerül ki a világ legtöbb részén. Ez tükrözi például a repülőtereken vagy egyéb logisztikai szektorokban megtalálható osztályalapú munkaerő összetételét.

Éppúgy ez az „új munkásosztály” áll a fronton, viselve, hogy munkájából fakadóan a vírusfertőzés veszélyének leginkább kitett munkaerő, vagy hogy források nélkül teszik utcára a vírus által előidézett gazdasági zsugorodás miatt.

Ott van például annak a kérdése, hogy ki tud otthonról dolgozni, és ki nem. Ez kiélezi a társadalom megosztottságát, ahogy annak a kérdése is, hogy ki engedheti meg az elkülönülést vagy karantént (fizetéssel vagy anélkül) fertőzés vagy fertőzöttel való kontaktus esetén.

Éppúgy, ahogy megtanultam a nicaraguai (1973) és a mexikóvárosi (1995) földrengéseket „osztály-rengéseknek” hívni, a COVID-19 folyamata is egy osztály, nemi és rassz alapon meghatározott világjárvány képét mutatja. Miközben az alkalmazkodás érdekében hozott intézkedéseket kényelmesen a „mind egy csónakban evezünk” jelszóval álcázzák, a gyakorlatok, különösen a nemzeti kormányok részéről, ennél vészjóslóbb motivációkat sejtetnek. Az Egyesült Államok jelenlegi munkásosztálya (melynek tagjai jellemzően afro-amerikaiak, latinók és nők) a gondoskodás és a kulcsfontosságú ellátási szolgáltatások (mint a közérdek) nyitvatartása útján a megfertőződés és a juttatások (mint megfelelő egészségügy) nélküli munkanélküliség közötti ocsmány döntéshelyzettel szembesülnek. A megfizetett munkaerő (mint én) otthonról dolgozik és úgy kapja meg fizetését, mintha mi se történt volna, miközben a vállalatok felsővezetői magánrepülőkkel és helikopterekkel röpködnek.

A munkaerőt a világ legtöbb részén régóta arra nevelik, hogy viselkedjenek jó neoliberális alattvalóként (ami azt jelenti, hogy önmagukat vagy istent hibáztatják, ha bármi balul sül el, de soha nem merészelik felvetni, hogy talán a kapitalizmus lehet a probléma). De még a jó neoliberális alattvalók is láthatják, hogy valami nincs rendben a világjárványra adott válaszokkal.

A nagy kérdés a következő: meddig fog ez még tartani? Akár egy évnél is tovább, és minél hosszabb ideig tart, annál nagyobb a leértékelődés, beleértve a munkaerőét. A neoliberalizmus alapjaival szembemenő kormányzati beavatkozások hiányában a munkanélküliség szintje majdnem bizonyosan az 1930-as évekhez hasonlítható szintekre fog nőni. A gazdaságra és a mindennapi társadalmi életre gyakorolt azonnali hatások számosak és szerteágazók.

De nem mind rossz. A kortárs fogyasztói rezsim szintje oly túlzóvá vált, hogy annak határán volt, amit Marx úgy írt le mint „túlzott fogyasztás és őrült fogyasztás, jelezve a szörnyű és a bizarr felé fordulásával bukását” az egész rendszernek. Ennek a túlfogyasztásnak a vakmerősége jókora szerepet játszott a környezeti leépülésben. A repülőutak törlésének valamint a közlekedés és szállítmányozás radikális visszafogásának pozitív következményei voltak az üvegházhatású gázok kibocsátása terén. Vuhanban a levegő minősége sokat javult, ahogy több amerikai városban is. A természeti szépségek miatt látogatott és porig taposott turistacélpontoknak lesz idejük felgyógyulni. Velence csatornáiba visszatértek a hattyak.

A vakmerő és érzéketlen túlfogyasztásra való éhség visszafogásának szintjéig lehetséges némi hosszútávú járulékos haszon.

Kevesebb halál a Mount Everesten jó dolog lehet. És miközben senki se mondja ki hangosan, a demográfiai szempontok szerint válogató vírus végül befolyással lehet a korfákra, és hosszútávú hatást gyakorolhat a társadalombiztosítási terhekre és a „gondoskodásipar” jövőjére. A mindennapi élet le fog lassulni, és ez áldás lesz néhány embernek. A társadalmi távolságtartás javasolt szabályai, ha a vészhelyzet elég sokáig áll fenn, kulturális változásokhoz vezethetnek. A fogyasztás egyetlen formája, mely szinte bizonyosan profitálni fog, az az, amint „Netflix” gazdaságnak hívok, és egyébként is „rohamnézőket” [„binge watchers”] szolgál ki.

A gazdaság frontján a válaszokat a 2007-8-as összeomlásból való kilábalás módja határozta meg. Ez rendkívül laza monetáris politikával és a bankok kisegítésével járt, kiegészítve a produktív fogyasztás drámai növekedésével a kínai infrastrukturális beruházások nagyszabású bővítéséből fakadóan. Az utóbbi nem ismételhető meg a szükséges szinten. A 2008-as mentőcsomagok a bankokra fókuszáltak, de együtt jártak a General Motors de facto államosításával. Talán van jelentősége, hogy a munkások elégedetlenségével és az összeomló piaci kereslettel szembesülve a három nagy detroiti autóipari vállalat lehúzzák a rolót, legalább átmenetileg.

Ha Kína nem tudja megismételni 2007-8-as szerepét, akkor a jelenlegi gazdasági válságból való kilábalás terhe az Egyesült Államokra száll, és ez a legironikusabb:

kizárólag olyan irányelvek fognak működni, úgy gazdasági mint politikai szempontból, melyek jóval szocialistábbak, mint bármi, amit Bernie Sanders javasolna, és ezeket a mentőprogramokat Donald Trump égisze alatt fogják kezdeményezni, vélhetően Amerika Újbóli Naggyátételének álarca alatt.

Mindazon republikánusok, kik oly zsigerien ellenezték a 2008-as mentőcsomagot, most kénytelenek lesznek felköpni és aláállni, vagy megtagadni Donald Trumpot. Utóbbi, amennyiben bölcsen cselekszik, a vészhelyzet ürügyén lefújja a választásokat, hogy így kihirdethesse a kezdetét császári elnökségének, hogy megmentse a tőkét, és a világot a „felkeléstől és a forradalomtól”.