Hogyan találkozik a technológiai fejlődés és optimizmus a szinte korlátlan jóléttel és a kommunizmus eszméjével? Megoldást kínál-e mindez korunk globális kihívásaira? E kérdésekre kísérel meg választ adni a brit aktivista, a Novara Media baloldali médiaszervezet alapítója, Aaron Bastani új könyvében.

A teljesen automatizált luxuskommunizmus angol mozaikszava a FALC, ami magyarul vájatot vagy faragókést jelent, a Google-kereső pedig, mintha csak megsejtene valamit, a sarlót jeleníti meg az „erre gondolt” mellékletében. A sarló (és társa, a kalapács) persze meglehetősen messzire került a FALC-tól: míg a Szovjetunió és hasonló államszocialista vagy államkapitalista rendszerek a munka kultuszát erősítették, addig a többek között Bastani által népszerűsített elképzelés éppen a munkával számolna le.

A luxus ugyanis nem pusztán bőséget, hanem munkán túli világot is ígér a technológiának köszönhetően, a kommunizmus pedig mindennek egyenlő elosztását.

Első látásra amolyan naiv futurista irományról is lehetne szó, amelyet a brit provokátor, az agilis újbaloldaliak egyik harsány szereplője mindössze a jobboldal és a liberálisok bosszantására írt. Ahogyan azonban belemerülünk az olvasásba, azzal a dilemmával szembesülünk, hogy a nagy kép már-már kellemetlenül csábító, az alátámasztására felsorakoztatott érvek pedig meggyőzőek.

Könyve három fő fejezetre oszlik: az elsőben az emberiség történetének három nagy töréséről, változásáról és a teljesen automatizált luxuskommunizmus meghatározásáról ír, a másodikban az automatizálás, az energiatermelés, a bányászat, az egészségügy, az állatok nélküli hús előállításának jelenét és ígéretes jövőjét vázolja. A harmadik fejezetben változik a perspektívája, és a FALC megvalósításának politikai akadályairól és lehetőségeiről ír.

Ami mostanáig történt

Bastani szerint a ma létező kapitalizmus (vagy kapitalista realizmus) mára egy negatív utópia lett a jövő ígérete nélkül: nagyjából annyit tud mondani, hogy legalább van iPhone-unk és nem a 16. században élünk. Az állam válságban van, a hatékony döntéseket ugyanis aláássa a globalizált gazdaság.

A legsürgetőbb válság azonban a közös képzelet hiánya. Annak az érzete, hogy a létező világ erősebb, mint a mi képességünk az átalakítására. Az elképzelés, hogy „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.”

Eközben pedig egyre nagyobb kihívásokkal állunk szemben – Bastani szerint öttel: a klímaváltozással, az erőforrások hiányával, a társadalom elöregedésével, a globális szegénységgel, amely egyre gyarapítja a „feleslegeseknek” bélyegzettek táborát, illetve az új gép-korszakkal, amely egyre nagyobb munkanélküliséget hoz létre.

A 2008-as globális válság történelmi lehetőséget adott, amelyből senki nem tudott még igazi előnyt kovácsolni magának: a szélsőjobboldal erősödött az EP-választásokon, a baloldal elsősorban utcai megmozdulásokon tudott hangot adni a politikai akaratának. Annyit biztosan állíthatunk, írja Bastani, hogy bár kevés a közös pont Trump és Corbyn, a brexit, a Podemos, Sanders és a Sziriza között, mindez már annak a jele, hogy a kapitalista realizmus kora leáldozott.

E bevezetőt követi a három nagy történelmi törés, nagy átalakulás felvázolása. Ezek olyan technológiai robbanások voltak, amelyek a társadalmi berendezkedést is átalakították. Az első során az élelmiszerkészítés és az energiatermelés változott meg gyökeresen, elérve azt, hogy az emberek a jövőről gondolkodhattak, és tervezhettek. Ekkor jelent meg a munkamegosztás, a kereskedelem, a művészetek, a tudás elérhetővé tétele és így tovább.

A második az iparosodás volt: ez nagyjából két és fél évszázada kezdődött, korábban elképzelhetetlen szinteken téve lehetővé az alkotást és rombolást egyaránt. Ennek következtében egyre hatékonyabb lett a fosszilis üzemanyagok használata, a gőzenergiával együtt jelentős eredmények születtek.

E technológiai változásnak nemsokára megjelent a kritikája is, többek között Marx tollából, aki rácsodálkozott a lehetőségekre, látta, hogy a technológia, a termelés és a társadalmi élet változásai új társadalmat hoznak létre. Marx úgy vélte: a kapitalizmus saját sírásóit is kitermeli, mert a munkások egyesülni fognak. A várva várt globális forradalom azonban sosem történt meg, mert a kapitalizmus rendre „eltolta”, „kiigazította” az általa korábban okozott problémákat.

A harmadik törés következményeképpen a gépek átveszik az emberi munkát, miközben energiaigényünket a Nap biztosíthatja. A harmadik nagy változás számos tekintetben ígéretes változásokat idézhet elő, amelyekről a szerző a következő fejezetekben ír.

Kommunizmus és luxus?

A kommunizmus fogalmáról, figyelmeztet Bastani, tévesen jutnak eszünkbe a huszadik századi elnyomó rezsimek, hiszen egyrészt hibásan nevezték és nevezik őket annak, és technológiailag sem volt lehetőség az eszme megvalósítására. Bastani számára

a kommunizmus azt a szándékot jelöli, amely a munka nélküli társadalmat hozza létre, amelyben a hiányt bőség váltja fel, és amelyben a munka a szabadidővel olvad egybe.

Persze, tegyük hozzá, hogy ezt nem abban az értelemben gondolja, amellyel a neoliberális munkaerőpiac kecsegtet a rugalmasságra hivatkozva, hogy a szabadidőnkben is dolgoznunk kell vagy legalábbis mindig készen kell állnunk a bérmunka-végzésre.

Marx maga is a munka és a szabadidő közötti határvonal eltűnését várta a kommunizmustól, mert azt látta, hogy a gépesítés az előállított lehetőségek mellett szenvedést és kizsákmányolást is okoz. Úgy gondolta, hogy a szükség birodalmából eljuthatunk a szabadság birodalmába, miután elértük a megfelelő technológiai eszközöket.

Bastani szintén tisztázza a luxus fogalmát: luxus az, ami a szükségszerűség fölött van, azaz az információ, az energia, a különböző források olcsóbbá válása, aminek köszönhetően nemcsak szükségleteinket elégítjük ki, hanem akár annál többet is. Eltűnik a határ hasznos és szép között – Bastani szerint ugyanis a kommunizmus vagy fényűző és pazar, vagy egyáltalán nem beszélhetünk kommunizmusról.

A hiány után

Adam Smith és David Ricardo nem úgy tekintett a kapitalista társadalomra, mint amit osztálykonfliktus határoz meg. Feltételezték, hogy a munka mindig elválasztható lesz a tőkétől, a munkások pedig soha nem válnak azonossá a gépekkel, a munkaeszközökkel, épületekkel. Amennyiben azonban a tőke munkává alakulhat, azaz az ember által előállított eszközök bármilyen feladatot képesek elvégezni, akkor a piaci rendszeren belül a dolgozók által követelt bér, amelyet az idejükért kérnek cserébe, összeomlik.

Ez pedig, úgy tűnik, elkerülhetetlen: míg például a hetvenes évek elején nagyjából ezer ipari robotot állítottak munkába globálisan, 2016 elején már 1,8 milliót, jövőre pedig már 3 millióra lehet számítani. Számos jelentés szerint a munkák jelentős részét veszélyezteti ez.

Bastani pedig egyáltalán nem derűlátó – legalábbis, ami a kapitalista rendszeren belüli lehetőségeket illeti.

A zöldenergiával kapcsolatosan – és általában a könyv minden fejezetében – előbb a pesszimizmus, aztán az optimizmus kap teret. A brit aktivista előbb a klímaváltozás untig ismételt, riasztó forgatókönyveit vázolja, vízhiányt, szélsőséges időjárási viszonyokat, a tengerszint felemelkedését, elsivatagosodást és így tovább. A rossz hírekhez tartozik az is, hogy bár a megoldás előttünk van, nem alkalmazzuk azt. Márpedig számos megoldást kínál a technológia, sőt Bastani szerint két évtizeden belül megoldható volna a teljes átállás újrahasznosítható energiára.

A leghatékonyabb forrásnak a napenergiát tartja: a Nap gyakorlatilag teljesen ingyenes energiával látja el a bolygót, a napkollektorok pedig egyre olcsóbbak és egyre több is működik belőlük. Ugyanakkor az elektromos autók ára is versenyképessé válik a lítium-ion akkumulátorok árának csökkenésével.

Nem kérdés tehát, hogy megfelelő politikai és gazdasági körülmények mellett túllendülhetünk nemcsak az energiahiányon, hanem azon is, ahogy a jelenlegi technológiával a környezetet károsítjuk.

A fosszilis energiahordozókkal, ásványi altalajkincsekkel az a probléma, hogy előbb-utóbb elfogynak, ennek pedig súlyos gazdasági következményei lesznek. Bastani számára nem kérdés, hogy ezek újrahasznosítása járható út, ahogyan az sem, hogy a kapitalizmus kapzsisága mellett ez a gondolkodásmód nem igazán jut levegőhöz. Az aszteroidabányászat azonban valódi megoldást kínál. Bár sci-finek hangzik, de már ma is ennek küszöbén állunk: úgy csökkennek az árak, ahogyan a piac egyre inkább lehetőségeket lát az űrkutatásban.

Az olyan cégek, mint az Elon Musk nevéhez kötődő SpaceX, vagy a holdbázist tervező Moon Express, az űrutazással foglalkozó Rocket Lab komoly potenciállal rendelkeznek, ráadásul az 1967 óta érvényben levő egyezmény, amely a világűr kutatását és felhasználását szabályozza, csak államokra érvényes.

Bastani persze bírálja a magántőkét: e cégek arra törekednek, hogy közpénzből támogatott kutatásaik veszteségeit társadalmasítsuk, a nyereséget viszont ők privatizálhassák.

Az űrkutatás nemcsak az elmúlt hatvan évben volt a nemzetállamok érdeme, hanem ma is támogatják az erre szakosodó magáncégeket. Az az innováció pedig, amit a magántőkének szokás tulajdonítani, elsősorban olyan állami szereplők érdeme, mint például a NASA.

Az aszteroidabányászatban hatalmas lehetőségek rejlenek, és e versenyből senki nem akar kimaradni. A kapitalizmus ugyanakkor képtelen igazodni ahhoz az új világhoz, amely jelentősen eltér attól, amelyben ez a gazdasági rendszer kifejlődött: az olyan lehetőségek, mint az aszteroidabányászat, megszüntetik a hiányt, ez a változás pedig a kapitalizmus belső logikáját kezdi lebontani.

Aaron Bastani optimizmusa olyan területekre is érvényes, amelyekről már biztosan sokan letettünk: az egészségügyre. Egyre hosszabban élünk, de egyre többen is, ráadásul az időskori gondozás és a nyugdíj biztosítása óriási költségekbe kerül, még ha a nyugdíjkorhatár emelésével igyekszünk is mérsékelni a kiadásokat. Itt jön be a képbe az optimizmus: számos betegséget vagy rendellenességet meg lehet előzni, vagy idejében fel lehet fedezni az emberi genom feltérképezésének technológiai fejlődése következtében, ráadásul a molekuláris ollónak köszönhetően egyre inkább át is szabhatjuk önmagunk genetikai adottságait.

Bastani persze tudja, hogy ennek is megvannak a buktatói egy egyenlőtlen társadalomban, de szerinte nem kell az Elysium című filmhez hasonló világot élnünk (vagy, tegyük hozzá, a Gattacáét), ha az egészségügy társadalmiasított formáit valósítjuk meg.

Azaz: ha mindenki számára elérhetővé tesszük a technológia adta lehetőségeket.

A genetikai módosításokhoz áll közel a következő téma is: az élelmiszertermelésé. A szerző ugyanis nem osztja a GMO-készítményektől idegenkedők álláspontját, sőt, a megoldást látja bennük. Az emberiség jelenleg évente 1,6 Föld erőforrásait fogyasztja el, azaz már régen túl vagyunk egy kiegyensúlyozott állapoton. Ha 2050-re valóban közel tízmilliárdan leszünk, akkor az élelmiszergyártást hetven százalékkal meg kell addigra növelni.

Ha pedig az Egyesült Államok színvonalát akarnánk elérni globálisan, akkor öt másik bolygóra volna szükségünk.

Bastani számára azonban nem az a megoldás, hogy átalakítjuk az étrendünket, hanem az, hogy az étrendünk előállításán módosítunk. Számos példát hoz fel arra, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan javított az élelmiszeripar termelékenységén a technológia, később pedig az állatok lemészárlását nem igénylő húsgyártásról is ír, amelyek egyre élethűbb termékeket tesznek le az asztalra és egyre olcsóbban. Amennyiben áttörést érünk el e területen, 90 százalékkal csökken a húsipar által igényelt földterület, és az e célra elhasznált víz mennyisége is jelentősen visszaesik.

De hogyan is valósítjuk meg mindezt?

Bastani számára három fő kérdés fogalmazódik meg:

(1) hogyan lesz a jelenlegi helyzetből politikai erő, amely az általa járhatónak talált utat képviseli?

(2) Hogyan teszünk különbséget a felkínált jövőkép és a jelen csalódásai között?

(3) Hogyan tudjuk a látszólag egyéni problémáinkat egy bátor és empatikus „mi”-vé alakítani?

Hiába válik ugyanis olcsóbbá a technológia, amennyiben a profitéhség egy rossz politika mellett továbbra is elérhetetlenné teszi azt a többség számára. Úgy véli: minden olyan politika, amelyik az embereket képviseli a profit helyett, szükségszerűen populista kell legyen, különben elbukik. (A baloldali populizmusról korábban itt írtunk Chantal Mouffe könyve kapcsán.) Az uralkodó osztály pedig nem lesz képes a technológiai változások helyes kezelésére.

A szerző szerint a „luxuspopulizmus” vörös és zöld kell legyen: vörös, mert a harmadik törés eredményeit a teljes emberiség szolgálatába kell állítania, miközben növeli a személyes szabadságunkat. És zöld, mert tisztában kell legyen azzal, hogy a klímaváltozás elkerülhetetlen, és túl kell lépnünk a régi megoldásokon. Nincsen zöld ökopolitika vörös politika nélkül,

de a „vörös bőség” sem elégséges, ha azt nem „zöld megoldásokra” alapozzuk – summázható az álláspontja.

Bastani sem a pártalapú politizálást, sem a munkásszerveződéseket nem tartja megoldásnak. (Bár egyébként Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt vezetőjének politikáját rendszerint támogatja.) Inkább „munkaellenes munkáspártot” akar látni, populistát, demokratikusat és nyitottat, amelyik a folyamatos mozgalmi tevékenységgel alternatívát nyújt a „választósdi” okozta társadalmi érdektelenséggel szemben. Globalizáció helyett pedig nemzetköziséget akar: számára az a típusú szövetkezés, ami ma a klímaváltozás ellen szerveződik, csupán passzivitás, nem valódi együttműködés.

Le kell számolni a neoliberalizmussal, dolgozók által irányított munkahelyekre van szükség (már ameddig még dolgoznia kell az embernek), és közösségi bankok kellenek, mert előbbiek számára az utóbbiak hiánya okozza a legnagyobb akadályt.

Bastani kiáll az államosítás mellett (ebben mindenképpen egyetért tehát Corbynnal), és amellett, hogy az állam segítse a szövetkezeteket, amelyek egyebek mellett otthonokat, kórházakat építenek és működtetnek.

A magántőke felszámolását lépésről lépésre valósítaná meg az általános alapszolgáltatások elterjesztésével párhuzamosan, amelyek biztosítják a lakhatáshoz, egészségügyi ellátáshoz és egyebekhez való jogot.

Aaron Bastani figyelmeztet: a FALC nem az Édenkert tervrajza, mert ez csalódást okozna, nem végcél, hanem egy új kezdet, amelyben túllépünk a hiány világán és a munka alapú társadalmon. Könyve tehát – írja – nem a jövőről, hanem a jelenről szól.

A magunk részéről hozzátehetjük: könyve egyike azon forgatókönyveknek, amelyek a jelenlegi kapitalizmus részleges vagy gyökeres megváltoztatását kínálják, és még azok számára is hasznos olvasmány, akik nem értenek egyet vele maradéktalanul. A cél nem is ez: a FALC valóban nem tervrajz, hanem az, amit Marx és Engels A német ideológiában kommunizmusnak nevez: „nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételből adódnak”.