A 90-es évek a 20. század legellentmondásosabb évei közé tartoznak. Ez volt az az időszak, amikor egymástól karnyújtásnyi távolságra fért meg a féktelen hurráoptimizmus és a felfoghatatlan szenvedés. Miközben Közép-Európa a felszabadulás utáni eufória mámorában fürdőzött, és ekkor még alig realizálta, hogy a rendszerváltás gazdasági következményei óriási társadalmi károkkal járnak, a közvetlen szomszédságunkban csordultig teltek a tömegsírok az évtizedek elfojtása után a felszínre törő nemzetiségi ellentétek dühének áldozataival. Voltak, akik az emberi civilizáció fejlődésének lezárultát ünnepelték, miközben a civilizáció éppen teljesen kifordult önmagából Ruandában vagy Szudánban.
Az internet előtti kor végnapjaiban a világ szerencsésebbik fele boldog tudatlanságban élhetett úgy, hogy senki sem emlékeztette őt arra, hogy miközben a nyugati gazdasági hatalmak bőségesen profitálnak a fennálló gazdasági-társadalmi rendből, mások iszonyú szenvedéseket kénytelenek átélni- nemritkán annak a gazdasági-társadalmi rendnek köszönhetően, ami az ő elnyomásukkal a vagyonosabb régiók lakosainak boldogságát hivatott szavatolni. Az Egyesült Államok a Szovjetunió legyőzése utáni gazdasági fellendülés közepette (amelyről legkésőbb 2008-ban kiderült, hogy mennyire ingatag lábakon is áll) abban a tudatban élhetett, hogy semmi sem veszélyezteti annak a társadalomnak a békéjét, ami közel fél évszázadig kitartóan állta a sarat a kommunista fenyegetettséggel szemben. Ez a hit csak akkor dőlt meg, amikor 1999. április 20-án két iskolás besétált a coloradói Columbine High Schoolba, és egy félautomata gépfegyverrel és egy sörétessel lelőttek 10 diákot és egy tanárt, mielőtt magukkal is végeztek volna.
Miközben a nyugati világ mai szemmel elképzelhetetlennek tűnő optimizmussal tekintett a jövőbe, sokan voltak azok, akik megkongatták a vészharangokat.
Többen felismerték, hogy a hirtelen kétszeres sebességre kapcsoló globalizáció nemhogy megoldást hozna a világméretű problémákra, hanem éppen ellenkezőleg, a tőke és befolyás néhány kézben koncentrálásával csak konzerválja, illetve tovább súlyosbítja azokat.
A szárnyaló gazdasági mutatók között azonban lehetetlennek tűnt olyan módon érvelni a globalizáció, a korlátlan szabadkereskedelem ellen, hogy az szélesebb közönségeket is elérjen. Voltak természetesen próbálkozások, különböző tüntetések nyugati nagyvárosokban, vagy a NAFTA-val szemben Mexikóban megalakuló zapatista mozgalom, ám ezeket könnyű volt holmi vadhajtásoknak, valódi fennakadást nem okozó egyedi eseteknek beállítani. Látva a világ legbefolyásosabb kormányainak ideológiai törésvonalakat meghaladó elkötelezettségét a neoliberális gazdaságpolitika, a minél akadálytalanabb szabadkereskedelem előmozdítása és a kapitalizmus fennálló módjának fenntartása iránt, könnyen gondolhattuk azt, hogy ezek az elképzelések élvezik a lakosság nagyfokú támogatottságát.
Ám ahogy ez azóta már bebizonyosodott, inkább volt szó arról, hogy a politikusok és gazdasági szereplők sikeresen hitették el az emberekkel, hogy az anyagi-társadalmi helyzetük javítására csak a nemzeti érdekekkel nem törődő globális szabadkereskedelem és a produktivitás munkavállalói jogokkal szembeni előtérbe helyezése hozhat megoldást.
A legtöbbek számára úgy tűnt, hogy nem lehet más a világ.
Ám 20 évvel ezelőtt, 1999. november 30-án Seattle városában bebizonyosodott, hogy az emberek összefogása igenis gátat szabhat az emberek jogai helyett a profit elsődlegességét hirdető globális kapitalizmusnak.
A globalizáció csúcsszervezete
1999 novemberének végén került sor a Kereskedelmi Világszervezet harmadik Miniszteri Konferenciára az Egyesült Államokban, a nyugati-parti Washington állam legnépesebb városában, Seattle-ben.
A Kereskedelmi Világszervezetet (World Trade Organization,- WTO) 1994-ben hozták létre 123 ország csatlakozásával (ez a szám azóta felkúszott 164-re). A WTO elsődleges célja a résztvevő országok közötti kereskedelem megkönnyítése és szabályozása, illetve egy fórum biztosítása a vitás ügyek rendezésére. A szervezetet sok kritika éri azért, mert elsősorban a nagy gazdaságoknak kedvez, akik a WTO szabályozásaival ellehetetlenítik a félperiféria és a periféria országainak gazdasági kibontakozását. Különböző szakszervezetek és környezetvédelmi csoportok szerint a Világszervezet által preferált kereskedelmi liberalizáció aláássa a dolgozók jogait, illetve a megfelelő szabályozások hiánya súlyos ökológiai következményekkel járhat.
A WTO legfontosabb döntéshozó szervének az általában kétévente megrendezésre kerülő Miniszteri Konferencia számít, ahol a tagországok kereskedelemmel foglalkozó miniszteri ülnek össze, hogy megvitassák a legfontosabb kérdéseket és kijelöljék a jövőbeli célokat.
A Boeing repülőgépgyártóról, a Starbucksról és a Microsoftról elhíresült városra szinte a véletlennek köszönhetően esett a választás: Don Lorentz, a városi kikötő- és repülőtérfelügyeleti hivatal egyik munkatársa a Világszervezetnek otthont adó Genfben tett látogatásakor belefutott az USA akkori WTO-hoz delegált nagykövetébe, aki megemlítette neki, hogy a washingtoni város jó helyszín lehetne a következő Miniszteri Konferenciához. Lorentz továbbította a javaslatot a feletteseinek, akik hamar felkarolták az ötletet, amelyhez az állam demokrata politikai vezetése mellett sikeresen megnyerték Phil Conditet, a Boeing akkori igazgatóját és Bill Gates-t is, akik mindketten a szabadkereskedelem elkötelezett támogatóinak a hírében álltak.
Hála a rendezvényre felajánlott több mint 9 millió dollárnak, Seattle maga mögé utasította a hawaii Honolulut és 1998 decemberében hivatalosan is megkapták a szervezés jogát. Érdemes megjegyezni, hogy a városvezetés sosem készített átfogó felmérést a Miniszteri Konferencia megszervezésének előnyeiről és hátrányairól, ami, ahogy később látni fogjuk, súlyos hibának bizonyult.
A korlátlan szabadkereskedelem ellen
Nem sokkal azután, hogy kihirdették a konferencia helyszínét, több szakszervezet és különböző civil szerveződés kezdte meg a felkészülést a találkozó elleni tüntetésre. A seattle-i megmozdulásokra az USA és a világ többi részéről érkezett számos társadalmi csoport, akik sok esetben egymástól merőben eltérő vagy egymásnak ellentmondó érdekekkel és stratégiákkal rendelkeztek.
A korlátlan szabadkereskedelem elleni tiltakozás ugyanúgy megmozgatta a relatíve nagy tagsággal rendelkező, hagyományos, mérsékeltebb szakszervezeteket (akik a WTO-találkozó megakadályozása helyett elsősorban a szervezet megreformálását kívánták elérni), mint a radikálisabb dolgozói csoportokat, a környezetvédőket, a progresszív értelmiségi, pedagógusszervezeteket, a különböző alternatív, alterglobalista művészeti csoportokat vagy éppen az anarchista tömörüléseket.
Ezek a csoportok mind különböző taktikát alkalmaztak támogatóik mobilizálására. A még most is 12 milliós tagságával az USA legnagyobb szakszervezetének számító AFL-CIO óriási, harmincötezres tüntetést hívott össze a találkozó november 30-i kezdetére, amelyet egyeztetett a városvezetéssel.
A nevüket egy Wagner-esszéből kölcsönző San Francisco-i Art and Revolution Collective (Művészet és Forradalom Kollektíva) tagjai buszokkal járták az USA nyugati partját aktivistákat toborozva, illetve mindössze 300 dollárból elindítottak egy országos képeslap kampányt, amellyel szintén sok támogatót szereztek.
Elkerülvén a sok különböző érdekcsoport jelenléte miatt fellépő megosztottságot, a résztvevők megegyeztek a Közvetlen Akció Hálózat (Direct Action Network, DNA) létrehozásában. A DNA célja elsősorban a különböző szervezetek koordinálása volt, illetve néhány olyan alapvető irányelv kijelölése, amelyekhez a tüntetőknek tartaniuk kell magukat, többek között az erőszakmentesség alapelvéhez. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a DNA létrehozása nem jelentett egyet egy egységes vezetőség kiválasztásával: a hálózatban résztvevő szervezetek, hűen anarchista és alulról szerveződő gyökereikhez szabad kezet kaptak a tüntetésben való részvételhez, a DNA elsősorban a közöttük lévő együttműködést hivatott elősegíteni.
A politikai, gazdasági, szabadkereskedelem és kapitalizmus ellenes üzenetek a legkülönbözőbb formában jelentek meg. Számos tüntető öltözött teknős jelmezbe, hogy felhívják a figyelmet a WTO által propagált szabadkereskedelem élővilágra gyakorolt negatív hatására. Mások színes molinókkal, óriási léggömbökkel vagy bábukkal vonultak, táncos performanszokat adtak elő, emelett a zene is komoly hangsúlyt kapott Seattle-ben, amikor az egyik tüntető hirtelen ötlettől vezérelve belekezdett az Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő keresztény ének, az Amazing Grace éneklésébe, többezren csatlakoztak hozzá.
A Miniszteri Konferencia elleni tüntetések már az esemény előtti hétvégén, november 26-án és 27-én megkezdődtek, ám ekkor még kevés érdeklődőt mozgattak meg. A következő napokban, a rendezvényen résztvevők megérkezésével párhuzamosan a tiltakozók száma is folyamatosan nőtt, ám ez még mindig nem okozott fennakadást a város működésében.
A rákövetkező napok viszont beírták magukat a történelemkönyvekbe.
Addig kamuztok nyugodtan, amíg az utca bontatlan
Az első nagyobb megmozdulásra hétfőn, november 29-án, a konferencia hivatalos kezdetekor került sor, ám sorsdöntőnek november 30-a bizonyult. Aznap reggel rengeteg tüntető gyűlt össze a Miniszteri Konferencia nyitórendezvények helyszínéül szolgáló Paramount színház előtti kereszteződésben, hogy fizikailag akadályozzák meg a konferencián résztvevőket az esemény megközelítésében.
Mivel a rendőrség (amely előzőleg nem számolt jelentős tüntetésekkel) nem biztosított kordonokkal körbezárt átjárást a résztvevők számára a szállodák és a rendezvénynek otthon adó két helyszín között, sokan képtelenek voltak átjutni a tüntetők tömegén, akik egyébként továbbra is békések maradtak, molinókkal és különböző rigmusokkal („Whose streets? Our streets!”, „Ain’t no power like the power of the people, the power of the people don’t stop!”) fejezték ki tiltakozásukat a szabadkereskedelmi konferencia megrendezésével szemben. A jelenlévők száma meglepte a rendőröket és a szervezőket is, akik végül úgy döntöttek: elhalasztják a Miniszteri Konferencia kezdetét. Ez óriási siker volt a demonstrálók számára, akik úgy érezhették: csatát nyertek a politikai-gazdasági elittel szemben.
A reggeli események után tovább folytatódtak a tiltakozások, amelyek kiterjedtek Seattle teljes belvárosára. A békés tüntetések mellett itt már sor került némi tettlegességre is. Egyes anarchista résztvevők – a jelenlévők jelentős részének a tiltakozása mellett – betörték néhány üzlet kirakatüvegét, antikapitalista graffitiket fújtak fel épületekre. Emlékezetes pillanat volt, amikor az egyik tüntető felkapaszkodott az Ázsiában éhbérért gyerekmunkásokat dolgoztató Nike üzletének a tetejére és betűnként rugdosta le a cég logóját.
A Darth Vader-szerű köpenybe öltözött rohamrendőrök ekkor már keményebben léptek fel, ám az igazán súlyos túlkapásokra csak késő délután került sor.
Az akkori elnök, Bill Clinton esti látogatása miatt a város demokrata polgármestere fél háromkor szükségállapotot hirdetett, és délután öttől kijárási tilalmat rendelt el a belváros teljes területén.
Ezután a rendőrség hatalmas erőkkel látott neki a környék megtisztításának: könnygázt vetettek be a földön ülő tüntetőkkel szemben, sokakat, többek között egyszerű bámészkodókat is letartóztattak. A rendőrség aránytalan fellépése egy alapvetően erőszakmentes megmozdulással szemben sok belvárosi lakost is arra sarkallt, hogy csatlakozzon a tüntetőkhöz.
Másnap tovább folytatódtak a tiltakozókkal szembeni rendőri megtorlások, most már kiegészülve a szövetségi Nemzeti Gárdával, amelyet az akkor demokrata kormányzó, az Obama-kormányokban kereskedelmi miniszteri és kínai nagyköveti posztot is ellátó Gary Locke rendelt be a városba. Aznap 500 letartóztatás történt és péntekig, a WTO-találkozó végéig meghosszabbították a kijárási tilalmat a belvárosban. A spontán szerveződő utcai harcok mellett egyébként az acélipari dolgozók szakszervezete is tartott egy tüntetést a város egy másik pontján, amely után párezer résztvevő csatlakozott a belvárosban lévő társaikhoz.
Csatát nyertek
Bár a Kereskedelmi Világszervezet találkozója a november 29-i csúszás ellenére lezajlott, végül eredménytelenül zárult. A harmadik világbeli szegényebb országok delegáltjai tiltakozásukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy a nyugati gazdaságok a fejük felett akarnak meghozni olyan döntéseket, amelyek elsősorban számukra járnának negatív következményekkel. A gazdasági nagyhatalmak még a látszatát sem akarták elkerülni annak, hogy ezen a konferencián nem a saját akaratukat akarják lenyomni a résztvevők torkán: ezt mutatja az ahogy a találkozónak otthon adó épület előtt békésen tiltakozókat könnygázzal oszlatták fel, illetve hogy egy harmadik világbeli ország delegáltját konkrétan fizikailag akadályoztak meg abban, hogy részt vegyen egy megbeszélésen.
A világelit ezúttal túl magabiztosnak bizonyult és túl messzire ment: december 3-án bármiféle hivatalos dokumentum aláírása nélkül zárult az 1999-es seattle-i csúcs.
Látván az utcai megmozdulásokat, a következő alkalommal már semmit sem bíztak a véletlenre: a 2001-es WTO-csúcsnak a világ egyik legkeményebb diktatúrájának, Katarnak a fővárosa, Doha adott otthont…
Az évezred méltó lezárása
A Seattle-ben résztvevő tüntetők megmutatták, a közös cél érdekében való összefogás felülkerekedhet azon a megosztottságon, amit a politikai-gazdasági elit olyan sikeresen használ ki a társadalommal ellentétes céljaik megvalósítására. A WTO működése ellen számos olyan különböző társadalmi csoport emelte fel a hangját, amelyek a mindennapokban alig érintkeznek egymással: a tüntetések egyik szimbólumává vált a környezetvédőket jelképező teknősök és kamionsofőrök barátsága (Teamsters and Tortules), akiknek bár a mindennapokban merőben más problémákkal kell szembenézniük, egyvalami közös bennük: mindkét csoport az elszenvedője annak a korlátokat nem ismerő kapitalizmusnak, amelyet a WTO támogat. Seattle megmutatta, hogy az általunk is olyan gyakran vágyott mozgalmi szerveződés több holmi körülírhatatlan, romantikus blablánál. 20 éve kiderült, hogy kitartással, akarattal és szenvedéllyel tényleg megmutathatjuk a társadalmunkat irányító eliteknek, hogy van félnivalójuk.
Az 1999 novemberében történt események méltóképpen zártak le egy évezredet. Egy évezredet, amelyben birodalmak épültek fel és buktak el, az emberiség feltérképezte az ismeretlent, kialakította azt a tőkés rendszert, amely a világ minden pontján emberek milliárdjait nyomja el különböző módokon, beférkőzve a politikánkba, a médiánkba, a kultúránkba, kizsákmányolva az embert és a természetet, pusztítást teremtve és megosztottságot szítva.
A Seattle-ben tüntető diákok, tanárok, környezetvédők, szakszervezeti tagok, amerikaiak, afrikaiak, latin-amerikaiak, európaiak és ázsiaiak a régi évezred alkonyán, az új évezred hajnalán gyűltek össze egy amerikai metropolisz könnygázba és kirakatüvegek szilánkjaiba öltözött utcáin, hogy ellentmondást nem tűrően kijelentsék: nem kérnek többet a fennálló gazdasági rend igazságtalanságaiból és elnyomásából.
1999 utolsó napjaiban Seattle utcáin egy politikai mozgalom született, amely azóta is velünk él és néha erősebb néha gyengébb hangon követel egy olyan világot, ahol az elitek kapzsiságát, mohóságát és hatalomvágyát megelőzi az emberek akarata, boldogulása és szabadságszeretete.
