Az utóbbi hetekben-hónapokban sok szó esik arról, hogy a politikai élet szereplői, a hagyományosan jobb- vagy baloldalhoz sorolt politikai erők miként viszonyulnak az éghajlatváltozás kérdéséhez. Ennek különös aktualitást ad az, hogy az Európai Unió új, úgynevezett „Green Deal” tervéhez hogyan viszonyulnak az egyes tagállamok vezetői, például Orbán Viktor.

Az Index külön cikket is szentelt annak a kérdésnek, hogy az új, populista jobboldal miért penget sokszor klímaszkeptikus húrokat vagy miért próbálja bagatellizálni ezt a veszélyt.

Az kétségtelenül igaz, hogy a folyamatos tematizációs versenyben, amely ma már az egyik fő meghatározója a politikai életnek, nem jön jókor a populista jobboldalnak, hogy az éghajlatváltozás témája felváltja a migrációét.

Ez a megállapítás viszont fordítva is igaz: a hagyományos EU-s elitnek, a liberálisoknak és az egykor baloldali pártoknak is érdekük ez a váltás, hiszen így riválisaik elvesztik leghatékonyabb kampányeszközüket.

De függetlenül attól, hogy kinek is kedvez ez a tematizációs fordulat az európai politikában, gondolhatnánk, hogy jól van ez így, hisz a migráció legfontosabb oka ma már az ökológiai válság, míg ennek fordítottja biztosan nem igaz. Gondolhatnánk, ha nem merülhetne föl teljes joggal az a gyanú, hogy az európai elit szándéka leginkább az, hogy vakvágányra tolja az éghajlatváltozásról folytatott közbeszédet, és közben a környezetszennyezés jelentős részét többek közt épp a migráció fő kibocsátó országaiba szervezze ki.

A populista jobboldal klímaszkepticizmusának másik vélelmezett oka az, hogy a nemzeti szuverenitást félti, hiszen – így a verdikt – az éghajlatváltozás megállításához nemzetközi összefogásra, egyezményekre, sőt a kellő hatalommal felruházott nemzetközi intézményekre van szükség, melyek szükségképp korlátozzák a nemzetállamok kormányainak mozgásterét. Ez azonban nem feltétlenül igaz.

E feltételezés ki nem mondott előfeltevése ugyanis az, hogy a globalizált gazdaság, a globális szabadkereskedelem és a fogyasztói társadalom rendszere a megfelelő reformokkal fenntarthatóvá tehető.

Tehát mikor a populista jobboldal klímaszkeptikus húrokat penget, akarva-akaratlanul is a nemzetközi nagytőke kezére játszik, mert segít kialakítani és fenntartani azt a látszatot, hogy ők és általában a korlátolt nacionalizmusok megoldás legfőbb akadályai, és így segítenek elfedni és feledtetni azt a tényt, hogy korunk ökológiai válságának legfőbb oka épp a globális kapitalista rendszer.

Pedig egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a globális intézmények és a nemzetközi egyezmények hatékony eszközök lennének az éghajlatváltozás elleni harcban – ezzel szemben egy „ökonacionalista fordulat”, amely egy-egy országot kiszakít a globális gazdaság vérkeringéséből, szinte bizonyosan jelentősen csökkenti a környezetterhelést. Paradox módon a példa erre egy hivatalosan kommunista rendszer, Kuba, amely kényszerűen bár, de egy valódi zöld fordulatot hajtott végre az utóbbi évtizedekben.

Nyilvánvaló persze, hogy a jobboldali populistáknak eszük ágában sincs ehhez hasonló programot végrehajtani. De miért is nem, ha már egyszer valóban annyira utálják a globalizációt (ők is, és ellenfeleik is szeretik ezt hangoztatni)? Meglehetősen őszinték ebben a kérdésben: a gazdasági növekedést féltik.

A gazdasági növekedés ugyanis a garanciája annak, hogy a kapitalista társadalmakra mindenhol jellemző társadalmi egyenlőtlenségek nem vezethetnek társadalmi robbanáshoz, és nem válik szükségessé a társadalmi újraelosztás erősítése – vagy akár magának a kapitalista rendszernek a felszámolása a többség túlélése érdekében.

Amíg ugyanis az egyszerű melósnak is egy kicsit több jut évről-évre, amíg megvan a reménye arra, hogy jobb életet küzdjön ki magának, addig nem lázad a rendszer ellen – mert egyébként ő is úgy tudja és látja, hogy ez a rendszer képes megteremteni a lehetőségét annak a jólétnek, amit a melós is jólétnek tart, és amire vágyik, mert már régen a fogyasztói társadalom folyamatos propagandájának hatása alá került.

Mindezt természetesen nem fogalmazzák meg ilyen nyíltan. Orbán és hasonszőrű kelet-európai barátai inkább azt hangoztatják, hogy országaink több évszázados lemaradásából eredő történelmi hátrányát (mely elsősorban az alacsonyabb életszínvonalban érzékelhető) csakis a robusztus gazdasági növekedéssel lehet ledolgozni.

Nemzeti és társadalmi érdekként mutatják fel tehát a gazdasági növekedést, amelyet nem hátráltathat az éghajlatváltozás elleni küzdelem. Nincs értelme persze a felzárkózásnak, ha közben bekövetkezik a klímakatasztrófa, és a bolygónk lakhatatlanná válik. Ez mindenki számára világos, ezért van szükség arra, hogy a veszélyt megpróbálják bagatellizálni.

A Trumpéhoz hasonló nyíltan „klímatagadó” álláspont még jobban is illeszkedne ebbe az ideológiába – egy ilyen álláspontot azonban a magyar kormány már nem engedhet meg magának. Épp ők gondoskodtak ugyanis arról, hogy a magyarok többsége rettegjen a migrációtól, márpedig az a Fidesz-szavazók többsége számára is világos és egyértelmű, hogy a migrációs válság fő oka az éghajlatváltozás.

Az EU-s elit válasza a gazdasági növekedéssel kapcsolatos aggodalmakra az, hogy van zöld növekedés, tehát zöld kapitalizmus és zöld fogyasztói társadalom is létezhet, mi több, ez a jövő. Az európai „Green Deal” alapgondolata az a feltevés, hogy a zöld technológiákba történő nagyarányú befektetések fogják majd biztosítani a további gazdasági növekedést, így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. A fogyasztás tehát tovább nőhet, és ez már „karbonsemleges” és fenntartható fogyasztás lesz.

Minderre azonban semmilyen garancia nincsen. Ez csak egy ideológiai tézis, amit végül Orbán és cseh kollégája is aláírt. Az igaz, hogy az áramtermelésünk jelentős részét át lehet állítani megújulóra. De a megújulók az energiatárolás problémáinak megoldatlansága miatt egyelőre a legjobb esetben is csak a jelenlegi áramszükségletünk felét tudják fedezni (és egyébként ezeknek sem abszolút nulla az ökolábnyoma).

Nyilván ez a tény is közrejátszott abban, hogy végül az EU vezetői elfogadták a magyar és cseh kormánynak azt a követelését, hogy az atomenergiát is karbonsemlegesként fogadják el. Pedig nyilvánvaló tény, hogy az atomerőművek felépítése és az uránbányászat is jelentős kibocsátással jár – ám ez utóbbi már nem feltétlenül az ország és az Unió határain belül történik meg. Ez esetben tehát gyakorlatilag a környezetszennyezés kiszervezéséről van szó. Nem is lehetünk hát büszkék arra, hogy miniszterelnökünknek sikerült kiharcolnia ezt az engedményt. De látni kell azt is, hogy az egész uniós Green Deal nem kis mértékben eleve a környezetszennyezés kiszervezésén alapul.

Konkrétumok persze még nincsenek, és lehet, hogy nem is lesznek. Ezeket csak júliusra tervezik tisztázni. De az már most látszik, hogy a közlekedés és a távolsági kereskedelem kibocsátását elsősorban úgy igyekeznek eltüntetni, hogy a járműveket elektromos meghajtásúra cserélik.

Ennek annyi haszna tényleg lesz, hogy az európai nagyvárosok légszennyezettségi problémái jelentősen csökkenni fognak, hiszen az e-autóknak nincs közvetlen kibocsátásuk.

Ami viszont az e-autók karbon egyenlegét illeti, a kép e tekintetben már jóval homályosabb és sötétebb. Számtalan tanulmány született már erről a kérdésről – egymásnak ellentmondó eredményekkel. De az optimistább verziók sem számolnak 20-25%-nál nagyobb kibocsátás-csökkenéssel.

Ez egyrészt elég távol van a karbonsemlegességtől, másrészt pedig, ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor az autók száma néhány évtizeden belül a duplájára nő, ráadásul az e-autók üzemeltetése sokkal olcsóbb, tehát egy-egy autó is sokkal több kilométert tesz majd meg.

Az elektromos meghajtású járművek akkumlátoraihoz lítiumra és kobaltra van szükség, ezek bányászata rendkívül környezetszennyező, a kobalt bányászata Kongóban pedig gyerekmunkások kizsákmányolásával jár, akik fiatalon halnak meg a bányászattal járó mérgezések következtében. Az e-autó tehát egy álmegoldás, ami ráadásul erkölcstelen is.

A környezetszennyezést és a vele járó fizikai munkát egyszerűen kiszervezzük az éghajlatváltozástól amúgy is jobban szenvedő régiókba, az egykori gyarmatokra – viszont a nagyvárosaink levegője tisztább lesz, és elbüszkélkedhetünk majd a klímakonferenciákon azzal, hogy radikálisan csökkentettük a közlekedés kibocsátását is. De Magyarország esetében talán még ez sem lesz igaz. Mert miközben az autógyárakban már csökkentik a munkások létszámát, már elkezdte pusztító működését Gödön egy új üzem, amely az e-autók akkumulátorait gyártja, és máris szinte teljesen élhetetlenné tettek egy kisvárost.

Az ipar kibocsátása esetén nem csak az áramfogyasztás a problémás. A cement- vagy az acélgyártás kibocsátásának jelentős része még elméletileg sem váltható ki megújulóval, ahogy a szennyvíztisztásé és a műtrágyagyártásé sem. Igen meglepő lenne, ha a részletezett green dealben már konkrét megoldások lennének ezekre a problémákra.

Szinte természetes, hogy a mezőgazdaságról alig esik szó a „Green Deal” kapcsán. A mezőgazdaság karbonsemlegesítése ugyanis csak az ökogazdálkodásra való áttéréssel oldható meg (ld. erről korábbi írásunkat) – ez azonban nem illeszthető bele a kapitalista rendszer és a végtelenített urbanizáció folyamatának logikájába, mert ez esetben sokkal több munkaerőre lenne szükség ebben a szektorban. Persze ez nem okozna gondot, ha leépítenénk a szennyező ipart, és így zöld szempontból két legyet ütnénk egy csapásra – de a tőkefelhalmozás folyamata gyorsan véget érne. Ezt pedig sem a liberálisok, sem a jobboldali populisták sem szeretnék látni, de még a valóban baloldalinak megmaradt szocdemek sem – mert nem lenne miből finanszírozni a jóléti államot.

Mindezeken túl van még egy hatalmas probléma Európa karbonsemlegesítésének tervével. Az EU jelenleg a világ kibocsátásának 9%-át adja – de ha azt is nézzük, hogy az európaiak által vásárolt-fogyasztott termékek gyártásának, kereskedésének mekkora a kibocsátása, akkor máris 20%-nál járunk.

A 9% ugyanis csak az EU területén megvalósuló kibocsátást foglalja magában, a Kínából importált importtermékek karbonlábnyoma ebben az adatban például már nem szerepel. A „Green Deal” pedig igazán csak ezzel a 9%-kal, vagyis a valódi környezetterhelésünk kisebb felével foglalkozik.

Szó van ugyan arról, hogy az igazán szennyező módon előállított termékekre esetleg büntetővámot vetnek ki, ez azonban aligha oldja meg ezt a kérdést. Pedig az európaiak környezetterhelésének kiszervezése jórészt már megtörtént, az elektromos meghajtású járművekre épülő közlekedésre és szállításra történő átállás csak ezt a folyamatot vinné tovább.

Az ökológiai válság valódi kezelését a távolsági kereskedelem leállításával kellene kezdeni, a többi lépés már következne ebből.

Az ipar és a szolgáltatószektor szennyezőbb része összeomlana, és a maradék működtetését már meg lehetne oldani megújulóval. A munkanélkülivé váló tömegek pedig a mezőgazdaságban találhatnának munkát, melyet ökogazdálkodásra kellene átállítani. Egy ilyen program persze manapság még aligha számíthatna jelentős társadalmi támogatottságra, a politikusok már csak ezért sem vállalják fel.

Egy mélyebb gazdasági válság esetén azonban, amely előbb-utúbb bekövetkezik, sokaknak épp egy ilyen fordulat adhatna munkát és reményt – hisz amúgy is munkanélkülivé válnak. De válság esetén is csak akkor lehetne esélye egy ilyen forgatókönyvnek, ha már létezne szervezett politikai-gazdasági közösség, amely ezt a programot preferálja, és ha a közbeszédben megjelenhetne ennek az alternatívának a lehetősége már most is.

A „Green Deal” körüli nagy felhajtás (és más álmegoldások reklámozása) legfontosabb szerepe azonban épp az, hogy mindez ne történhessen meg. Az EU-s elit és a keleti populisták vitája tehát most is csak egy bábszínház része. A két fél közt valójában munkamegosztás működik: míg a keletiek a veszélyérzet csökkentésében, addig a nyugatiak a képmutató álmegoldások reklámozásában járnak az élen.

A szöveg eredetileg a Zöld Csillag blogon jelent meg.