Az Európai Bizottság március végén egy iránymutatást adott ki arról, hogyan és miért javasolja az Unió legtöbb országában bevezetett karanténintézkedések és határlezárások ellenére a „kritikus [fontosságú] munkaerő” mozgásának biztosítását, meggátolva ezzel, hogy egyes államok gazdaságai és szociális rendszerei működésképtelenné váljanak.
Szép és hasznos elgondolás: az uniós országok vezetői jogosan várják, hogy polgáraiknak ne kelljen éhezniük, és hogy továbbra is működjenek az ellátórendszerek és az állami szolgáltatások, mint az egészségügy és az idősgondozás, és ezek ne omoljanak össze – különösen ily válságos időkben, mint a koronavírus-járvány.
Szép, csak épp azt mutatja meg, hogy a társadalmi reprodukció szintjén – az zöldségszedéstől az öregek pelenkázásán át egészen a kórházi hullák tologatásáig – mennyire rá van szorulva a centrum a periféria és a félperiféria rosszul fizetett és meg nem becsült vendégmunkásaira.
A termelőkapacitások – gyárak – perifériára helyezésével a centrum a termeléssel együtt kiszervezi a kizsákmányolást (környezetszennyezést, egyéb járulékos költségeket) a szegényebb országokba, ahol szegényebb társadalmak szegényebb tagjai kevesebb pénzért végzik el ugyanazt a munkát, ami a centrumban a magasabb bérek (és szigorúbban betartott környezetvédelmi szabályok, kisebb adókedvezmények, stb.) miatt többe kerülne a tőke számára.
Épp így importálják a centrumországok a vámunión belüli szabad munkaerő-áramlás jegyében a periféria olcsó munkaerejét, és teszik mindezt az Unió gazdasági berendezkedésének fundamentumát adó, liberális, az egyén szabadságát hirdető eszmék zászlaja alatt.
Azon munkakörökbe importálják ezen embereket, melyek jellemzően kevésbé vannak megfizetve, úgy mint az egészségügyi és szociális ellátás, legyen szó a kórházi ápolókról vagy az otthoni gondozást végző személyzetről, akik ráadásul a rendszer számára sokszor láthatatlanok, nem biztos hogy hivatalos formában, bejelentve végzik munkájukat. De a mezőgazdaságban napszámosként, az építőiparban betanított munkásként és más, képzettséget, vagy akár nyelvtudást sem igénylő területeken is jellemző a vendégmunkások alkalmazása, miután ezek a rosszul fizetett munkák, az adott ország állampolgárainak egyszerűen nem érik meg, mivel előttük nyitva állnak a jobban fizető és elismertebb állások is.
Bár a perifériáról érkező munkások nem rendelkeznek az adott célország polgárait megillető szociális jogokkal (például nem férnek hozzá a munkanélküli vagy álláskeresési segélyhez), hézagosak az ismereteik az adott ország munkajogi szabályairól és gyengébb az érdekérvényesítő képességük is, számukra a célországban alacsonynak, de az otthonihoz képest magasnak számító bérek és rossz munkakörülmények vonzó alternatívát jelenthetnek.
Ez pedig biztosítja, hogy a centrumban jövedelmező legyen az építőipar, olcsó legyen – és egyáltalán legyen – zöldség az asztalon, és a magukat önállóan ellátni képtelenek – fogyatékkal élők, öregek, betegek – ne kerüljenek irdatlan összegekbe a különböző állami és magán ellátórendszereknek, és ne is szenvedjenek, vagy haljanak meg idő előtt.
Eközben pedig az ország munkaképes polgárai magasabb hozzáadott értékű – a tőkés rendszerben elismertebb, profitot termelő – ágazatokban dolgozhatnak, miután a társadalom fennmaradásához szükséges munkát részben vagy teljesen kiszervezték az ország közösségén kívül eső külföldi munkásságnak.
Ami pedig most, a járvány miatti karanténok, korlátozások idején kiderült, mikor a vendégmunkások láthatatlan hadait – legalábbis ideiglenesen – visszaköltöztek azon országokba, melyek útleveleiket kiadták, nem más, mint hogy
ezen rosszul fizetett és meg nem becsült nem-állampolgárok nélkül a centrumországok pillanatok alatt megbénulnak.
Mivel hazamentek a románok, a francia mezőgazdasági miniszter most a gazdákkal együtt pánikol, hogy tavasszal nem lesz senki, aki a mezőgazdasági munkákat elvégezné. A miniszter egészen odáig megy, hogy arról beszél, kihajtaná az otthonmaradásra kárhoztatott franciákat a mezőre, végül is egészséges az a kis testmozgás, meg hát a gazdák meg fogják fizetni a földeken végzett munkát. Mint mondta,
„Menjenek ki a földekre dolgozni (…). Kétszázezer közvetlen munkahely áll jelenleg rendelkezésre a külföldi munkaerőtől megfosztott mezőgazdaságban, amelyet általában a földeken alkalmaznak”.
Kíváncsi lennék, mit fognak szólni a derék, irodákból a szántásba hajtott franciák, mikor meglátják a fizetési csekket, miután egész héten reggeltől napestig dolgoztak a szabad ég alatt. Ha pedig olyan fizetésekkel jutalmazná őket a rendszer, ami összemérhető a francia átlag – vagy ne legyünk nagyravágyóak: a medián – bérrel, akkor kérdésessé válna, nem a zöldségespultok előtt készülődik-e kitörni a következő forradalom.
Vélhetően hasonló okokból engedélyezte Németország több tízezer mezőgazdasági idénymunkás beutazását a korábban elrendelt korlátozások ellenére. A csütörtökön elfogadott szabályozás szerint az idénymunkások csoportosan, repülővel érkezhetnek az országba, elkülönítve kell lakniuk, és ugyanígy is kell távozniuk. A kelet-európai páriák gyakorlatilag nem fognak németekkel találkozni a hatósági személyeken kívül (na nem mintha az átlag német eddig olyan sok spárgaszedővel találkozott volna), de a járvány hatására eljutottunk odáig, hogy ez szövetségi pecséttel ellátott papírra van vetve.
Nagy-Britannia is nehéz idők elé néz: iparági számítások szerint nagyjából 90 000 mezőgazdasági munkás hiányzik a rendszerből, és az üres helyeket heteken belül fel kellene tölteni az ellátási nehézségek elkerülése érdekében úgy, hogy eddig a földeken dolgozó agrárproletárok 98 százaléka a kontinentális Európából érkezett az országba, jellemzően Romániából és Bulgáriából. (Az Egyesült Királyságban dolgozó magyarok jellemzően a szolgáltatóiparban és a kereskedelemben helyezkednek el.)
Hovatovább egyes munkaerő-közvetítők Nagy-Britanniában már arra készülnek, hogy repülőgépeket béreljenek és charterjáratokon hozzák a kelet-európai idénymunkásokat az országba. Ezen felül még a bezárni kényszerült vendéglátóhelyek dolgozóit fognák be a mezőgazdasági idénymunkákra, hogy legyen friss zöldség és gyümölcs a britek asztalán. Let’s get Brexit done.
De nem kell ilyen messzire mennünk, Ausztria is nagyban függ a Nyugat-Magyarországon lakó, de nap mint nap ingázva Ausztriában egészségügyi és szociális feladatokat ellátó, a közlekedésben vagy a szolgáltatóipar más területein munkát végző magyar munkások tömegétől. Emiatt a keleti-ausztriai Burgenlandban ingyenes szállással és egyéb kedvezményekkel marasztalnák a kritikus jelentőségű egészségügyi és szociális ágazati dolgozókat, nehogy csapdába essenek Magyarországon a kötelező kéthetes karantén miatt – ez ugyanis egyet jelentene ezen szektorok összeomlásával. (Ettől egyébként már nem kell félnie Ausztriának: megállapodott a két ország, így az ingázók továbbra is átkelhetnek a határon, vagyis a lakhatás költsége továbbra is a munkást terheli, nem kell Burgenlandnak költségekbe vernie magát.) Még jó, hogy a délszláv háború idején befogadott jugoszláv menekültek megkapták a letelepedési engedélyt, így ha sok kelet-európai haza is tér, marad aki elvégezze az országban a rosszul fizető és alacsony presztízsű munkákat, hisz a kilencvenes években a háború elől Ausztriába menekült emberek is jellemzően a rosszabb állásokban tudnak elhelyezkedni.
Az EB iránymutatása szerint
„a Bizottság új, gyakorlati tanáccsal állt elő, hogy biztosítsa, az EU-n belüli mobil munkások, különösen a koronavírus-világjárvány leküzdése szempontjából kritikus állásokban dolgozók elérhessék munkahelyeiket. Nem kizárólagosan, de közéjük tartoznak az egészségügyi és élelmezési szektorokban dolgozók, valamint olyan esszenciális szolgáltatások munkásai, mint a gyerekgondozás, idősgondozás, valamint a munkahelyeik működtetéséhez elengedhetetlen személyzet.”
Vagyis az EU biztosítaná mind az élelmiszertermelésben foglalkoztatott képzetlen napszámosok, mind az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók szabad mozgását, és bár nincs leírva, nem a Lengyelországban dolgozó német ápolókra és a Romániában epret szedő olaszokra utal a szöveg.
Ez a másik oldalon úgy néz ki, hogy mivel a centrumországokban magasabb bérek érhetők el, ezek az országok elszívják a munkaerő egy részét, így a periférián hiány lesz munkásokból a mezőgazdaságtól kezdve a szociális ágazaton keresztül az egészségügyig. Az persze teljesen természetes, hogy ha a szőlőszüretelés jobban fizet Olaszországban, mint Romániában, akkor akinek van rá lehetősége, inkább nyugatra megy idénymunkára, mivel a munkakörülmények hasonlók, de igaz ez az ápolókra, orvosokra is – nekik ráadásul a munkakörülményeik is jobbak, mint a periféria lassan, de biztosan hanyatló egészségügyi rendszereiben.
Tehát a centrum olcsóbban jut munkaerőhöz, míg a periférián nincsen elegendő erőforrás sem az állami rendszerek, sem a magáncégeknek részéről ahhoz, hogy a centrummal versenyképes fizetéseket ajánljanak, így a társadalom mobilabb része elmegy külföldre, egyes szektorokban munkaerőhiányt okozva.
Erre azonban nem az a megoldás, hogy az embereket röghöz kössük, és arra kötelezzük, hogy ott dolgozzanak, ahová születtek. Olyan rendszert kell teremteni, ami ugyanúgy jutalmazza az azonos munkát végzőket, végezzék munkájukat bárhol is. (Hovatovább: valamennyi embernek a világon biztosítani kellene az alapvető jólét feltételeit, kizsákmányolástól és az elnyomás más formáitól mentesen – de ez egy másik cikk témája.) Ez azonban nem megvalósítható a nemzetközi kapitalista rendszer jellegéből fakadóan, ami nagyban épít a területi gazdasági egyenlőtlenségekre, a centrumországokban összpontosuló tőke ugyanis a periféria kizsákmányolásának útján tud profitábilisan működni.
A mostani helyzetben megmutatkozik, hogy a centrumországok alapvető működésüket sem tudják a periféria olcsó munkaereje nélkül biztosítani. Ezen munkások nélkül ugyanis leállnának azok a szolgáltatások, melyek biztosítják, hogy társadalmuk munkaképes tagjainak jelentős része a tőke szempontjából termelékeny munkakörökben dolgozzon. A vendégmunkások pedig a célországnak noha lehetnek lakosai, munkásai, de teljes jogú állampolgárai csak ritkán és nehezen – így miközben ezek a munkások hozzájárulnak a gazdaság teljesítményének fenntartásához vagy növeléséhez, anyagi és szociális szempontból nem élveznek ugyanolyan jogokat, mint azok, akiknek az adott ország állította ki az okmányait.
A fent vázolt egyenlőtlenségeket csak a kapitalizmussal együtt lehet felszámolni. A tőkés rendszer profitábilitásának fenntartásához szükség van a centrumországokban a vendégmunkások olcsó munkaerejére. Jelen helyzetben levonhatnánk azt a következtetést is, hogy az utazási korlátozások és a járványhelyzet miatt meginoghat ez a rendszer, ha ez a szükséglet nem lesz kielégítve.
Jelenleg mind a tőke, mind az egyes országok nemzeti intézményei, mind a nemzetek feletti intézmények megmozgatnak minden követ, hogy – természetesen a járvány terjedésének megakadályozása mellett – biztosítsák a periféria kizsákmányolt munkásságának mozgását.
Egyelőre nem úgy tűnik, hogy a tőkés világrendszer helyét átvehetné valami radikálisan más. Azonban jelen tendenciák megmutatják, hogy – még ha minden bizonnyal fel is fog állni ebből a sokkból – a rendszer sérülékenyebb, mint azt sokszor gondolni vagyunk hajlamosak.
