Szomorú, bár nem meglepő, hogy a mainstream médiában – beleértve az ellenzéki sajtót – Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján is arról „illett” megemlékezni, hogy egy totalitárius diktatúrát képviselő hadsereg szabadította fel a haláltábort a még életben maradt foglyokkal. Ez a vonal szépen beleillik a liberális oldal történész szakértőjének számító Ungváry Krisztián koncepciójába, aki éppen az évforduló kapcsán látta elérkezettnek az időt arra, hogy felmelegítse a „háborúban nem volt jó és rossz oldal” és a „németek mégiscsak egy felsőbbrendű kultúrát képviseltek”, általa régóta vallott, és többek által már régóta bírált téziseit.
Miközben ez még egyes liberális körökben is kiverte a biztosítékot (Farkasházy Tivadar úgy vélekedett, hogy Ungváry kitűnő történész, de „elborult az agya”), jómagam arra szeretnék rávilágítani, hogy ez Ungvárynál korántsem véletlen „agymenés”, hanem éppenséggel egy nagyon is jól kigondolt koncepcióba illeszkedik. Ez a koncepció azonban Nyugaton semmiképpen nem egyeztethető össze a liberális alapállással, hanem a szélsőjobboldal ideológusává avatja Ungváryt – akkor is, ha ő maga nyilvánosan mindig igyekszik elhatárolódni ettől az ideológiától, sőt, még az antiszemitizmus ellen is kiáll. Ez jó „üzleti” fogás: egyszerre mond hideget és meleget.
Írásom apropója Ungváry Krisztián Hősök? A budapesti csata német katonai elitje c., nemrég megjelent kötete, amelynek már a címében benne van a provokáció. Ezt persze írhatjuk a kiadó számlájára is, amely a nagyobb piac reményében pártolhatta a provokációt. A meghökkentés és a politikai bulvárba hajló kijelentések azonban a médiában gyakran szereplő Ungvárytól sem állnak távol; ráadásul a könyvben nemcsak a cím az, ami megdöbbent. Ungváry könyve egyfelől szép példája az aprólékos, gondos és lelkiismeretes tényfeltáró történeti munkának, és az is érződik, hogy a szerző elkötelezett a téma iránt. Másfelől azonban ugyanilyen példát nyújt arra, hogy, mondjuk ki feketén-fehéren, hogyan mentegessük a nácikat, ha azok németek.
Nem Ungváry személyes meggyőződése érdekes itt, még csak nem is az, hogy többször is nyilvánosan szembeszállt a regnáló kormány emlékezetpolitikájával, a holokauszt témájában pedig igyekszik kínosan betartani a liberális normákat. A probléma ott van, hogy „mindeközben” olyan ellenszenvet érez a kommunista Szovjetunió és a Vörös Hadsereg iránt, hogy utólag akarja felrúgni az antifasiszta szövetséget (ebben egyébként Goebbels végig reménykedett, sőt, pezsgőt bontott Roosevelt halálakor). Az igazi gond nem azzal van, hogy Ungváry „tudja-e”, mit tesz, hanem azzal, hogy teszi. Régóta dédelgetett koncepciója a korrektül, sőt, hősiesen harcoló Wehrmacht és a népirtásért felelős SS funkcionális és ideológiai megkülönböztetése, holott a szovjet területen harcoló Wehrmachtról több ízben is bebizonyosodott, hogy nemcsak logisztikai segítséget nyújtott a népirtáshoz, hanem egységei és tisztjei részt vettek a tömeggyilkosságokban, például a Krímben.
Miközben igaz, hogy a helyi lakosság egyes csoportjai például Litvániában és Ukrajnában nagyon is készségesen „támogatták” a holokausztot, ugyanúgy tény, hogy a zsidó népirtás nem történhetett volna meg a náci ideológiai program és a megsemmisítő háború nélkül.
Hogy ne is említsünk egy másik, a szovjet területen elkövetett, a helyi lakosság ellen irányuló népirtást, amelynek magyar vonatkozásait dokumentálja a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által szerkesztett, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947 (L’Harmattan 2013) c. kötet. Ez a kötet objektíve bebizonyítja, hogy a németek és más szövetségeseik mellett a magyar megszálló csapatok is részt vettek a népirtásban. Mindezt Ungváry is megírta már, de mindig talál mentségeket a kulturális felsőbbrendűség szellemében. Ungváry a totális háború kibontakozását is a partizánok számlájára írja, miközben a totális háborút és a zsidó és kommunista hadifoglyok legyilkolását Hitler már akkor meghirdette, amikor még sehol nem voltak a partizánok.
A német militarizmus újjászületése elválaszthatatlan a náci fajvédő ideológiától, amelyet Goebbels félelmetes propagandagépezete és a nácizmussal megalkuvó társadalmi elit éveken át igyekezett beleverni az „átlagnémet” fejébe. Ez a hatalmi gépezet az Európát és a Keletet meghódító hadsereggel együtt teremtette meg azt a gazdasági-társadalmi-technikai infrastruktúrát, amely megvalósíthatóvá tette a holokausztot – és ez akkor is igaz, ha sok helyen a németek komoly segítséget kaptak a helyi hatalmi elitektől és a lakosság egyes csoportjaitól.
Az események „szétszálazása” oda vezet, hogy a végén az evidens is megkérdőjeleződik, és ad absurdum, eljutunk oda, hogy nem is lett volna Hitlerrel semmi baj, ha egy kicsit nem viszi túlzásba az ideológiát.
A náci háború elválaszthatatlan attól a programtól, amelyet a Mein Kampf összegzett, és amelynek kötőanyaga a rasszizmus, a gyarmatosítás „legszélsőségesebb” és legkegyetlenebb hagyománya, az élettér követelése és az alsóbbrendűnek tekintett zsidók kiirtása mellett a szlávok megtizedelése és rabszolgaságba döntése. Ezt ne értené Ungváry?
Hosszan értekezik arról, hogy Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy milyen hőstettet hajtott végre, amikor megakadályozta a gettóba zárt zsidók legyilkolását, bár megjegyzi, hogy vita van arról, volt-e egyáltalán ilyen terve a nyilasoknak. Ungváry megint a szétszálazással igyekszik megkerülni az igazi kérdést. Ugyanis az igazi kérdés az, hogyan kerültek ezek az emberek gettóba, és kik kényszerítették rájuk a sárga csillagot, nem pedig az, hogy Schmidhuber vezérőrnagy hős volt-e, vagy „csak” egy egyszerű német katonatiszt. A szándék megint lelepleződik, amikor Ungváry arról értekezik, hogy a németek jelenléte tartotta vissza a nyilasokat a gyilkolástól. Megint egy (általános) iskolai feladat: nem azzal kellene kezdeni, hogy ki hozta hatalmi helyzetbe a nyilasokat?
A kötet előszavában Ungváry egy izraeli történészre hivatkozik, és vele kívánja alátámasztani azt a megfigyelést (vagy meggyőződését), hogy a Wehrmacht volt a második világháború legütőképesebb hadserege. Nem kívánom vitatni a hadtörténész ítéletét, de a Wehrmacht mögött ott állt Európa legütőképesebb ipara, amelyet a nácik félelmetes gyorsasággal állítottak át a hadiiparra. Ez is hozzájárult a gyors katonai sikerekhez. De megint: senki nem vitatta, hogy a németek bátran harcoltak. Ettől azonban egy olyan ideológia szolgálatában folyt a háború, amelyet nemesnek aligha lehet nevezni: Keleten az élettér megszerzése és a rablás volt a cél, míg Nyugaton valóban felléphettek – legalábbis eleinte – a civilizált hódító szerepében.
De ha Kelet felé fordulunk, máris választ kapunk arra, miért kell Ungvárynak úgy tennie, mintha tanult és sokat méltatott történész létére elemi összefüggésekre sem tudna rávilágítani. Számára ugyanis mindenáron az a cél, hogy miközben utólag „rehabilitálja” a bátran harcoló, fegyelmezett és még a zsidók mentésében is részt vevő Wehrmachtot, ugyanilyen lendülettel sározza be a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg emlékét. Ebbeli igyekezetében odáig jut, hogy az előszóban kimondja: sokan „érzelmi okok” miatt várták a Vörös Hadsereget.
Nem, a gettóba zárt emberek (magyarok) elsősorban azért várták a Vörös Hadsereget, hogy megmentsék a puszta életüket, már ha ezt érzelmi oknak lehet nevezni.
De ha idáig jutunk az eufemizmusban, akkor, ahogy már említettem, Hitler sem volt rossz fiú, csak „érzelmi okok” meggátolták abban, hogy keblére ölelje a világ zsidóságát.
Ez pusztán játék a szavakkal, de annyiban sajnos komoly, hogy Ungváry történészi tisztánlátását elhomályosítja az a vad antikommunizmus és ruszofóbia, ami minden írásában tetten érhető. Ennyiben rendszerszerű a liberális narratívával való szakítás és a holokauszt relativizálása. Az antifasiszta hagyomány felmondásától egyenes út vezet a német nacionalizmusig, a német tisztekig, akik immáron hősökké magasztosulnak. A Vörös Hadsereg démonizálásában Ungváry odáig jut, hogy még a forrásokat is megkérdőjelezi.
Itt azonban már nincsenek kérdőjelek. Szíve rajta, ha hinni akar a saját maga által fabrikált német hősi narratívában, de ez körülbelül olyan viszonyban van a valósággal, mint az általa annyit bírált szovjet „hősi” narratíva, amely csak a gyerekeknek csokoládét osztogató szovjet katonákra kívánt emlékezni, miközben szóba sem kerültek a katonák által elkövetett bűncselekmények. Itt azért érdemes megjegyezni: miközben semmi nyoma annak, hogy a zsidó nőket megerőszakoló németeket a hadseregben megbüntették volna, az erőszakoskodó szovjet katonákat szép számmal utolérte a büntetés. És akkor nem beszéltünk arról, hogy tekintetbe véve az egykori hódító csapatok tevékenységét a megszállt szovjet területeken, amely szörnyűségekből a magyar megszálló csapatok is kivették a részüket, a szovjet katonáknak sajnos volt miért bosszút állniuk.
Ha valamiről, hát Ungvárynak arról kellene írnia, mennyire dehumanizálta a katonákat a modern háború szörnyű valósága, amely barbarizmusában messze felülmúlta az első világháborút – legalábbis a keleti fronton.
És ezt a háborút nem az oroszok és nem a Vörös Hadsereg zúdították a világra, hanem a Wehrmacht. Ide nem lehet kérdőjelet tenni, mert akkor egészében megkérdőjelezzük a történelemtudomány humanista küldetését.
Ungváry hősies tettnek tekinti a szovjet katonák barbarizmusának a leleplezését. Én ezt harminc évvel a rendszerváltás után nem tekintem olyan bátor vállalkozásnak. Miközben szakítani akar a „szovjet”, vagy annak tekintett narratívával, riasztóan közel kerül a szélsőjobboldal történelemszemléletéhez és ahhoz a törekvéséhez, hogy „utólag” nyerjék meg a második világháborút. Az a kulturális rasszizmus, amelynek Ungváry a szolgálatába szegődött (lásd azt a tézisét, hogy a németek – ha éppen „nincs” a népirtás – kultúrahordozók lehettek volna Keleten) Németországban összeegyeztethetetlen a liberális felfogással. Ez inkább azt a fajta nacionalizmust táplálja, amely Németországban ma a szélsőjobboldalhoz kapcsolódik.
Általában véve szomorú, hogy, miközben Németországban még áll Nyikolaj Maszalov szovjet hős szobra (sőt koszorúzzák is!), és a Deutsch-Russisches Museum, ami korrektül bemutatja a keleti háború szörnyűségeit, addig nálunk a kommunizmus és fasizmus azonosságát hirdető, totalitárius paradigma alapján találnak egymásra a szélsőjobboldaliak és liberálisok. Mindezt Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján.
