Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy elfeledett sztrájk évfordulójára: 30 éve alakult meg a Nemzet Szegényeinek Frontja

Amikor tavaly ősszel, még az önkormányzati választás előtt ismét előkerült az aluljárók lezárásának kérdése, többek közt a Blaha Lujza térrel példálóztak azok, akik szerint a hajléktalan emberek kiszorításával ezekről a területekről jobban járnak a helyi lakosok is (a kormány szereti ugyanis eltüntetni szem elől a problémákat, miközben érdemi megoldásokat nem keres rájuk), érvként pedig azt is újra és újra előhozták, hogy a tiltás is csak „segít” abban, hogy az utcán élő emberek bemenjenek a szállókra – miközben arról senki sem kérdezte meg őket, hogy akarnak-e egyáltalán bemenni, és ha nem, miért nem.

A Blaha Lujza tér azonban kicsit több, mint három évtizede kiemelten fontos helyszín volt, fontos állomása a hajléktalan emberek aktivizmusának, ahol megmutatták: képesek szervezetten kiállni az érdekeikért.

Olyannyira, hogy mindenképp érdemes megemlékezni erről az évfordulóról.

1989 telén a MÁV bejelentette, hogy éjszakára bezárják a budapesti pályaudvarokat. Az intézkedés kiváltó oka egyértelműen az volt, hogy távol tartsák azt a több száz hajléktalan embert, akik a pályaudvarokon töltötték az éjszakákat.

1989 november 28-án a MÁV bejelentésére reagálva hajléktalan emberek egy csoportja spontán ülősztrájkba kezdett a Blaha Lujza téri aluljáróban, többek közt azt követelve, hogy az MSZMP megüresedett ingatlanjait alakítsák át szükséglakásokká.

Az 1980-as évek végére a hajléktalanság kérdése fokozatosan közüggyé vált, miután a növekvő munkanélküliség, a lakhatási költségek emelkedése és a lakhatási támogatások csökkenése, illetve a munkásszállók bezárása egyre láthatóbbá tette a problémát. Mindeközben 1987-et az ENSZ a Hajléktalanok nemzetközi évének nyilvánította, ezzel párhuzamosan pedig hazánkban is egyre több tudományos elemzés jelent meg a témáról. 1988-ban létrejött a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB), az első magyar civil szervezet, amely kifejezetten a hajléktalansággal foglalkozott. A HTB Győri Péter szociológus és a munkásszállón élő Ungi Tibor találkozásából nőtt ki, és fontos szerepet játszott 1989 telén a tüntető hajléktalanok és a fővárosi tanács közti tárgyalások lebonyolításában. 1990-ben többek közt a HTB részvételével jött létre a Menhely Alapítvány, amely az első hivatalos hajléktalanellátó intézmény volt hazánkban.

A HTB és az akkor már mintegy 10 éve létező Szegényeket Támogató Alap (SZETA) bejelentette, hogy amennyiben a kormány biztosítja az ehhez szükséges feltételeket, akkor készek menhelyeket működtetni a rászorulóknak, mindeközben pedig megalakult a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa, amelynek deklarált célja volt a hajléktalan emberek érdekeinek képviselete.

Fontos megemlíteni, hogy a korabeli híradások és visszaemlékezések tanúsága szerint a hajléktalan emberek tüntetése óriási médiaérdeklődést, és nagyfokú szolidaritást váltott ki az állampolgárokból is, akik folyamatosan ennivalót és takarókat vittek az aluljáróban demonstrálóknak.

A Fővárosi Tanács tárgyalásba kezdett a tüntetőkkel és az őket támogató szervezetekkel, nem sokkal később pedig átmeneti megoldásként felajánlották, hogy 200 embert költöztetnek be Csepelen egy középiskola tornatermébe. Decemberben pedig a Vajdahunyad utcában is megnyitottak egy épületet, amelyben lehetőséget biztosítottak az átmeneti elhelyezésre.

Mindez azonban csak rövid időre csitította el a tiltakozásokat. 1990. január 11-én kezdődött a tüntetések második hulláma, ugyanis a két átmeneti szálló megnyitása ellenére sem sikerült érdemben kezelni a problémát. A Déli pályaudvaron ekkor körülbelül 200 ember lakott, akik úgy döntöttek, hogy lakhatást követelnek, és ennek érdekében sztrájkba kezdenek.Válaszul egyébként a vasúti dolgozók is tüntetést kezdtek szervezni az ülősztrájk ellen, mivel nem tudták megfelelően ellátni feladataikat.

Az ülősztrájk résztvevőihez csatlakozott nem sokkal később Nagy Bandó András előadóművész is, aki január 21-én nyilvános gyűlést hirdetett a pályaudvarra, ahol bejelentette:

megalakul a Nemzet Szegényeinek Frontja.

A szervezet eredeti tervei közt szerepelt többek közt az is, hogy új politikai pártot alapítanak, és felveszik az ezért járó pénzügyi támogatást, amelyből átmeneti lakóhelyeket alakítanak ki. És bár ez nem valósult végül meg, a fokozódó nyomás hatására a hatóságok előbb a csillebérci ifjúsági táborba, majd a budaörsi 400 férőhelyes laktanyába költöztették a tüntető hajléktalan embereket.

A beköltöző lakók itt is, ahogy korábban, a Vajdahunyad utcában, önszerveződő közösséget hoztak létre – több-kevesebb eredménnyel. A szálló 1990 szeptemberében integrálódott a a fővárosi hajléktalan-ellátó rendszerbe.

1990-1991 telén még egy hulláma érkezett a tüntetésnek, amikor ismét előtérbe került a pályaudvarokon éjszakázó hajléktalan emberek kizárásának kérdése. A Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa a szeptember és december közti időszakra jelentett be demonstrációt a Délibe, két fő céllal: biztosítsanak fűtött helyet mindazoknak, akik nem jutottak be szállókra, és a tömeges lakáshiány elleni tiltakozásként. A tüntetést a rendőrség nem engedélyezte, a MÁV viszont november elsejétől lezárta volna a pályaudvarokat, amire válaszként aznap a Keleti pályaudvar egyes részeit hajléktalan emberek csoportja foglalta el. A vasúti dolgozók ennek következtében sztrájkba léptek, azt követelve a rendőrségtől, hogy távolítsák el a tüntetőket a pályaudvarról. Végül a rendőrségi intézkedéssel párhuzamosan a MÁV épületeket ajánlott fel átmeneti szállónak, és a főváros is bővítette a meglévő férőhelyeket.

Mindeközben jól érzékelteti, hogyan vált 1989 és 1991 közt a hajléktalan emberek önszerveződésének köszönhetően valóban közüggyé, ráadásul eredményeket is felmutatni képes közüggyé a hajléktalanság kérdése, hogy 1990-ben a Népjóléti Minisztérium válságirodát hozott létre (ez volt a Szociális Válságkezelő Programok Irodája), amelynek fő feladata a hajléktalan-ellátás kezeléséhez szükséges intézményrendszer kialakítása volt, és elkezdődött a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló jogszabályok előkészítése is.

Ahogy azt Udvarhelyi Tessza írja Mi is emberek vagyunk – Hajléktalanaktivizmus a rendszerváltás környékén című cikkében (ami ennek az összefoglalónak is az alapja):

„Mindent összevetve, az 1989–91-es tüntetések mérföldkőnek számítanak a hajléktalansággal kapcsolatos civil szerveződések történetében. Jelentőségük abban áll, hogy a hajléktalan emberek és szövetségeseik képesek voltak rábírni mind a helyi, mind pedig az országos hatóságokat arra, hogy elismerjék a lakhatási válság létezését, valamint időt, energiát és erőforrásokat szenteljenek az állampolgárok szenvedésének azonnali enyhítésére. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a közvetlen szükségletek kielégítésén túl nincs igazán politikai akarat a hajléktalanság fenntartható megoldására. Így miután megszülettek az első „megoldások”, ezek egyben az utolsóvá is váltak: a „hajléktalan” és a „szálló” fogalma olyannyira egymásba fonódott, hogy azóta is szinte lehetetlen őket szétválasztani.”

A 30 évvel ezelőtti eseménysorozatról nemrég a Partizán készített videót Egy elfeledett sztrájk története címmel, amit mindenképp érdemes megnézni:

A cikkben felhasznált források közül mindenképp ajánlom olvasásra Udvarhelyi Tessza fentebb is idézett cikkét: Mi is emberek vagyunk – Hajléktalanaktivizmus a rendszerváltás környékén.

Oross Jolán „A szabadság rád fagy” című tanulmánya, amely az Esély folyóiratban jelent meg, szintén értékes olvasmány mindazoknak, akik szeretnének többet megtudni a rendszerváltás és az azt követő néhány év szociálpolitikájáról, illetve ezen belül is a hajléktalanság témájáról.

Emellett fontos kordokumentum Győri Péter gyűjtése a Menhely Alapítvány oldalán A rendszerváltás két éve és a hajléktalanok – az MTI hírek tükrében.

És érdemes elolvasni a Civil Szemlében 2010-ben megjelent interjút is Győri Péterrel (Húszéves a Menhely Alapítvány).

Aki pedig teheti, nézze meg Mihályfy László Rongyosforradalom című filmjét is.

Olvass tovább!