Hétfőn Gyöngyöspatán, Horváth László fideszes országgyűlési képviselő társaságában jelentette be Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár a kormány terveit az iskolákban tapasztalható erőszakos cselekmények megfékezésére.

Arra most ki se térjünk, hogy a nagykátai tanárbántalmazásról a Fidesznek miért a szegregációs kártérítések miatt újra célkeresztbe emelt Gyöngyöspatán kell erről a kérdésről beszélnie. Tegnap már megkíséreltünk egy választ adni, ami nem túl felemelő: árukapcsolással próbálják a magyarországi romákra hárítani az iskolai erőszak kérdését is.

De vissza Maruzsa Zoltánhoz! Az államtitkár és Horváth képviselő osztozott abban a teljes magyar egyetértésben, hogy aggasztóak ezek a jelenségek, és tenni kell valamit ellenük, majd be is jelentett néhány lehetséges megoldást:

• tantermek bekamerázása;
• iskolai rendészet felállítása;
• a gyerekek büntetőjogi felelősségre vonhatósági korhatárának leszállítása 14-ről 12 évre.

Túl sok látnivaló nem is lenne, az egész elképzelés kiválóan illeszkedik abba a fideszes házmestertempójú társadalompolitikába, amely minden szociális kérdést büntetőpolitikával oldana meg. Nincs hol laknod? Szabálysértési eljárás! Nincs munkád és munkához szükséges megfelelő képzettséged? Majd meghajt szépen közmunkában a polgármester úr! Mélyszegénységben élsz? Aki nem dolgozik, ne is egyék!

Mielőtt azonban még Mészáros Lőrinc valamelyik cégétől megfigyelőkamerákat rendelnénk minden hazai osztályterembe, azért ezen a dolgon mégiscsak érdemes lenne kicsit elfilózgatni, ha másért nem, akkor azért, mert itt mégiscsak gyerekekről van szó.

Azokban a néhai időkben, amikor még Európában egy brit politikusasszony nem hirdette meg a társadalom nem-létét, és még hittünk abban, hogy létezik olyan, hogy társadalom, amelyben minden mindennel összefügg, és amely jelentősen befolyásolja az egyének viselkedését is, mindenféle normaszegő viselkedés kezelését két párhuzamos szempont vezérelt.

Egyrészt a rehabilitáció fontossága: úgy képzeltük, hogy senki nem születik eleve rossznak (meg amúgy is a keresztvíz lemossa az eredendő bűnt…), így az elkövetők társadalomba történő visszavezetését (ha úgy tetszik, megtérítését) tartottuk elsődleges jelentőségűnek.

A másik dolog arra vonatkozott, hogy az esetek túlnyomó többségében a bűnözésnek társadalmi komponensei is vannak. Szociológusok kimutatták például, hogy van összefüggés a szegénység és a bűnözési ráta között, ahogyan az iskolázottságnak vagy épp az etnikai, faji és más típusú szegregációnak is. Ez persze nem tagadja az egyéni felelősség kérdést – másképp nem is tudnánk megmagyarázni, miért is lopja el a közvagyont a gazdag, jól iskolázott politikus, vagy miért csal a bróker, bár azért a társadalom szerkezeti jellemzői itt sem teljesen mellőzhető szempontok.

Nem meglepő tehát, hogy a jobb megélhetést biztosító munkahelyek, a tömegoktatás és hasonló társadalmi vívmányokkal párhuzamosan a bűnözés is csökkent.

Szerepet játszott persze a haderőtől függetlenített, saját belső logikával rendelkező polgári rendőrségek létrehozása is, ám ez a fajta kényszerítő megközelítés csak egy bizonyos pontig javított a közbiztonság állapotán. Egyébként magának a polgári rendőrségnek a felállítása is részben épp abból a felismerésből fakad, hogy hatékonyabb a megelőzésre fordítani energiát, mint minden legapróbb kihágást durva büntetéssel, ha kell akasztással elrettenteni – erre a kora újkori London kiváló példát szolgáltat.

Ha a megfigyelés, a kényszerítés és az elrettentés tényleg hatékony dolog lenne, akkor az olyan totalitárius megfigyelőállamokban, mint a sztálinista államok voltak, a bűnözés teljesen megszűnt volna. Ami jól tudjuk, nem történt meg.

És akkor itt jön be a második dimenzió, mégpedig a fiatal korúak és gyerekek kérdése. Ahogy arra kiváló írásában Ésik Sándor ügyvéd az Azonnalin rámutat, nem véletlen, hogy elterjedt gyakorlat a büntethetőség határának 14 éves kornál való meghúzása:

a büntetőjog fontos elve a belátási képesség fogalma, vagyis az, hogy egy kihágást elkövető képes felismerni, hogy valami nem elfogadhatót tesz.

„Kilencven százalékban egy ennyi idős (12-14 év közötti – PSZI) gyereket teljesen hiába büntetnek, nem fogja fel, hogy mi történik vele. Nem nagyon tudja értelmezni, ezért vagy stigmának fogja fel, vagy pozitív megerősítésnek” – írja Ésik.

Magyarán ez a lépés még a lehetőségét sem adja meg annak, hogy ezek a gyerekek a rehabilitáció útjára lépjenek.

Sőt, az ügyvéd szerint, a büntetőjog csak mint „a társadalom legutolsó, kivételes eszköze” lehet jelen az életünkben – „akkor, ha már minden más csődöt mondott”.

Úgy látszik azonban, hogy a kormány ezt a „minden mást” meg sem akarja próbálni, hanem egyből a büntetés és fegyelmezés útjára lép, és ezzel elveszi annak a lehetőségét, hogy az iskolában erőszakosan fellépő gyerekekből valaha is törvénytisztelő polgár legyen.

A társadalmi megoldások helyett egy stigmát akasztana a nyakukba, és általa olyan társadalmi közegekbe tolná be ezeket a belátás képességével sokszor még nem rendelkező gyerekeket, ahonnan kiút már nincs, csak a további bűnelkövetés.

Márpedig társadalmi megoldás lenne bőven. Mivel egyetlen újszülött sem a Btk-val a fejében születik, sőt feltehetően a szüleik sem a törvényi paragrafusok idézésével tanítják őket a jóra és szépre, ezért a TÁRSADALMI (ha úgy tetszik: közösségi) dimenzió kikerülhetetlen.

Társainktól, közösségeink tagjaitól tanuljuk meg mi az elfogadható és mi nem az. Ebben az iskolának óriási szerepe van. Az iskola ugyanis az elsődleges terep, ahol az otthonról hozott, vagy épp szociális helyzetünk miatt ránk rakódott hiányosságokat a közösség, a társadalom pótolhatja.

Nem mindenkinek adatik meg az „otthoni hét év” idillje, de ez még nem jelenti azt, hogy ezeknek a gyerekeknek örökre el kell veszniük a süllyesztőben.

Valójában tehát arra lenne szükség, hogy a társadalom egyik cselekvő keze, az állam, mindent megtegyen azért, hogy ezeket az egyenetlenségeket kisimítsa. A rossz infrastruktúra, az agyondolgoztatott pedagógusok, az iskolapszichológusi hálózat tátongó hiányosságai, a korszerűtlen oktatási módszerek és tantervek látványa azonban jelzi:

távol vagyunk még attól, hogy az állam minden más lehetséges eszközt kipróbált volna, mielőtt a büntetőpálcához nyúl.

Régiónk legsikeresebb oktatási rendszerei (finn, észt) mind a gyerekek társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó hátrányainak leküzdésében, mind a faji-etnikai-gazdasági-társadalmi elkülönítés, szegregáció tevékeny elutasításában élen járnak.

Ha a kormány komolyan venné a probléma kezelését, és ne csak újabb rendpárti hangulatkeltésre használná a témát, akkor ezekről a rendszerekről venne példát. HA…