Egy év telt el a rabszolgatörvény elfogadása és az ellene indult tiltakozások kezdete óta. A megmozdulásokról akkor úgy gondoltam, új korszakot hoztak az Orbán-rezsim elleni küzdelem történetében.
Bizonyára sokak számára – elsősorban a baloldalon – így is volt, még ha közülük sokan úgy is tekintenek a történtekre, mint egy alapvetően félresiklott vállalkozásra, amelyben a pártok hamarosan „meghekkelték”, és új irányba (szó szerint: a Kunigunda utca, képletesen: a fehér sapkás tiltakozások felé) terelték az eseményeket. Ha úgy vesszük, ez se kevés: akkor kezdtek az ellenzéki pártok először úgy viselkedni, mint akik megértették a választók 2018 április utáni érzéseit, és egy többé-kevésbé egységes antiorbánista ellenzékként, nem pedig egymással rivalizáló klikkekként léptek fel.
Ha tetszik, a rabszolgatörvény elleni tiltakozás volt a főpróba a rezsimet kellemetlenül meglepő EP-választáshoz, majd a rezsim hívei szemében már – némiképp túlzóan – vereségnek tűnő önkormányzati választásokhoz. Érthető az is, miért történt ez így.
Kiderült, hogy a rezsim potenciális ellenzékén belül a pártok még mindig a legszervezettebb, legcéltudatosabb politikai aktorok, és ha az egyetlen, velük többé-kevésbé összemérhető szervezettségű csoportnak, a szakszervezeteknek nincsenek hosszabb távú kormányellenes céljai, akkor az emberek megunják majd, és hazamennek, és egyedül az ellenzéki pártok maradnak a színtéren. (Egyébként a szakszervezeteknek elvben lehetnének ilyen, „NER-ellenes” céljai, de érthető, miért nincsenek: mert meglehetősen gyakorlatias, tranzakcionista logikát követnek, nem valamilyen átfogó ideológiai víziót, ezért a kézzelfogható apró eredmények és a státusuk megőrzése fontosabb számukra, mint nagyon sok minden más.)
Igaz, a pártok így is kényszerpályára kerültek, hogy a választók érdeklődését fenntartsák maguk iránt, de azért annyit elértek, hogy a közvélemény figyelmét a pártok számára érdekesebb témák, mindenekelőtt a választási koordináció felé fordítsák.
Érdekes kérdés, hogy mit jelentenek ezek a fejlemények a baloldal számára. Biztosan jelentett valamit a szerveződésük szempontjából, és egy markánsan baloldali program, baloldali jelszavak és baloldali identitás nyílt felvállalása szempontjából. De ezzel együtt sincs Magyarországon külső megfigyelő számára érzékelhető méretű, demokratikus szocialista vagy egyéb markánsan baloldali pártszerveződés, pláne nem tömegmozgalom.
Néha arra gondolok, a rabszolgatörvény elleni tiltakozás utótörténete akkora frusztrációt okozott sokak számára ebben a körben, hogy erre visszahatásként elkerülhetetlenül meg fog születni valami, ami több lehet végre, mint egy tipikus magyar kispárt – egy tagság nélküli értelmiségi szerveződés: csupa tábornok, közkatonák nélkül, az ellenségekről és árulókról összeállított hosszú képzeletbeli listákkal, a trú és a fék baloldaliság megkülönböztetésére kifejlesztett csalhatatlan tesztekkel. De most még biztosan nem tartanak itt az események.
Mindezt azért is érdemes most felidézni, az évfordulós alkalmon túl, mivel a napokban történt egy figyelemreméltó dolog: a rezsim – a további autokratizálódást segítő lépések mellett – áterőszakolt egy törvényt, ami megvonná az ingyenes egészségügyi ellátást azoktól, akik meghatározott ideig nem fizetik a tb-jüket, és ez nagyon sok tekintetben emlékeztet a rabszolgatörvény ügyére. Egyelőre még sincs belőle olyan elementáris erejű felháborodás, mint abból volt. Igaz, most még senki se érzi a bőrén, de ugyanez volt a helyzet a rabszolgatörvény ügyével. Az is világos, hogy ez nem szakszervezeti ügy, tehát szakszervezeti mozgósításra sem lehet számítani.
Eddig az Orvosi Kamara szólalt fel a témában, és a szórványos és erőtlen nyilvánosságbeli reakciók között viszonylag egységes hangot látszik képviselni a baloldal, amely szerint itt a legszegényebbek, legelesettebbek elleni támadás zajlik, ami egyúttal leleplezi azt is, hogy a rezsim végső soron az egészségügy privatizációjára készül. Vagyis valójában a neoliberalizmus képviselője, ami egyúttal azt is érthetővé teszi az ilyen baloldali kritikusok szemében, miért nem elég erős az ellenzék tiltakozása: azért, mert ők is mind lelkük mélyén neoliberálisok.
Azt hiszem, világos, hogy én másképp értelmezem a helyzetet. Ugyanakkor végzetes hibának tartanám, ha az ellenzéki pártok nem kongatnák meg mielőbb a vészharangot, és nem tennének meg mindent, hogy ebben az ügyben a közvélemény felébredjen, és erőteljesen tiltakozni kezdjen.
Mindenekelőtt, nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Fidesznek az egészségügy kapcsán van-e hosszabb távon következetesen képviselt álláspontja, inkább mintha kétféle álláspont között ingadozna. A privatizáció gondolata régen nem állt tőlük távol, valóban, és az elmúlt években sokat tettek azért, hogy a hazai középosztály fokozatosan a rezsim gazdasági támogatóinak, érdekkörének érdeklődését is felkeltő magánegészségügy felé terelődjön. Ám minden ilyen lépés inkább ad hoc volt, és lopakodó, semmint nyílt, mivel szemben állt a párt hivatalos álláspontjával, amely ráadásul a vizitdíj elleni sikeres népszavazásuk óta a politikai táboruk identitása szempontjából kulcskérdés volt.
De annyiban mégsem idegen tőlük ez a lépés, hogy szemrebbenés nélkül szoktak kizárni ellátásokból százezer fős csoportokat is akár, ha azt hiszik, politikai értelemben büntetlenül megtehetik. Ezért nem gondolom, hogy találóan ragadja meg a dolog lényegét, ha a lépés neoliberális jellegét hangsúlyozzuk (ha ugyan erről van szó).
Annyi viszont biztos, hogy a nem fizetős egészségügy a Fidesz által 2002 után építgetni kezdett politikai konstrukció egyik kulcseleme, szimbolikus ügye. Ezért szerintem alapvető politikai hiba lenne, ha a Fidesz egy olyan lépést, amely százezreket fog kizárni az állami egészségügyből, és kényszerít horribilis készpénzes kiadásokra, simán megúszhatna anélkül, hogy nyíltan meg kelljen tagadnia – az ellenzéki kritikák pergőtüzében – a 2000-es évek második fele óta önazonosságuk alapjául szolgáló egyik hittételét.
Ráadásul azt is gondolom, hogy súlyos hibát követ el, aki azt hiszi, hogy ez a történet csak a legszegényebbekről, a legelesettebbekről szól. Nem. Azok között, akik a tb-t kihagyásokkal fizetik (ha fizetik) ott vannak a külföldön munkavállalók, külföldön tanulók tömegei, és akiknek az egzisztenciáját az egészségügy privatizálása végképp romba döntheti, az éppenséggel a középosztály.
Az elmúlt években egyre-másra alakultak a magán-egészségügyi szolgáltatók, s ezeknek két közös jellemzője van: egyrészt az állami egészségügy emberi erőforrásainak kihasználására épültek, másrészt pedig a szolgáltatásaik árában robbanásszerű növekedés kezdődött.
Ez nem is nagyon lehetett máshogy, mivel már előttük is szakemberhiány volt, előttük is voltak várólisták stb., így törvényszerű volt, hogy ők elcsábították a szakemberek egy részét az állami intézményekből, majd elkerülhetetlenül egymásra kezdtek licitálni a szakemberekért. Az áremelkedés sokkoló mértékű volt az elmúlt néhány évben, és nagyon nehéz elképzelni egy olyan fenntartható modellt, hogy 20-30 ezer forintokat fizessen valaki egyetlen látogatásért egy szakorvosnál úgy, hogy garantálhatóan további vizsgálatokra fogják továbbküldeni. És ezek csak a mostani árak, nem a jövőre vagy öt év múlva esedékesek.
Ha a privatizáció a mostani logikát követve fog kialakulni, akkor az egy olyan egészségügy lesz, amelyben kevesebb lesz a szakember, a szolgáltatás minőségének javulására sincs semmi remény, és az árak egyszerűen megfizethetetlenek lesznek. Ez tényleg elsősorban a legszegényebbek problémája lenne, és nem a túlnyomó többségé, beleértve a középosztály egészét? Őszintén kétlem.
Éppen ezért azt gondolom, súlyos politikai hiba még egy olyan párt részéről is nem harsogva tiltakozni a mostani átalakítás ellen, amelyik elvben nem ellenzi a magánegészségügy felé való elmozdulást. Ez a mostani helyzet ugyanis egyáltalán semmit sem ajánl a magyar egészségügy válságának megoldására, viszont jogoktól foszt meg, és borzasztó helyzetbe fogja hozni egzisztenciálisan a magyar társadalom túlnyomó többségét. A modern magyar állam egyik legnagyobb, rettentően nehezen kiszenvedett vívmánya, a mindenki számára hozzáférhető egészségügy léte kerül veszélybe.
Az persze érthető, hogy miért nem szerveződik magától intenzívebb ellenállás. A külföldön munkavállalók külföldön vannak, a legszegényebbek szervezetlenek, a majdan érintett középosztály pedig egyelőre el van foglalva a kulturális élet átalakításához hasonló szimbolikus ügyekkel (lásd, mekkora tüntetést tartottak a színházak védelmében nemrég), és senki sem szól, hogy ez az ő bőrükre fog menni. A pártok meg, hát… azok a pártok.
Hirtelen nem nagyon tudnék felidézni olyan esetet, amikor hasonló ügyben ők voltak a kezdeményezők, és nem egy maroknyi feldühödött civil. Most egyébként is sok a dolguk: nem csak az önkormányzati pozíciók körüli harcokra gondolok, hanem a helyi kormányzás megkezdésére is, ami természetszerűleg hatalmas erőforrásokat köt le az egyébként szervezetileg nem túl erős formációknál. Talán abban is van igazság, hogy akik nem ellenzik a magánegészségügyet, azok nem is túl lelkesek a tiltakozásban.
Viszont, s ezzel szeretném zárni a mondanivalóm, igazán jó lenne, ha lennének lelkesítő víziók az egészségügy jövőjével kapcsolatban. Nem állítom, hogy a pártoknak ne lenne programja, de egy program még nem vízió. Bevallom, én olyan pártot támogatnék a legszívesebben, amelyik egy sokkal jobban szervezett, minden magyar állampolgár számára hozzáférhető, korszerű állami egészségügyet ígérne, mert állampolgárként őszintén azt hiszem, hogy minden más megoldás több problémával jár, mint amennyit megold. Ez az ráadásul, ami a legtöbb magyar állampolgár érdekét szolgálná, és a legtöbb szavazó támogatására is igényt tarthatna.
Bő tíz évvel ezelőtt még a Fidesz is így látszott gondolni, de mára, úgy tűnik, végleg elszánta magát, hogy elárulja ezt a víziót. Lehet persze azt mondani, hogy mindez csak egy magamfajta baloldali liberális személyes vágya, és a magyar egészségügy válságából egészen másfelé kell kijutni. Meglehet. De bármilyen álláspontot is képviseljen valaki a rezsim ellenfeleinek sorában, abban mégis biztosak lehetünk mindannyian, hogy az ellenzék ügye csak nyerhet azzal, ha a mostani törvénymódosítás – a Fidesz árulása és a középosztály elleni támadása – ismét a magyar politikai viták középpontjába állítja az egészségügy kérdését.
