Bő egy hete jelentettük be, hogy a Mérce vezetését decembertől új főszerkesztő és főszerkesztő-helyettes veszik át, én pedig távozom a laptól. Ez egy búcsúcikk. 

Nem is tudom, mit elevenítsek fel. A hihetetlen támogatást és szeretetet, amit ti, olvasók adtatok nekünk? A 2015 decemberében indított első pénzgyűjtő kampányt, amikor közöltük, hogy vagy támogattok minket, vagy nem tudjuk tovább csinálni, és ti támogattatok? A merce.hu elindításához szükséges téglajegy kampányt? Ami, mint látható, sikeres volt?

Vagy azokat a pillanatokat, amelyekre olvasóként emlékezhettek? Arra a terepmunkára, amit mércésként végezhettünk? A menekültválságról az ország különböző pontjairól adott tudósításokat?

Azt a bizonyos tavalyi decembert, amikor tízezren nézték élő adásunkban, hogy az első könnygáz körnél elhányom magam?

Esetleg ugyancsak tavaly decemberből azt, amikor a jobbikosok a HÉV-en éltették a Mércét? (Azok a jobbikosok, akikkel nem a közös elvek, csak az elnyomás közös tapasztalata hoz össze egy HÉV-szerelvényben.) Vagy azt, hogy miután Áder aláírta a CEU ellehetetlenítéséről szóló törvényt, és mi 6 órás sztrímben mutattuk meg, ahogy a tüntetők legyalogolnak a várból a rádióig, és ebből a 6 órából közel 5-ben én mentem hátrafelé a tömeg előtt?

Vagy a publicisztikákat, a cikkeket, a percről-percre közvetítéseket, amelyeket a veletek, olvasókkal közös élmények ihlettek és a környezetünk megértésére, a közös gondolkodásra, cselekvésre ösztönzés motivált? Annyi szép emléket tudnék ideidézni. 

De ha ez ilyen megható, izgalmas és jó volt, akkor miért? Ezt kérdezte tőlem mindenki az elmúlt hetekben: miért hagysz ott egy projektet, amit a semmiből építettetek, amely rangot ért el, és amely előtt annyi lehetőség áll?

Valójában már jó ideje látom, hogy egyszerűen nem tudok annyi energiát belerakni a Mércébe, amennyit ez a munka megkövetel. A semmiből, közösségi finanszírozásból, országos elérésű lapot csinálni? Ez tudott motiválni, de az már nem, hogy hogyan lehet jó lapból még jobbat csinálni. Miközben az elmúlt 4 évben született 2 gyerekem, és megváltozott az a politikai környezet is, végérvényesen, amelyben dolgozunk. Meg el is fáradtam. 

Jó-jó, de ez nem válasz. Miért?

Először is, én nem vagyok újságíró. Az elmúlt években igyekeztem betartani a szakma szabályait, és ezt kértem az általam vezetett szerkesztőség tagjaitól is, de nem vagyok újságíró, nem ez az életem. Hogy mi az? Igazából én se tudnám rendesen meghatározni. Nem vagyok aktivista, az egy teljesen más lélekjelenlétet követel. Nem vagyok mozgalmár, mert hát hol van itt mozgalom? Politikus meg végképp nem vagyok. A kommunikációhoz értek, a politikához is, és most már azt is el tudom mondani, hogy tudok szervezetet létrehozni és vezetni, de nem tudnám megmondani, ezt hogyan kell hívni.

Viszont azt tudom, és ez talán válasz is a miértre, sőt talán a merre továbbra is, hogy amikor elkezdtük profin csinálni a Kettős Mérce blogot, akkor is ez a mondat volt a fejemben:

intézményeket kell létrehozni a magyar baloldal számára, és nekem a Mérce az első ilyen intézmény a sorban.

Ez pedig kész van. Az elérése még nőni fog, fog több embert foglalkoztatni és még jobb anyagokat előállítani, de mint intézmény bizonyosan készen van. A közösség szempontjából pedig még többet jelent.

De közben vagy húsz olyan funkciót tudnék felsorolni, amiben hiány van, miközben persze már léteznek a Mérce mellett is fontos intézmények.

Viszont mivel nem vagyok újságíró, engem inkább ez érdekel: az intézmények létrehozása, az erőforrások összegyűjtése. Olyan nagy politikai, közösségi sikerekért szeretnék dolgozni, amelyek hosszú távon szolgálják kis közegünket, az országot és az egész világot.

És mivel nem vagyok újságíró, végtelenül irritált az elmúlt időszakban a 156. cikk a szerveződjünkről, és irritáltak az elszalasztott esélyek, a rabszolgatörvény elleni tüntetések adta lehetőség elszalasztása baloldal által, ahogyan a tüntetéseket ellenállás híján behúzták középre, és rendszerellenzékiből Orbán-ellenzékivé tették. Az, hogy ez az egyre nagyobbra növő baloldal nem tudott idén októberre szeletet, erőforrásokat kihasítani magának a további növekedésre az ellenzéki győzelemből, miközben több szinten is óriási energiákat és erőforrásokat dobott bele.

Látszania és léteznie kell a baloldalnak, és nem csak az újságok lapjain, hanem az utcákon, a tereken.

Reményeim szerint engem valamerre errefelé kereshettek majd. Aztán lehet, hogy a szükség, a pénz, a fizetés másfelé visz.

De ez csak az én utam. Ennek a lapnak, ahova most a búcsúcikkem írom, viszont még sok van hátra az útjából. És kedves olvasók, legfőképp rajtatok múlik, mekkora lesz, és hova vezet. Támogassátok hát a Mércét pénzzel, megosztással, olvasással.

Végezetül pedig kedves olvasók, csak megköszönni tudom a felőletek áradó sok éves figyelmet és kritikát, no meg a szeretetet. 

Viszlát, és kösz a bizalmat.