Miközben Budapest utcáin immár rendszeresek a pénteki klímamegmozdulások, és egyre több – főként városi – fiatal követeli a különböző zöld szervezetek mellett is, hogy Magyarország szakítson drasztikusan a szén-alapú energiatermeléssel, Észak-Kelet-Magyarország szegényebb zárványaiban nemhogy ezen gondolkodnának az emberek, de a helyzet jelentősen rosszabb, mint akár 1989-ben: hiába fullad bele ugyanis a Sajó-völgyének legtöbb városa és falva a rettenetes minőségű tüzelőféleségek füstjébe, a téli hidegben itt az álmok abszolút maximuma a máshol immár közhelyes, avagy lecserélendő gázüzemű fűtés.

Ez derült ki elsősorban abból a sajtókörútból, amelyet a több, szakirányú civil szervezetet tömörítő Elosztó Projekt munkatársai szerveztek a Miskolc és Ózd környéki falvakba. Ez a környék ugyanis, sokszor roma többségű elkülönülő és rendkívül szegény zárványaival tökéletesen illusztrálja, miről is beszélünk, amikor az Európai Unió egyik egyre inkább emlegetett témájáról, az energiaszegénységről van szó.

Persze a téma, nevétől megfosztva, eddig is napirenden volt, olykor Magyarországon is. Igaz, a legtöbb figyelmet kapott cikkek a szemetet rendszeresen elfűtő embereket úgy emelték ki, mint akik „felelőtlen” módon, szennyező anyagok elégetésével súlyosbítják környezeti problémáinkat. Az Index.hu szerzője 2018-ban például felemelt mutatóujjal dorgálta meg mindazokat, akik szigorú tiltások ellenére szemetet, más mérgező anyagokat és például ragasztott bútorelemeket égetnek a kutyahidegben, akkor éppen egy verőcei eset kapcsán.

Persze könnyű ebből a történetből a „felelőtlen, műveletlen és agresszív” magyar képét a falra mázolni, de az Elosztó éppen azért jött létre, és dolgozik, hogy jobban megértsük:

a légszennyezés, a nyomor, elnéptelenedés és a bányászat okozta környezetrombolás a borsodi vidéken szerves egészet, mintegy tökéletes csapdát alkot.

Hogy hogyan és miért? Erre is a bejárás adta meg a választ.

Mérgező selejt

Az Mátrai Erőmű óriási kéményeinek füstje messziről is feltűnő. A meddőhányó feletti kis, szebb napokat látott „kilátóról” nemcsak ez, hanem már a hegyek vonulatai is látszanak: a kémények tövében megbúvó Visonta és Halmajugra szomorú okból, a Bene-patakot és egy közeli víztározót ért szennyezés miatt került most újra a hírekbe: másfél hete mi is jártunk itt.

A patakot elszínező anyag, mint kiderült, nem Mészáros Lőrinc erőművéből, hanem egy másik, közeli vegyianyaggyárából származott. Most azonban kiderült az is, mi a baj magával a lignitből áramot termelő egységgel.

Az előttünk elterülő meddőhányóban szétterülő fekete kőzethalmokról az avatatlan szem könnyen feltételezheti, hogy az barnakőszén, azonban nem erről van szó. A kőzet a felső talajrétegben található lignit valójában az elszenesedés korábbi fázisának neve, latin nevét is még erősen fás, laza, könnyen málló szerkezetéről kapta. Kovács Bence, a Magyar Természetvédők Szövetsége enerigia-programjának munkatársa szerint a külszíni fejtésből kinyert, kicsit jobb fűtőértékű szénből áram lesz ugyan, ám, mint itt kiderült, a környéken a legsilányabb, mondhatni ócska szénnek is akad gazdája.

Még 2011 nyarán jelentette be ugyanis az azóta fideszes érdekkörökbe került Mátrai Erőmű, hogy „szénkiadó rendszert” épít, „házhoz viszi majd” a fűtőanyagot késő őszre, ehhez 300 új munkahelyet – rakodókat, fuvarozókat – vettek fel.

A lignitet a térségben az állam 5 milliárd forintos „szociális tüzelő”-programjával is be lehetett szerezni közel egy évtizedig, annak ellenére, hogy a sokat kritizált Nemzeti Energia- és Klímaterv dekarbonizációs céljai keretében is szigorúan kockázatosnak minősítik háztartási felhasználásra.

A kőzet éppen kőzettani alaptulajdonságai miatt kályhás fűtésre nem is lenne igazán alkalmas: átlagos fűtőértéke egy tonna esetén 3.5-4 MJ között mozog. Ez a szabályosan kiszárított tűzifa fűtőértékének a fele.

A baj még ennél is nagyobb: ugyanis még a rendesen osztályozott lignit is teljesen alkalmatlan háztartási kályhákban való elfűtésre: az anyag jó esetben csak földdel, fahulladékkal szennyezett, de rosszabb esetben nagyrészt ként és hamut tartalmaz, így elégetve füstje fokozottan, súlyosan egészségkárosító hatású is lehet.

Minderre pedig immár bizonyíték is van: az Elosztó Projektbe ugyanis számos országos civil szervezet (Habitat for Humanity Magyarország, NOSZA, Esély Labor, Női Érdek, Környezeti Tanácsadó Irodák Hálózata) mellett a miskolci székhelyű Zöld Kapcsolat Egyesület is bekapcsolódott.  A Zöld Kapcsolat az Elosztót is támogató brüsszeli Civitates Alap segítségével ugyanis többféle, a környékbeli települések tüzépjein beszerzett szénfajtát is bevizsgáltatott egy független laboratóriumban októberben, tehát már a fűtési szezon folyamán.

Az eredmény megrázó: majdnem minden környékben bányászott lignitszénnek (amelyek az aktivisták elmondása alapján sokszor ráadásul borsodi barnaszénként is értékesítenek), jelentős a kéntartalma, sőt, a bükkábrányi lignitben például a hamutartalom (43%) nagyobbnak bizonyult, mint a széntartalom (38%). Az ilyen „szénnek” nevezett silány salakanyagnak pedig nemcsak a fűtőértéke siralmasan alacsony, de füstje is mérgező.

Ahogyan azt november 19-i sajtóközleményében az Elosztó is kiemelte:

„Összefoglalva elmondható, hogy az ásványi nyersanyagok meghatározását szabályozó kormányrendelet szerint hat darab bevizsgált minta közül négy minta lignitnek vagy szénnek nem nevezhető anyagnak minősíthető. Két minta széntartalma alapján ugyan megfelelő, azonban aggasztóan magas a kimutatott kéntartalmuk (Ózd/Felsőnyárád), holott ezeket a lakosság többnyire szűrőberendezések nélküli kályhákban égeti el. Károsodik a fűtőberendezés, a kén és szállópor terhelés garantált.”

Így tehát a Mátrai Erőmű telephelyeiről és más hasonló, környékbeli lignit-lelőhelyekről nyert anyagokkal nemhogy az erőmű üzemeltetése problémás, de silányabb formájában egyszerű vaskályhában való fűtésre nem alkalmas, legfeljebb vegyes tüzelésű kazánokba, de azokat is hamar tönkreteszi a magas kéntartalom miatt, a fűtés során keletkező kénsav.

Ennek ellenére, mivel a bevizsgált minták jó része éppen a szociális alapon tüzelésre juttatott szénből származik, úgy tűnik, évente körülbelül 30-40 tonna ilyen lignitet használnak fel, legtöbbször a szociális tűzifát kiváltandó.

A kormányzati asszisztenciával, önkormányzati közvetítéssel működő program 2011 óta minden téli, fűtési időszakban működik, az amúgy is megnövekedő légszennyezés tehát immár nyolc éve fokozódik az alternatíva híján kályhás tüzelésből származó károsanyag kibocsátással. F. Nagy Zsuzsa, a Zöld Kapcsolat elnöke közölte, már májusban kérték a Levegő Munkacsoporttal közösen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kormányhivatalt, sürgősen vizsgálja felül a sajó-völgyi úgynevezett „levegőtisztaság-védelmi zóna” terveit, és azokat minél hamarabb módosítsa, hogy a szállópor okozta súlyos szennyezés megszüntethető legyen. F. Nagy, az általa bemutatott okmányok tanúsága szerint a miskolci járási hivataltól még november elején is kapott ígéretet arra, hogy ez a felülvizsgálat napokon, vagy heteken belül meg fog történni, az új levegőtisztasági tervet azonban azóta sem hozták nyilvánosságra.

A baj pedig óriási lehet: Miskolcon a levegőtisztaság-mérések a tavalyi fűtési szezonban 44 alkalommal jelezték a megengedett határérték átlépését, a fentebb található sajószentpéteri és putnoki állomások pedig gyakran a fővárosi szmognak megfelelő mértékű levegőszennyezettséget regisztrálnak.

Falakon kiömlő füst

A Sajó-völgyi falvakban azonban a mérgező füst még a kisebb probléma. Hogy miért, azzal pár perc alatt bárki tisztába jöhet, aki a Miskolctól északra található Lyukóvölgybe látogat.

Az egykori víkendházakkal, kertekkel szegélyezett, az immár bezárt Lyukóbányához közeli telep a válság alatt mint az egyik legszegényebb, szinte kizárólag romák által lakott szegregátuma vált szomorú mementóvá. Ma már a kicsi, lakhatásra sokszor teljesen alkalmatlan víkendházakban közel 4000, máshonnan szabályosan „elűzött” ember húzza meg magát. Nekik pedig éppen a tél jelenti a legnagyobb kihívást. Ahogyan F. Nagy Zsuzsa fogalmazott,

„Itt nincs környezeti tudatosság, itt a megfagyástól való félelem van”

Egyetlen útmenti, nagyon kicsi házba megyünk be, a minket fogadó fiatal férfi a szerencsések közé tartozik, hiszen legális háztulajdonos: rajta kívül összesen hat ember nézett ki kíváncsian a kis ajtónyíláson, egyikük fiatal nő, karonülő gyermekkel. A férfi szabadkozik: nemrég vette az ingatlant, ígérik a szemétszállítást és a kukát is, addig azonban, jobb híján, az udvaron gyűlik össze a hulladék. Elmondta azt is, lehetőségeihez mérten tatarozná és szigetelné is a falakat és a tetőt.

Az, hogy ez ráférne a házra, valójában enyhe kifejezés: már első pillantásra óriási lyukak tátonganak a tetőn, sőt, a falakon és még egyes ajtók, ablakok helyén is üres lyuk tátong: megannyi előre elvesztett csata egy -10 fokos éjszakán.

A szobába belépve a környéket jól ismerő kalauzaink szerint tipikus helyzetre találhatunk: az apró, de takarosan berendezett szoba egyik sarkában ott végzi a dolgát a nagyáruházakban talán a legolcsóbban hozzáférhető, vasból készült látványkandalló. Ezek a szerkezetek azonban még annyira sem épültek tartós fűtésre, mint a régi vaskályhák: ha a tűz kialszik bennük, pár óra alatt ismét jéghidegek lesznek.

Márpedig azt, amit beléjük raknak és meggyújtanak, nem égetik sokáig. A kályha mellett a lignitbriketteken kívül papírhulladékot, és ugyancsak rossz minőségű hulladékfát látni még.

A házigazda hozzáteszi, azért, hogy a nagyon kevés szociális „szén” mellé legyen elég tüzelő, gyakorlatilag egész Lyukóvölgy a közeli magántulajdonban lévő erdőbe jár ki dolgozni, ezért csereértékként gyűjthetnek az erdőben nedves fát, és azt hazavihetik, ez azonban a szabadnapok nagy részét el is viszi. Ráadásul, ez ugyanolyan silány fűtőanyag, mint a környéken beszerezhető lignit. Feldmár Nóra, a Habitat for Humanity Magyarország munkatársa emlékeztetett: a tűzifának alkalmas faanyagot szabvány szerint két évig kell szárítani ahhoz, hogy elérje maximális fűtőértékét. A Lyukóban használt, egyébként rendes bükkfa hasábok azonban a csapadék miatt teljesen át vannak ázva, akár az erdőségből beszerzett fára, akár a szociális alapon osztott tűzifára  gondolunk.  Ráadásul még viszonylag frissen hasogatott, tehát csökkentett fűtőértékű árunak tűnt ez is, pedig a brikettekkel szemben nagyjából az egyetlen alternatívát jelenti.

A házak jelentős része eleve faház. Eredetileg nyaralók lévén, ezeknek az építményeknek a nagyobb része még arra is alkalmatlan, hogy kisebb lehűlés esetén bent tudja tartani a lakótérben a meleget, nem is beszélve az errefelé kifejezetten kemény telekről.

De más probléma is van: a településen nemrég két lakástűz is kitört. A helyiek elmondása szerint a kályhás fűtés, és a megfelelő szellőzőrendszerek hiánya miatt ez is rendszeres. Valóban, a völgy számos kisházában – megfelelő ácsmunka híján – még kéménykürtő sincsen a füst elvezetésére. Van, ahol a falon ütött lyukon kandikál ki egy sűrű, csípős füstöt eregető kályhacső, van, ahol pedig egyenesen egy tetőtérből elmozdított cserép helyén.

Ahogyan azt F. Nagy is kiemelte, ezek az emberek eleve Miskolcról és a közeli városokból kiszorítottak, és korábban is mélyszegénységben, veszélyeztetett munkásként éltek. Ők minden más hálózatból kiesve, gyakorta „önkényes ingatlanfoglalóként” laknak a kunyhókban – már amennyire ezekre az elfoglalt, az emberi lakhatásra alkalmatlan kunyhókra egyáltalán alkalmazhatjuk ezt a műszót.

Az állammal való viszony miatt a közművesítés, vagy az egyébként kézenfekvő ellátási hálózatokba való bevonás problémákba ütközik. Nem belterület, közművesítési kötelezettség nincs, de még egy bolt sem, a csaknem 4000 ember számára.  Egyrészt sem a fideszes önkormányzat nem törődött eddig ezzel, másrészt pedig a helyi viszonyok miatt, a máshonnan kiűzött, számos önkényes foglaló az állammal többnyire csak erőszakszervezetein keresztül kerül kapcsolatba, így nem is bíznak benne.

Letarolt hegyek

Azonban nem csak itt van probléma: a Miskolc, Kazinbarcika és Ózd határolta háromszöget a folyó völgyében jellemzően olyan falvak alkotják, ahol az energiaszegénység a legfőbb társadalmi krízis: az egyedülálló, vagy családos háztartások nem tudják kitermelni a téli fűtés költségeit, avagy csak komoly nélkülözés, esetleg adósság árán jutnak ehhez hozzá.

A helyzet lényege viszont éppen az, hogy a problémát a Borsod térségét uraló nagyobb szénbányászati cégek (Szuha 2000 Kft, Oromosszén) továbbra is kizárólag a lignitbányászattal, esetleg jobb minőségű és jóval drágább lengyel importszénnel próbálják megoldani.

Felmerülhet persze egy hagyományos magyarázat is arra, miért fogadják el ezt a rettenetes helyzetet a Sajó-völgy lakói. A témához értők közül sokan emlegetik az úgynevezett „szénnosztalgia” jelenségét, vagyis azt, hogy a helyi közösségek, társadalmak körében, különösen a hagyományos, munkaigényes mélyszíni bányászat presztízse még most, közel egy generációval a legtöbb tárna eltűnése után is jelentős.

F. Nagy Zsuzsa szerint ennek tudható be, hogy amikor szeptemberben a bevizsgálandó szén megvásárlása során a különböző tüzép-telepeket bejárták, szinte mindenhol „igazi borsodi fekete- vagy barnaszénként” árulták a 25 kilós, valójában selejttel töltött zsákokat.

A szénhez való ragaszkodás azonban Magyarországon jellemzően sokkal kisebb probléma, mint például a még mindig óriási mértékben szén-alapú Szilézia avagy Kelet-Németország esetében, és van közvetlenebb magyarázata is a jelenségnek.

Borsod-Abaúj-Zemplén megye önkormányzata, melynek túlnyomó többségében fideszes képviselőit a kistelepülések lakói juttatták a megyei közgyűlésbe, ugyanis az egyetlen megyei önkormányzat a kontinensen, amely nagy bányacégek és befektetők mellett tagja az Euracoal nevű brüsszeli lobbicsoportnak is. A helyi állami adminisztráció, valamint a sok helyen 2010 óta regnáló kormánypárti, illetve sokszor független településvezetések is hagyományosan rendkívül barátságosak az ilyen társaságokkal.

Így történhetett, hogy 2014-ben egy helyi bányavállalkozó külszíni fejtésbe kezdett Sajókápolna határában is, annak ellenére, hogy a helybeli lakók a kezdetektől ellenezték a dolgot. Csizmadia Béla, aki a helyi állattartó telepen dolgozik, elmondta, a vékony, márgás vízzáró réteget gyorsan eltávolító markolók az alatta szinte közvetlenül található, még lignitnek sem nevezhető, málló, palás korai szenet kezdték el kitermelni, elmondása szerint ennek folyamán még robbantásos bányászatot is végeztek, noha arra nem volt engedélyük.

A problémák, amint arról a 444.hu korabeli cikke beszámolt, szinte azonnal jelentkeztek:

• a bányászott szubsztandard szénszerű kőzetről kiderült, hogy arzéntartalma a WWF 2015-ös vizsgálata szerint rendkívül magas, ugyanakkor a robbantások során bekerült a talajvízbe is;
• a hároméves bányászat már a kezdetektől megbolygatta a környék vízháztartását, a közeli vízforrások elapadtak, ellehetetlenült a kerti öntözés is;
• a szálló por ugyancsak mérgező hatású. A 2018 októberi Magyar Természetvédők Szövetsége  és Bankfigyelő Hálózat által végzett vizsgálatok alapján a levegőben található durva szálló por-részecskék mennyisége az EU 24 órás egészségügyi határértékét is átlépte
• a szennyezés súlyosan veszélyezteti a közeli Harica patakban és annak mentén kialakult élővilág ökológiai egyensúlyát.

Volt olyan környékbeli lakos, akinek a háza is megrongálódott. Bár ő, és Csizmadia végül ugyancsak pert nyertek a vállalkozó ellen, az előbbi ügyben kártérítést is fizettek már a házért, és a bánya szünetel is az eljárások miatt, a veszély nem hárult el.

Csizmadia szerint semmiféle engedélyt nem vontak be, és a bírósági ítéleteken túl a még most is súlyos légúti megbetegedésekkel járó helyzet rendezésére egyelőre semmi esélye a sajókápolnaiaknak.

A 2019 október 13-ig a faluban regnáló polgármester ugyanis Csizmadia szerint mindenkit megfenyegetett, ne álljanak szóba azokkal, akik perben állnak a bányacéggel, mióta az ügy kirobbant. Ezzel együtt az előző vezetés tagadott mindenféle felelősséget, és a vállalkozóhoz irányította mindazokat, akiknek panasza volt.

Az idős ember azt mondta, ő azon kevesek közé tartozott a településen, akik egészen 2015-16-ig műveltek a házuk melletti, fóliás zöldségeskertet, de a valamikor öntözésre teljesen alkalmas fúrott kút egy ideje már egyszerűen nem rendelkezik akkora víznyomással, hogy öntözni lehessen. A vízprobléma általános: sok helyen a házon belüli víznyomás sem megfelelő a mindennapi használatra.

Annak ellenére tehát, hogy a most üzemelő lignit- és „lignit”-bányák terméke fűtésre teljesen alkalmatlan, mérgező, szennyező végterméket produkál, és annak ellenére, hogy ez a mindenki számára rettenetes helyzet igazi ökológiai katasztrófával fenyeget a Sajó-völgyében (Sajókápolna mellett Bükkábrányban, Felsőnyárádon bányásznak még ilyen lignitszenet), a kormányhatóságok nem lépnek fel erélyesen. A többnyire szegénységben élő helyiek csapdahelyzetben érzik magukat, ahol nagyjából a mérgezés és a didergés között választhatnak.

Adná magát, hogy legalább a szociális alapon kiosztott szenet egyre több helyen a fűtésre minimálisan alkalmas tűzifával pótolják, ennek azonban a múlt év eleje óta kifejezetten nagy mértékben szállt el az ára.

A tűzifa mázsája 2018-ban 300 forinttal, 3500 forintra emelkedett, 2019 végén Borsodban, egy mázsa száraz és jó fűtőértékű bükkfatüzelő már 3990 forintot ért.

Az okok sokrétűek, a tüzépek szerint „szabályozási változások” nehezítik a fa beszerzését, de a legnagyobb tényező talán a főleg Erdély felől érkező import-tűzifa készletek kiapadása lehet. Itt ugyanis, ahogyan arról immár egy Netflix-dokumentumfilmből is tudhatunk, az IKEA-nak beszállító faipari cégek – nagy részben illegálisan, helyenként legálisan – szinte teljesen letakarítják az az előtt nagy bőségben rendelkezésre álló készletet.

Marad tehát a lignit, olcsó fahulladék, szemét.

Farkaslyuk ugyancsak e szénfajta miatt lett a 2010-es évek elején a válság idejéről származó „nyomorriportok” egyik célpontja: akkoriban az elkeseredett helyiek ide jártak a bezárt meddőhányóba szenet ásni, hogy tudjanak mivel fűteni. Ahogy az Ózd mögötti völgyben délután lemegy a nap, a hegyek ormain megülő óriási, ködszerű fátylat képező füstpamacsok jelzik: noha a meddőhányót azóta benőtte a nád, nagy része ma szemétlerakó, a kályhák környékén máig sem változott semmi.

Azok számára, akik itt kényszerülnek átvészelni a telet, a „szénkivezetésnél” és még a légköri szennyezésnél is nagyobb probléma, hogy legalább a szociális fűtési programokba bekerüljenek. Berki Zoltán, helyben magát jól kiismerő kalauzunk szerint ugyanis a téli tüzelő kiosztásánál csak és kizárólag az abban a hónapban szerzett jövedelmet veszik figyelembe, és az is gyakori, hogy ha például egy gyermekre eső jövedelem miatt csak néhány forinttal is kicsúszik egy nagycsalád a 28.000 forintos felső jövedelmi határból, már „túl gazdagnak” számít a támogatáshoz.

Úgy tűnik tehát, hogy rövid távon a bányászati lobbi erős jelenléte, és a globális gazdaság miatt kialakuló faipari árak rohamosan romló közegészsgégügyi és ökológiai vészhelyzethez vezetnek a Sajó-völgyben.

Pedig közép- és rövid távon is kínálkoznának alternatívák, először is a szilárd tüzelő beszerzésére. Az Elosztó projekt Kispesten és egy baranya megyei zsákfaluban, Ágon készít arról átfogó esettanulmányokat, hogyan, mikor és mivel fűtenek az emberek, és milyen fenntartható alternatívákat lehet bevezetni hosszabb távon ezek helyett. A Sajó-völgyben a megoldás részét képezheti a megannyi, helyi hőforrás, ezek egy részét szakértők geotermikus energiahálózat kiépítésére is alkalmasnak tartják.

Kezdetnek azonban már az is megtenné, ha legalább tényleg tiszta fekete és barnakőszén kerülne a célra megfelelő kályhákba, ezt a fogyasztóvédelmi és piacfelügyeleti szervek felelőse ellenőrizték. Az Elosztó Projektben azonban éppen ennek legjobb, és környezettudatos és a közösségeknek is jó alternatíváit dolgozza ki, hogy a folyamat ne váljon megállíthatatlanná.