Az újonnan megerősödő szélsőjobboldali utcai politika nyomán egyre nagyobb figyelem jut a vele szemben fellépő, egyre szervezettebbé váló antifasisztáknak is. Míg az antifasizmus fellépését a „rendszerkritikus” baloldal jellemzően üdvözli, a centrista baloldali és liberális tábor viszonya a jelenséghez ambivalens: a politikai centrum értelemszerűen kénytelen bizonyos fokú szimpátiával viseltetni az antifasizmus céljai iránt, ám eszközeit – az utcai politizálást és a politikai erőszak („náciverés”) vélt vagy valós predominanciáját – jellemzően legalább oly heves kritikával illetik, mint annak (állítólagos) szélsőjobboldali megfelelőit.
Az antifa e centrista kritikája mögött természetesen gyakorta komoly meggyőződések, a politikai erőszakmentesség melletti mély, elvi elköteleződés húzódik meg. Épp ilyen gyakorisággal hallatszik azonban ki a „szélsőbaloldali erőszak” elmarasztalásának szólamaiból a centrizmus burkolt rendpártisága (az embernek kedve lenne Martin Luther Kinget idézni a fekete polgárjogi mozgalom polgári engedetlenségét elítélő „mérsékelt fehérekről”, akiknek „fontosabb a rend, mint az igazságosság”), és aggasztó érzéketlensége a „két oldal” alapvető világnézeti és tevékenységbeli különbségei iránt.
Bármilyen antipatikus is legyen az ember számára az antifa, egyenértékűnek tekinteni annak tevékenységét vagy elvi alapjait – az elmúlt évtizedekben folyamatosan a paramilitáris szervezetek létrehozásában, kisebbségek megfélemlítésében, gyűlölet-bűncselekményekben és rasszista indíttatású gyilkosságokban érintett – magyarországi szélsőjobboldallal olyan aránytévesztés, amely már a megszólaló jóhiszeműségét vonja kétségbe.
Az antifa ambivalens centrista megítélése ugyanakkor egy mélyebb kérdésre is fényt vet, egy alapvető problémára azzal kapcsolatban, hogy miként értékeljük és értjük meg a jelenlegi politikai-történelmi helyzetet és benne a demokratikus és egyenlőségelvű politika esélyeit.
Antifasizmus és a történelem vége
Bár az Antifaschistische Aktion, vagyis az antifa mint fogalom és mozgalom a második világháborút közvetlenül megelőző és követő évekre nyúlik vissza, annak jelenkori formája a ’80-as években született meg. Ez a szélsőjobboldali radikalizmus új hullámának időszaka, a skinhead mozgalom idegengyűlölő szárnyának kikristályosodásának, a Vér és becsület megállapításának és a fehér felsőbbrendűségi mozgalmak újbóli előretörésének ideje, de ekkor kap erőre a Le Pen-féle Nemzeti Front is. A létezett szocializmus összeomlásával az addig elfojtott szélsőjobboldali radikalizmus új erőre kapott, Németország újraegyesítése után a német nagyvárosok érezhetően veszélyesebb hellyé váltak a bevándorlók számára, Kelet-Európa demokratizálódó országaiban pedig sokan – joggal vagy sem – úgy érzik, a hatóságok nem lépnek fel kellő erélyességgel a szaporodó neonáci gyűlöletszervezetek ellen.
Ebben a légkörben jött létre a ma ismert antifa Közép- és Kelet-Európa baloldali radikálisainak köreiben, a német házfoglalók és autonómok (Autonomen), valamint a kelet-európai rendszerellenesek soraiból toborozva tagjait. Ugyanekkor az USA-ban is létrejönnek hasonló radikális antirasszista szervezetek. Ezek a decentralizált, központi vezetést nélkülöző – talán még azt is túlzás volna mondani: horizontálisan szervezett – csoportok azt a célt tűzték maguk elé, hogy felvállalják a fenyegetett kisebbségek védelmét és a megerősödő újfasizmussal szembeni konfrontációt, amely feladatot az állam és a hatóságok nem voltak képesek vagy hajlandók magukra vállalni.
Látnunk kell tehát, hogy az antifasizmus központjában nem valamiféle artikulálatlan gyűlölet- és erőszakpolitika áll, mely tárgyát mintegy véletlenszerűen az általa „fasisztának” titulált ellenségben találja meg (ahogy a neonáci erőszak a „fajilag másban”), hanem az adott történelmi szituáció egy specifikus értelmezése.
A 20. század végéről szóló centrista narratíva a történelem végének narratívája: az utolsó totalitárius birodalom legyőzésével immár tér nyílt a liberális demokrácia és a megfelelően szabályozott piacgazdaság (emlékezzünk: nem minden liberális és centrista piaci fundamentalista is egyben) globális térnyerésének, a szabadság és bőség korszakának. A szabadság- és egyenlőségelvű politika számára immár csak utóvédharcok vannak hátra, a demokrácia és jogállamiság intézményeinek kiépítése és a demokratikus kultúra meghonosítása a világ frissen felszabadult vidékein.
A radikális baloldal ugyanerre az időszakra – a ’80-as, majd különösen a ’90-es évekre – egészen más szemmel tekint: a piaci fundamentalizmust az újkonzervativizmussal ötvöző, Thatcher és Reagan neve által fémjelzetteoliberális politikai forradalom egy sajátosan veszélyes helyzetet teremtett. A jóléti intézmények és a szociális védőhálók leépítése, a kiteljesedő globalizáció mindenütt – az USA-tól a washingtoni konszenzus által frissen felkarolt Kelet-Európáig – növekvő létbizonytalansághoz, prekarizálódáshoz, ennélfogva pedig a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezetett. A hidegháború lezárultával és a „nincsen alternatíva” doktrínájával kialakuló baloldalellenes kontextusban e feszültségek elsősorban nem antikapitalista fogalmi keretben, azaz a fennálló gazdasági-politikai struktúrák kritikájában, hanem egyre inkább kulturális, nemzeti, sőt faji fogalmakban jutottak kifejezésre.
Míg a politikai közép a liberális demokrácia diadalmenetét látja a korszak meghatározó tendenciájának, addig a baloldal a nacionalizmus gyilkos indulatainak elszabadulását a Balkánon, a szélsőjobboldali pártok aggasztó sikereit Franciaországban, Ausztriában és Svájcban, az Egyesült Államok bűnügyi politikájának drákói fordulatát, a fekete lakosságot aránytalanul érintő tömeges bebörtönzések kezdetét. E két szempont alapján a szélsőjobboldal utcai politikáját is gyökeresen másként kell értékelünk.
Az antifa jelentősége
A különféle neonáci, rasszista és egyéb szélsőségek egy plurális liberális demokrácia kellemetlen, de kikerülhetetlen elemei. A jogegyenlőség és szólásszabadság bizonyos mértékig kénytelen teret adni akár a gyűlölködő szélsőségeknek is, különben jogot kellene biztosítanunk az államnak a kívánatos és nem kívánatos ideológiák különválogatására, amely azonban elfogadhatatlan autokratikus következményekkel járna. Bizalmunkat egyrészt a nyilvánosságba és a civil társadalomba kell vetnünk, melyek a társadalmi diskurzusban békés, kommunikatív eszközökkel marginalizálják a gyűlölködő szélsőségeket, illetve másrészt a rendfenntartó hatóságokba, amelyek elejét veszik a szélsőséges erőszaknak. Ebből a nézőpontból az antifasiszta politikai erőszak nem több puszta önbíráskodásnál, kihívást jelent mind az állami erőszakmonopóliummal, mind azzal a gondolattal szemben, hogy a civil társadalom erőszakmentes kommunikatív tevékenysége képes ellátni a veszélyes szélsőségek féken tartásának feladatát.
Antifasiszta nézőpontból azonban a következő érvet fogalmazhatjuk meg: még ha a plurális demokrácia ideálja vonzó is a számunkra (érdemes észben tartanunk, hogy a pluralizmus és a szólásszabadság a radikális baloldal számára is érték, gondoljunk például Rosa Luxemburg vagy Antonio Gramsci ide vágó nézeteire), ezek az ideálok a jelen helyzetben nem érvényesek. A különféle szélsőjobboldali gyűlöletcsoportok nem egy felvilágosulatlan kor maradványai, hanem egy átfogóbb társadalmi tendencia termékei. Ez a társadalmi tendencia arra irányul, hogy a leépülő szociális intézmények, az egyre vadabbá váló piaci verseny pusztító anarchiája és a neoliberalizmus térnyerése nyomán előálló társadalmi feszültségeket ne az őket létrehozó rendszer, hanem a „faj”, a „nemzet”, a „világzsidóság”, és más hasonló, ezeknek megfelelő ideológiai fikciók irányába vezessék le, egyúttal átstrukturálják a politikáról való gondolkodás terét oly módon, hogy központi elemei legyenek az egymással szembeni kíméletlen erőszak és a szolidaritás hiánya. Mindezt azért, hogy a politikáról immár ne a közügyek közös intézéseként, hanem a vad erőkkel szemben a puszta túlélésért folytatott küzdelemként tekintsünk, ezáltal pedig igényünk se lehessen egy emberibb társadalomra. Ez a faji politika értelme.
A neonácikkal való konfrontáció az utcai politika szintjén természetesen nem számolja fel ezen tendenciák kiváltó okait, de fontos szerepet tölthet be e tendencia kibontakozásának megakadályozásában.
Erre annál is inkább szükség van, mert a legközvetlenebb módon a neonácizmus térnyerése jelent veszélyt az e társadalmi tendenciák által legsúlyosabban érintett és kiszolgáltatott társadalmi csoportok számára. E veszély elhárításában pedig a politikai intézmények minden jel szerint nem a haladó erők partnerei, ellenkezőleg, úgy tűnik, a politikai hatalom birtokosai mindinkább haszonélvezőivé válnak a neonácizmus előretörését is előmozdító, fentebb leírt társadalmi tendenciáknak. Ebben a sajátos helyzetben a politikai intézmények által magára hagyott társadalom tagjai kénytelenek maguk felvállalni egymás védelmét. Ezt a döntést mindenképpen igazoltnak kell tekintenünk abban a sajátos helyzetben, amelyben önmagunk és mások a közvetlen és közvetett veszélytől való védelme megköveteli a közvetlen cselekvést, lévén, hogy az e védelemre kijelölt intézményektől és szervektől nem várhatjuk, hogy feladatukat érdemben végrehajtsák. Eddig az antifasiszta érvelés.
Láthatjuk tehát, hogy az antifák és a centristák vitája nem abban áll, lehet-e, szabad-e nácikat pofozni in abstracto. Még a centristák is elismerhetik, hogy elképzelhetők olyan körülmények, amelyek között az antifa utcai politikája – sőt, akár több is – elfogadható; ha a faji politika uralkodóvá válásának és a neonácizmus térnyerésének veszélye csakugyan közvetlen, ha a hatóságok és a politikai hatalom birtokosai csakugyan tétlenek a növekvő veszéllyel szemben, esetleg maguk gerjesztik azt. Ha igaz az, hogy ártatlan és védtelen polgártársaink csakis az antifához hasonló csoportoktól várhatják épségük, jogaik, és emberi méltóságuk valamelyes védelmét, akkor ezt ugyan milyen alapon tagadnánk meg tőlük?
Az erőszakmentesség elve mentén szerveződő mozgalmakra méltán nézünk fel, kétségtelenül dicsérendő, ha valaki az önmagára leselkedő veszélyek láttán az erőszakmentesség erényét gyakorolja. Azonban senkinek nem kötelessége zokszó nélkül tűrnie, ha méltóságát, jogait és épségét a társadalomban felgyülemlő gyűlölet veszélyezteti. Az erőszakmentesség lehet hasznos és helyes, azonban aligha tarthatjuk valóságos erkölcsi meggyőződések kifejezésének azt az ízléstelen moralizálást, ami számon kéri a társadalom kirekesztett és elnyomott tagjain és a velük szolidárisokon, hogy miért nem tűrik némán az ellenük irányuló gyűlölet és erőszak felgyülemlését a társadalomban, legfeljebb önnön szenvedésükkel tanúságot téve annak mértékéről. Sokkal inkább kell ezt olyan retorikai fordulatnak tartanunk, mellyel ismét csak a szélsőjobboldal diadalmenetébe belenyugvó rendpártiság igyekszik elkendőzni saját természetét.
Miféle társadalomban élünk?
A centristáknak tehát nem marad védhető érvük az antifával szemben:
még ha a jogállamiság, az egészséges plurális demokrácia és nyilvánosság körülményei közt nem is volna indokolt az antifasiszta utcai politika, e körülmények nem állnak fenn.
A valóságosan fennálló körülmények között pedig épp azok az elvek – az emberi méltóság, a demokrácia melletti és a faji politikával szembeni elköteleződése – igazolják a társadalmi önvédelmet a gyűlöletpolitikával szemben, amelyeket a centristák szintúgy a magukénak vallanak. Ha a centrista még mindig racionálisan hangot kíván adni az antifával való ellenérzésének, egyetlen kiútja az, ha tagadja a helyzet súlyosságát.
Ez végül megvilágítja számunkra az antifával kapcsolatos centrista ellenszenv valódi lényegét. A centristának el kell ismernie, hogy ha a helyzet valóban olyan rossz lenne, amilyennek az antifa lefesti, úgy melléjük kellene állnia, sőt még más egyebet is el kellene ismernie. Az antifa nem áll szemben szükségképpen a plurális demokrácia, a szólásszabadság és a polgári társadalom centrista liberalizmus által képviselt elveivel, sőt, a világnézet, mely az egyszeri antifasiszta aktivistát fűti, éppen ezen elvek – és még sok más egyéb: egyenlőség, igazságosság, szabadság – még teljesebb körű megvalósítását teszi meg céljának. A centrista liberális egy józan pillanatában sem gondolhatja, hogy valódi elvi ellentét állna fel közötte és egy jóhiszemű antifasiszta között. Az antifa puszta jelenléte tehát – az a tény, hogy egyes polgártársaink számára ez a típusú utcai politika már a mostani helyzetben indokolt – felveti annak a lehetőségét, hogy a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb, mint ahogy azt az egyszeri centrista elképzelte.
Az antifa jelenléte a társadalomban azt az üzenetet közvetíti a nyilvánosság számára, hogy jó okunk van azt gondolni, hogy a társadalmunkat jellemző alapvető folyamatok és tendenciák olyan irányba löknek minket, amelyek a 20. század legsötétebb fejezeteinek megismétlésével fenyegetnek. Hogy a jelenkor legnagyobb politikai fenyegetése nem a demagógia, az álhírek, a dilettáns és korrupt politikusok, hanem valóságosan fennáll a veszélye egy olyan globális erőszakrezsim létrejöttének, amelynek szervező elve a faji politika, amely a globális igazságtalanságok olyan rendjét készül bebetonozni, amelyben az egyenlőség, a szabadság és az emberi élet értékének védelmére immár semmiféle intézmény nem jelent be igényt – hogy új és sötét idők jönnek.
Az antifa a polgári társadalom rossz lelkiismereteként arról tesz tanúságot, hogy a történelem vége, a liberális demokrácia diadalmenete, az emberiesség és a felvilágosodás elveinek biztos győzelme mindig is illúzió volt, olyan illúzió, amely egy sokkal sötétebb és rémítőbb valóságot takart el a szemünk elől. Hogy az autokratikus áttörés, a jogállam leépítése, a szélsőjobboldal előretörése nem átmeneti zavarok, puszta zökkenők, hanem olyan tendenciák és folyamatok kifejeződései, amelyek az elmúlt 30 évben meghatározták politikai-társadalmi viszonyaink alakulását, és amelyekről hiába nem akartunk tudomást venni, lassan eluralják mindennapjainkat.
Az antifa egy kellemetlen igazságot képvisel a polgári társadalom számára. Azt, hogy a legutóbbi évszázad végén mi mint társadalom túl hamar és túl könnyen adtuk fel az igazságosabb, szabadabb és egyenlőbb politikai berendezkedésért zajló küzdelmet; hogy hallgatnunk kellett volna a kor társadalomkritikus mozgalmaira, melyek arra figyelmeztettek, hogy a közelgő idők nem egy küzdelmes évszázad sikerekkel teli boldog végét, egy fejlődési folyamat betetőzését jelentik.
Épp ellenkezőleg: ez csak az új veszélyek és sötét idők nyitánya, így nem hagyhatunk fel azzal, hogy az igazságosságot, egyenlőséget, békét és szolidaritást olyasminek tekintsük, amiért küzdenünk kell, és amit védenünk kell az elnyomás, az igazságtalanság és a gyűlölet ellenük törő erőivel szemben.
A kérdés most az, újra elkövetjük-e ezt a hibát. Újra megtagadjuk-e a szolidaritást az igazságtalanság és elnyomás most kifejlő struktúráinak elnyomottjaitól, rendbontóknak és bohócoknak bélyegezzük-e azokat, akik kiállnak mellettük, és akik kevés tenni tudásukat is másokért és egy igazságosabb és egyenlő jövőért vetik latba. Vagy végre szembenézünk azzal, hogy miféle társadalomban is élünk, és hogy nekünk, a szabadság, egyenlőség és igazságosság híveinek kikkel kell szolidaritást tanúsítanunk.
