Talán nem is lenne önmagában újdonság, hogy Orbán Viktor deficites igazságérzékkel megáldva értékeli a romániai vagy éppenséggel a magyarországi romák társadalmi relációját a nem-romákkal szemben.

Nincs semmi új a Nap alatt. A cigányellenesség egy jottányit sem csökkent a kormány erkölcsi alapállásában és a romákat minősítő értékítéletében, csak most éppen a társadalmi igazságosságról nem gondolkozó Orbán Viktor szájából bukott ki a cigányok elleni hangulatkeltés. De vajon miért nem a másik 12 nemzeti kisebbséggel kívánja az erkölcsi válságkeltést gyakorolni? Gonosz és kegyetlenül számító politikai alapállás ez. Az elmúlt tíz évben következetesen építették le jogállami normák uralmát, szélesítették a társadalmi-, vagyoni ollót, tagadtak el minden, polgári szabad világot biztosító közhatalmi kontrollt, amivel a polgárok élhetnének.

Magyarország az alternatív valóságok és tények országa lett. Ebben a keretezési modellben működött 2015 óta a kormány állampolgárokkal való kapcsolata. Az üzenetek egyszerűek voltak: félj, rettegj, üsd, ha látod, mert az életedre tör bármikor.

A magyar társadalom 10 százalékát adó romák több évszázados távlatban részei Magyarország történelmi, kulturális valóságának. Bár a kérdések és válaszok összefüggésében ugyanazok az évszázados sémák. Ugyanolyan erőszakos asszimilációs állami törekvésnek bizonyul az 1993. évi kisebbségi törvény már évtizedek óta szükséges jogi korrekciójának elmulasztása, mint Mária Terézia bestiális törvénye, amely a 18. században a romákat nyelvcsonkítással büntette, ha használták a romanit.

A magyar politikai közgondolkozás történetében egyértelműen kimutatható trend a cigányellenesség masszív jelenléte. Amióta jelen vannak a romák az ország területén, egy nem éppen integratív közeggel találkoznak. Régebben fekete személyi, most külön wc-használat. A 20. század nagy rendszereiben vagonba zárás, vagy éppen kényszermosdatás járt a cigányoknak, ez most az orbáni vezetésben jogbiztonságból való kirúgást jelent. És így tovább.

A legutóbbi gazdasági struktúraváltásnál – rendszerváltás – sem történt meg a politikai, társadalmi, gazdasági nyitás a romák felé, sőt, a legvédtelenebb etnikai csoportként konszenzussá dermedt körülöttük az, hogy a cigányok melletti szolidaritás, Isten ne adj’ a politikai bátorság a pártok részéréről szavazókat visz el, ezért maximum politikai stíluskülönbséggel reflektálnak a romák problémáira.

Progresszív, korporatív, a romák társadalmi/kulturális érettségét elfogadó nem-roma politikai csoportosulás az elmúlt 30 év magyar történetében nem volt. Hiszen ennek a társadalmi törésvonalnak a szélsőséges magyarázata szerint a nem-roma fehér lakosság morálisan/szociálisan/közjogi értelemben értékesebb a cigányoknál.

Az elavult, alapvetően mindig rosszul működő kisebbségi képviseleti rendszer hiányosságai révén is lehetséges az, hogy az újnáci jelleggel stigmatizáló politikai aktorok kirekesztő érvelése következmények nélkül marad. Talán az egész békétlenség létrejöttének okát a legegyszerűbben, de annál mélyebb igazságtudattal Choli fogalmazta meg: ,, amíg én rólad mindent, addig te rólam semmit”.

A cigányokról felépített előítéletességtől roskadozó orbáni prekoncepció szociálpszichológiai élménynek számít a magyar társadalomban. Ennek a prekoncepciónak tudatos eleme, hogy a társadalmi bűnbakképzés folytonos legyen. A tudás eltagadása egy kisgyermektől egyet jelent jövőbeli bűnbakká válásának biztosításával.

Egyet nem szabad elfelejteni: ha elzárjuk a romákat a társadalmi érintkezéstől, a gazdasági-szociális erőforrásoktól, illetve a jogbiztonságtól is, akkor az robbanásveszélyes állapotot eredményez az egész társadalomra nézve.

Jelen esetben a gyöngyöspatai szegregációs perben másodfokon döntött a magyar bíróság. A magyar bírói gyakorlatban az érintettek száma miatt legjelentősebb perben, a  jogerős ítélet szerint a 62 gyöngyöspatai roma gyermeknek – akik azóta felnőtt, családos emberek lettek – jár a kártérítés azért, mert fizikailag szegregálták őket egy államilag fenntartott az oktatási intézményben.

Ami egyedivé teszi ezt a fajta kártérítést, az az, hogy egy olyan kormányzati szakpolitikát lát jogellenesnek és morálisan inkorrektnek a magyar bírói hatalom, ami nélkül a habonyi gyűlöletgépezet nem tudja biztosítani a magyar politikában a tematizálás monopóliumát a kormánynak. Az ellenzék aktuális sikerei ellenére még most sem igazán tudja olyan hatékonyan tematizálni a közbeszédet, mint a Fidesz.

Holott egy kisebbség alkotmányos jogai sérülésének tényét hordozó, bátor bírósági ítélet, határozott döntésével mintegy legitimált passzátszele lehetne a magyar jogállamiságot védő, és azért konkrét politikai lépéseket hozó ellenzéknek. Hiszen a romák jogbiztonságának sérülésével ugyanúgy sérül a mindenki mást védő joguralom garanciája is. Erre maga a kormányfő szolgáltatott rögtön bizonyítékot, azzal, hogy a magyar börtönökben embertelen körülmények között tartott raboknak megítélt kártérítések jogosságát is megkérdőjelezte.

Jogerős tény, hogy a magyar állam 62 polgárát szegénységre és felszámolhatatlan hátrányokra ítéltette, amikor etnikai alapon elzárta tőlük az egyetlen esélyt, amely a generációkon átívelő konzervált nyomoron kívüli világot jelentette volna: a tudástőke birtoklását.

A kormány által egyre inkább felszámolandónak tekintett bírói függetlenség kikezdésének vágyát is felfedezhetjük Orbán érvelésében, aki arra használja a romák elleni előítéleteket, hogy a bírói döntések igazságos voltát kérdőjelezze meg.

Persze, ez itt Magyarország. Tíz évvel a fülkeforradalom után, többszörös kétharmaddal megválasztott politikai vezetővel az élén, aki talán 30 évvel ezelőtt jelenkori önmagának legnagyobb bírálója lett volna: sokan emlékeznek a 90-es évekbeli lánglelkű liberális – de józanabb – Orbán Viktorra, akinek akkor talán elképzelhetetlennek tűnt volna az állami álszenteskedés, amely kizár az alkotmányos jogbiztonságból közvetlenül 62 állampolgárt, közvetett módon viszont a lakosság 10 százalékát is.

Itt ez már nem csak a cigányokról szóló történet, hanem a demokrácia és a jogállam híveiről és ellenfeleiről is szól. Értékválasztásról, politikai irányvonalakról, szabadságról és békéről való felfogásokról.

Gyöngyöspata szimbolikus hellyé vált 2011 óta, ahol az akkori nyíltan hungarista Jobbikhoz köthető paramilitáris szervezetek zaklatták a helyi cigány közösséget. Az orbáni cinizmus akkor is látható volt. Már 2011-ben is a jogvédőket gyanúsította azzal, hogy ők a probléma forrása. A putyini mintára elkészített civil törvény ellenére tíz éven át tartó pereskedés árán harcolták ki az érintettek és a CFCF Alapítvány a bírósági ítéletet. 62 családot illet meg  a 350 000 és 3 150 000 forint közötti kártérítési összeg, összesen csaknem 100 millió forint.

Már 2011-ben az akkori ombudsmani jelentés szerint törvényellenesnek minősült a roma gyerekek oktatása, a kormány azonban már akkor is a jogvédőket és civileket vádolta hangulatkeltéssel. Nem történt ez másképpen a legutóbbi nemzetközi sajtótájékoztatón sem. A ,,munka nélkül szerzett jövedelem” freudi elszólás lehet, hiszen összekeccsölni Mészáros Lőrinc számlájára 480 milliárd forintot becsületes munkával lehetetlen lenne.

A roma gyerekek jövőjének ellopása és nyomorba zárásuk sokat elárul a magyar oktatás belső strukturális válságáról.

Magyarország  Európa élmezőnyében van szegregáció tekintetében, az így tanuló gyermekek jelentős százaléka funkcionális analfabétaként jön ki a rendszerből. Nulla eséllyel kell boldogulniuk a technikai és információs átalakulás közepén.

Aki valójában segítő kezet nyújtana a romáknak, annak száműznie kell önmagából a folytonos kiskorúsítást, idegenkedést, bizalmatlanságot és esetenként a gyűlöletet is a társadalmi vákuumban hagyott közösséggel szemben. Az, hogy a habonyi médiaarzenál új célpontja a magára hagyott cigányság lett, nem kérdés. Erősebb demokrácia iránt elkötelezettséget kell elvárjunk az ellenzéki aktoroktól, és bátor progresszív romapolitikára kell alapot teremteni a cigány értelmiségieknek.

2022-ig az ellenzéknek legitimitást kell szereznie a roma közösségekben is, mert nélkülünk nem lesz vége a Fidesz hegemóniájának.