Szinte közhelyszerű megállapításnak tűnik az a felismerés, hogy a későmodern társadalmakban az egyén és a közösség által megélt vagy meg nem élt (elképzelt) múlt különböző darabjai ugyanolyan piaci termékké válnak, mint az élelmiszerek vagy a szépészeti cikkek. A múlt azonban nemcsak megvehető és értékesíthető, hanem a róla való beszédnek, a múltról szóló diskurzus fölötti uralom megszerzésének is hatalmas tétje van.

A társadalmi emlékezet kisajátításának és politikai haszonra fordításának (az ún. emlékezetpolitikának) igen sajátos, diverz változatai, programjai jöttek létre a rendszerváltás utáni Magyarországon, az azonban vitathatatlan tény, hogy

a 2010 óta regnáló Fidesz–KDNP kormány (a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”) soha nem látott hatékonysággal tudta és tudja kreatívan felhasználni a nem is olyan távoli múltban rejlő energiákat.

A NER emlékezetpolitikai programja egy igen tág célrendszerbe illeszkedik, amelyben szoros egységet alkot a tudomány ellehetetlenítése, az oktatás lezüllesztése és általánosságban a kritikus gondolkodás kiirtása. Jelen írásban csupán egyetlen elemét – ugyanakkor egy igen látványos kicsúcsosodását – emeljük ki e tendenciáknak: a NER viszonyát a Kádár-rendszer popzenéjéhez, annak történeti elbeszéléséhez és értelmezéséhez, illetve ma is virulens népszerűségéhez.

„A huszadik század utópiával kezdődött és nosztalgiával ért véget.”

Svetlana Boym, orosz származású szlavista, irodalomtudós a nosztalgia kultúrtörténetéről szóló könyvében (The Future of Nostalgia, 2001) írja, hogy míg a huszadik század hajnalát az utópikus jövővel, az elképzelhetetlen, futurisztikus (társadalmi, technológiai) fejlődéssel való foglalkozás hatotta át, a század utolsó évtizede a múltba fordulás korszaka lett, ami külön sajátos színezetre tett szert az egykori szocialista blokk országaiban.

Az a hosszú, sok tényezőből – ’68 utáni kiábrándulás-hullám, posztmodern, a kétpólusú világ felbomlása stb. – összetevődő globális átalakulás, amely a századvégi és a 21. századi nosztalgiákhoz vezetett, érdekes módon a magyar politika 1989 és 2010 közötti történetében is lejátszódott kicsiben.

Az 1990-ben létrejött demokratikus Harmadik Magyar Köztársaság, a kezdeti eufóriát követően sok-sok bel- és külpolitikai küzdelemmel a háta mögött, számos globális gazdasági nehézséggel szembenézve zárta a 20. század utolsó évtizedét. A magyar társadalom még alig volt túl az olajszőkítésen, a taxisblokádon, a Csurka-dolgozaton, Antall József halálán, a Bokros-csomagon és a gazdasági privatizáción, amikor a 2000-es években – időközben újból egy „szocialistának” nevezett éra (2002−10) kellős közepén – telibe találta az első posztszocialista retróhullám.

Az akkor még igencsak közelinek tűnő kommunista korszak (más kelet-közép-európai országokban is látható) előtérbe kerülése és a későmodern identitásipar általi felfedezése a legkülönbözőbb formákban nyilvánult meg. A szocreál gulyáskommunizmus mindennapi eszközei, jelképei és kulturális produktumai – az 1500-as Ladától a Balatoni Világoson át egészen a Mézga családig – megmosolyogtató kultusztárgyak lettek; a differenciálódó magyar televíziózás különböző csatornáin számos portréműsorba hívták meg anekdotázni a Kádár-korszak híres művészeit (Lehetetlen; Hogy volt?; Rocklexikon; Privát Rocktörténet; Volt egyszer egy táncdalfesztivál stb.); a beatkorszak nagy öregjei pedig hozzáfogtak végeláthatatlan búcsú- és emlékkoncertjeik megszervezéséhez.

Látszólag úgy tűnhet, a képlet nem sokat változott azóta. A vázolt tendenciák számos eleme most is aktuális; a retró dübörög, a múlt kelendőbb, mint valaha. Van azonban egy fontos különbség a 2000-es évek nosztalgiahulláma és napjaink retró-diskurzusa között.

A retró divat első aranykorában élénk, nem ritkán feszültségekkel teli össztársadalmi vita és párbeszéd övezett egy-egy olyan eseményt vagy precedens értékű kulturális megmozdulást, amely tematizálta, problémává tette a magyar társadalom viszonyát a szocialista rendszerhez. Ilyen volt a III/III-as megfigyelési akták egy részének nyilvánosságra hozatala és Szőnyei Tamás ezzel kapcsolatos publikációi; Bernáth Aurél Munkásállam c. festményének leleplezése a Képviselői Irodaházban; Esterházy Péter Javított kiadásának (2002) vagy éppen Moldova György sok vitát kiváltó Kádár-monográfiájának megjelenése (2006). Jelenleg ez a szituáció – a társadalom múltjával és emlékezetével kapcsolatos egyéni és kollektív traumák nyilvános térben történő feltárása − elképzelhetetlen lenne.

A NER 2010 óta épülő, igen tudatos politikai stratégiája révén, a közszolgálati tömegmédia teljes leuralásával és a kulturális intézményrendszer különböző szegmenseinek diszkriminatív működtetésével (támogatások elosztásával, esetenként megvonásával) a kormány kultúrpolitikája – a mostanra tökéletesen talajt vesztett független szaktudományok mellett − egyedüliként tartja kezében a múltról való hiteles gondolkodás és beszéd jogát.

A rendszerváltás utáni első retró-jelenségek feltűntekor számos társadalomkutató (például György Péter, Niedermüller Péter és Valuch Tibor) figyelmeztetett arra, hogy mennyi politikai potenciál rejtőzik a múlt újraírásában, illetve hogy milyen tágabb strukturális, össztársadalmi szimptómák (jóléti intézkedések hiánya, elégedetlenség, leszakadás stb.) állnak e folyamatok hátterében.

E szűkebb tudományos közegben kiérlelődött megállapítások azonban egyáltalán nem rögzülhettek a magyar társadalom mindennapi politikai gondolkodásában. Ami azt illeti, a helyzet e téren sokkal rosszabb, mint tizenöt-húsz éve lehetett: az időközben majdnem teljesen felszámolt független média és a vele szembenálló hegemón kormánymédia által polarizálódott magyar közbeszédet olyan mértékű primitivizmus jellemzi, hogy majdhogynem lehetetlenség teoretikus kérdésként felvetni a múlthoz való viszony és az emlékezetpolitika kérdését.

A rendszer emlékezetpolitikai tájékozódása és térnyerése a magyar történelem szinte minden „best of” témáját (eseményét, személyét, korszakát, sorskérdését) napirenden tartja és értelmezi – 1848−49, Trianon, 1956, 1989 −, de a Kádár-rendszer popzenéjének történetéről szóló diskurzus érzékletesen mutatja meg egyetlen képben, hogyan működik a gépezet.

Hangfoglalás: az emlékezés fényei és árnyai

Horváth Sándor történész írja Kádár gyermekei (2009) című könyvében, hogy az egykori keleti blokk országaiban szerveződő ifjúsági szubkultúrák története ma egyet jelent a politikai ellenállás történetével.

Nincs ez másképp a Kádár-kori könnyűzenével sem: a nyolcvanas évekbeli, főként Sebők János újságíró nevéhez fűződő kezdemények után 2005−2006-ban megíródott kétkötetes magyar popzenetörténet (Sebők János–Jávorszky Béla Szilárd: A magyarock története 1−2.) uralkodó narratívája a popzenei színtérhez kapcsolódó egyéniségek (előadók, zenekarok) és szubkultúrák viszonya lett a kádárista kultúrpolitikához.

E nagyelbeszélésben azok az együttesek, csoportok vagy személyiségek értékelődnek föl, amelyek nem tudtak vagy nem is akartak pozitív, esetleg közömbös viszonyt kialakítani a zenei intézményrendszerrel, hovatovább különböző szankciókban (fellépési tilalom, lemezkészítés ellehetetlenítése stb.) részesültek. Emellett jól látható módon a magyar popzenetörténet megalkotása úgymond „nemzetiesítette” is a magyar populáris zenét, kiemelve műfajai és stílusformái közül a nemzet republikánus erényeivel – az „őserővel”, a férfiassággal, állhatatossággal, állandó harccal és küzdelemmel − asszociatív viszonyban lévő, illetve azokat megjelenítő kemény rockzene tágabb kategóriáját, ahogy a cím is mutatja.

A rockzene ilyesfajta értelmezése és (Havasréti József kifejezésével) a köré szerveződő „változatlanság-mitológia” már idejekorán jól megfért a kommunizmussal szembeni ellenállás narratívájával,^[1] ugyanakkor ebben semmi meglepő nem volt, hiszen a magyar pop „nagy öregjei” által el- és újramesélt anekdotakincs (a megfigyelési aktákkal együtt) szinte teljes egészében hozzáférhetővé vált a 2000-es évek közepére.

Az 1990-es, 2000-es években a tévéképernyőkön vagy különböző interjúkötetekben (pl. Sztárok és sztorik I−II.) a „nagy generáció”-nak nevezett nemzedék tagjai közül ki-ki a maga szájíze (és a narratív identitás csalfa természete) szerint beszélte el a kommunista diktatúra zenei életét, viszonyait, egyénileg választva meg a hangsúlyok elrendezését.

A 2010 utáni kultúrpolitika érdekessége éppen az, hogy – nem kevéssé építve a mostanra már tetemessé duzzasztott és túlbeszélt popzenei anekdotakincsre – egyszerre igyekszik életben tartani az „ellenállás története” narratívát, valamint egy újabb retróhullám révén a korszak könnyűzenéjének voltaképpen ártalmatlan nosztalgikus értelmezését.

Előbbi képzetrendszert képviselik elsősorban a NER emlékezetpolitikai zászlóshajói: a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Intézet és a Hangfoglaló (eredetileg Cseh Tamás) Program „Könnyűzenei Örökség” alprogramja, valamint az e szervezetekkel együttműködő történészek és publicisták egy része. Ugyanígy az ellenállás-diskurzus fenntartását segítik elő az általuk szervezett poptörténeti tematikájú programok, konferenciák, illetve a tevékenységüket dokumentáló, részben tudományos, részben inkább ismeretterjesztő munkák.

Ugyanilyen erőteljes gerjesztői az ellenállás-narratívának a korszak azon popzenei előadói, akik sem a Kádár-korszakban, sem a rendszerváltás után nem tudtak a zenei színtéren belül kellőképp érvényesülni – ilyen a P. Mobil szélsőjobboldal felé sodródott vezetője, Schuster Lóránt, vagy a lázadóból köztársasági elnökjelölté, majd bulvárszereplővé vált Beatrice-frontember, Nagy Feró –, illetve azok, akik érvényesülni tudtak és tudnak ugyan, de egyetértenek a Fidesz politikájával (mint Frenreisz Károly, Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó).

Túlzás volna azt állítani, hogy a magyar rockzene (vagy általában a rockzene) egy az egyben és feltétlenül összekapcsolódna a szélsőjobboldali ideológiák terjedésével, de a hazai viszonyokat illetően találóan vázolja a kemény rock egykori közönségének mai helyzetét a már említett Sebők János egyik késői, 2010-es cikke:

„Bár nagyvárosi farkasként ezek a fiatalok is kitörésre – jobbra, szebbre – vágytak, de a társadalmi béklyóktól nem sikerült megszabadulniuk, s ma sem veszik őket kutyába se. Sok százezres tömegük, reménytelen családi helyzetük okán – 45−55 évesen – ma ők alkotják a fideszes csodavárók, illetve a Jobbikot támogató radikálisok táborát. S ők azok, akik az elmúlt évtizedekben végleg elfordultak attól a baloldaltól, amely sem 1980-ban, sem 2010-ben nem mutatott érzékenységet, empátiát a problémáik iránt. Nagy Feró, Schuster Lóránt nekik zenél, őket mulattatja, vagy éppen hergeli az adott helyzettől függően.”^[2]

A Kádár-kori könnyűzene nosztalgikus értelmezése másképpen hasznosul a NER komplex célrendszerében. Az ellenállás-narratíva és az azzal összekapcsolódó (az egykori kommunista intézményrendszer képviselői ellen vagy a velük kollaboráló zenészek, hovatovább a nemzetközi zsidóság ellen irányuló) bűnbakkeresés mellett, mintegy azzal párhuzamosan működik a Kádár-nosztalgia mediális kiterjesztése a korszak popzenéjén keresztül.

A 2017-ben alakult Retró Rádió, amely nemrég a kormányközeli médiavállalatokat tömbbé szervező KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) tulajdona lett, azzal vált röpke két év alatt az ország leghallgatottabb rádióadójává, hogy kifejezetten a ’60−’70−’80-as évek magyar (és külföldi) zeneszámait népszerűsíti. A részben az egykori Magyar Rádió (Dévényi Tibor, B. Tóth László) és a későbbi kereskedelmi rádiók garnitúrájával (Várkonyi Attila, Belyó Barbara stb.) működő és leginkább a régi Sláger Rádió repertoárját tovaörökítő adó műsorainak gyakori vendégei a korszak sztárjai, akik a nekik kiszabott néhány percben könnyeden, a kényesebb témákat kerülve emlékeznek vissza arra az időszakra, amikor még fiatalok voltak, és aktív zenészként tevékenykedtek.

A Retró Rádió nem propagandaadó, korántsem az. Az MTI központi rendszeréből irányítja ugyan az óránkénti híradó tartalmát a hallgatók felé, és valóban, rendre elhangoznak a műsorszünetekben a kormány „társadalmú célú” reklámjai is, maga a rádió, annak műsorvezetői, szerkesztői, nem folytatnak propagandatevékenységet, szemben a TV2 Tények híradójával vagy a Magyar Televízió adóival. (A Hungária, Komár László vagy a Neoton számaiban pedig éppúgy felesleges célzott ideológiát keresni.)

A Retró Rádió – pontosabban e rádióadón keresztül a NER – egészen másban, a lakosság komfortjának, otthonosság-érzetének fenntartásában érdekelt.

Azok az emberek, akikről Sebők János írt, a 45−55 éves vagy afölötti (részben még aktív dolgozó, részben pedig már nyugdíjas) lakosság – a Fidesz törzsszavazóinak jelentős hányada – pont az a generáció, amely még a szocializmusban nőtt fel, és fiatalkorának integráns részét képezte a ’60−’70−’80-as évek (egyes KGST-országokéhoz képest igen magas színvonalú) popzenéje. Az ő nosztalgiájuk tartja fönn a Retró Rádiót és az ő komfortérzetük elnyerése a tétje a NER retró-diskurzusának.

A Retró Rádió által (is) gerjesztett nosztalgiahullám ugyanis cseppet sem a mai viszonyok és a Kádár-korszak (elképzelt, eufemizált) mindennapjai közötti differenciát erősíti föl valamifajta kritikai attitűd részeként, hanem a jelenben való aktív (politikai) cselekvés láthatatlan gátjává válik. Ennek oka az, hogy a nosztalgiának mint lélektani diszpozíciónak – ahogy ezt a már említett Svetlana Boym, vagy magyar nyelven Pintér Judit Nóra kiválóan leírták – éppen az a központi sajátossága, hogy a folytonosan idealizált, illuzórikus múltba révedő egyén, mintegy a saját nézőpontja rabjaként, a körülötte lévő jelen valóságában tehetetlenné, cselekvőképtelenné válik.

Ilyen emberekre – a múltban merengő, a jelen viszonyain változtatni nem tudó, vagy ennek lehetőségét elképzelni sem képes állampolgárokra – van szüksége a NER-nek; Orbán Viktor rendszerét (természetesen tudtukon kívül) ők tartják fönn.

„Tudod, én ott voltam!”

A kommunizmus vélt áldozatait (pl. Radics Bélát, Barta Tamást, Bencsik Sándort) sirató ellenállás-narratívából és a traumamentes nosztalgiából összeszőtt nemzeti emlékezetpolitika emellett jócskán bővelkedik a szimbolikus hatalmi gesztusokban is.

Túl a kormány politikáját affirmáló popzenei szerzők időközben megszaporodott állami kitüntetésein – pl. Tolcsvay Béla [!] (2015), Balázs Fecó (2016), Frenreisz Károly (2017) – a NER a nemzet színe előtt magához emeli a hőskorszak olyan előadóit, akik már akkor is küzdöttek a rendszer ellen és mindenre tisztán emlékeznek (ugyanakkor nem restek alkalomadtán változtatni a véleményükön).

Így lett a fideszes Békemenetek állandó kampányarca a teljes politikai palettát bejárt Pataky Attila, és így vált a második, 2019-es Szabadságkoncert házigazdájává – a NER egyfajta udvari bolondjaként – Nagy Feró, aki nemrégiben magával Orbán Viktorral koccintott a Karmelita Kolostor teraszán. A Nemzet Csótánya, élvezve a kormány kulturális politikájának hátszelét, egyenesen a kommunista elnyomás alatt elkövetett bűnök önjelölt döntőbírójává lépett elő, amikor bejelentette, hogy megbocsájt titkosszolgálati múltjáért – a Szabadságkoncerten egyébként szintén fellépő − Vikidál Gyulának.

A Kádár-rendszer „túlélőinek” feltűnése és szereplése a szimbolikus politika színpadán magától értetődően felveti a popzenei előadók egyéni felelősségének kérdését. Leszámolva azzal a 20. századi illúzióval, hogy a művészet képviselői – legyen az magas- vagy populáris regiszter – véleményformáló erőt képviselnek egy társadalom életében, és mint ilyenek, „ésszel és lelkiismerettel” viseltetnek a múlt újraírása és átpolitizálása láttán, kimondható, hogy a „nagy generáció” legtöbb ismert egyéniségének sajnos nem okoz elvi problémát beállni a NER mögé. Nemcsak a rendszer fölülértékelt kegyeltjei – a Kádár-kor és a rendszerváltás nyertesei – részéről nyer igazolást a NER emlékezetpolitikája.

A Kádár-kori popzene unos-untalan népszerűsítése és a nosztalgiahullám a hőskorszak ma már kevésbé előnyös helyzetben lévő, egykor népszerű szereplőinek is tartogat fájdalomdíjat, hiszen az ő számukra voltaképpen egzisztenciális kérdés a retró-diskurzus (vele együtt pedig a haknikultúra) életben tartása.

E széles tablón tehát majdnem mindenki helyet kaphat, aki képes és hajlandó hasonlóan emlékezni, a magyar popzene ősbölényei közül nem sokan emelik fel a szavukat a múlt átírása ellen, kevesen mondják azt, hogy „ne magyarázd el, hogy miről szólt, tudod, én ott voltam”.

Bródy János nemrégiben rögzített szerzeményének^[3] részlete éppen a művésztársadalom (azon belül is a populáris szintér szereplőinek) mély egzisztenciális válságára, e totemekként tisztelt itthon maradt világsztárok tragikus autonómia-hiányára és hamis önképére világít rá. Az Illés-együttes egykori tagja, a Ha én rózsa volnék szerzője, a ’90-es években megszervezett Demokratikus Charta valamikori aktivistája, az idei Szabadságkoncert ellentüntetője – és minden olyan ember, aki számára a múlt nem a politikai haszonszerzés eszközét jelenti – lassacskán egyedül marad a véleményével, miszerint „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.”^[4]

Frissítés: A cikk korábbi verziója félreérthetően fogalmazott a Veritas Intézet munkatársai kapcsán, a vonatkozó részt javítottuk.