„A bíró, akivel szemben állok […] Nincs még tízéves.”
Sinkó Ervin: Szemben a bíróval ^[1]

1989. november 20-án fogadta el az ENSZ Közgyűlése „A gyermekek jogairól szóló egyezményt”, mely a magyar jogrendben mint az 1991. évi LXIV. törvény ismert. A gyermekek mentális egészsége miatt ez azért is fontos dátum, mert Hart és Prasse megfogalmazásában a gyermekekkel foglalkozó pszichológiai „hivatás elsődleges célja, hogy hozzájáruljon a gyermekek fejlődéséhez és életminőségéhez. Ennek a célnak […] a gyermekjogok adnak irányt„. ^[2] 

Az egyezmény 30. évfordulóján érdemes elgondolkodni, hogy önmagában mit jelent a jogi megközelítés a gyermekek lelki egészségére nézve – főleg itt nálunk, a félperiférián.

Mit hozott az egyezmény a mindennapokban?

Az Egyesült Királyságban már az Egyezmény 25. évfordulóján megfogalmazták, hogy az iskolapszichológia és az egyezmény kapcsolata sokkal inkább alulról építkező, mintsem, hogy az Egyezmény fentről lefelé áthassa az egész rendszert. Egyes szakemberek ugyan persze igyekeztek minél inkább érvényesíteni a szellemiségét, azonban már akkor felvetették, hogy a céljai „elveszhetnek a fordításban”, mire azok megyei, járási vagy helyi szintre érnek. ^[3] Hasonlót fogalmaztak meg észak-amerikai kontextusban is: nem elég a törvény kényszerítő ereje; ahhoz, hogy ezek a jogok a gyerekek mindennapi világának részévé váljanak, az iskolapszichológiának túl kell lépnie azon, ahogy korábban megpróbálta a gyakorlatba ültetni. ^[4]

Más pszichológusok azonban nem csak azt emelték ki, hogy a szakembereknek tiszteletben kell tartani a gyermekek jogait, hanem, hogy, meglátásuk szerint, elő is kell segíteni a gyerekek politikai kompetenciáit. Power és Scott szerint az egyezmény megnyitotta az iskolapszichológusok felé annak a lehetőségét, hogy segítsék a gyermekek hatékony állampolgári nevelését. Jogaik védelme csak úgy valósítható meg, ha fel vannak készítve rá, hogyan tudják megvédeni azokat. Ennek részeként az iskolapszichológusoknak felelősséget kell vállalniuk intézményeik átalakításában:

„demokráciát nem lehet anélkül tanítani, hogy át ne élnénk; az iskolapszichológusoknak együtt kell dolgozniuk a tanárokkal és az adminisztrátorokkal azon, hogy az iskolákat a demokrácia inaséveivé alakítsák” ^[5]

Hasonló ez ahhoz, ahogy Nastasi és Naser fogalmazott, hogy a pszichológusok nem csak konzultációval, megelőzéssel, kutatással, felméréssel tudják integrálni az egyezmény értékeit az iskolapszichológusi képzésben/gyakorlatban – hanem érdekvédelmi munkával is. ^[6] 

Szintén a 25. évforduló alkalmából Garbarino és Briggs a jogi alapú értelmezés mellett, ha nem is osztályalapú, de rétegalapú értelmezést adtak az Egyezmény pszichológiai jelentőségének. Meglátásuk szerint az egyezmény egyik alapértéke az abbéli hit, hogy a gyerekek életminősége nem függhet a szülők jövedelmétől. Szerintük az iskolapszichológus feladata így a diákok, családjaik és az iskolaközösség életminőségének javítása. Főként azért – teszik hozzá – mert ellenkező esetben marad a kiváltság, mint az életminőség közvetítője. Az erőforrásokkal rendelkező szülők magasabb tudástőkével rendelkeznek, lehetőségük van magántanárokat fogadni, magánvizsgálatokat fizetni és kijárni a gyermekük érdekét. ^[7] 

Lansdownék pedig az egyezmény hatalomelemzését végezték el: sok helyen egyszerűen nem részvételi a jogok alkalmazása. A kérdés az, hogy mennyi beleszólása van a gyermekeknek az őket érintő döntésekbe.  Ők is az iskolapszichológusok aktív szerepét szorgalmazták, hogy erősítsék a gyerekek állampolgári szerepvállalását, segítsék a demokratikus döntéshozási folyamatokat. ^[8]

A Chicagói Loyola Egyetem kutatói ^[9] ugyanezen az évfordulón azonban arra kérdeztek rá, hogy vajon honnan fogjuk tudni még 25 év múlva, azaz az egyezmény 50. évfordulóján, hogy haladtak előre a gyerekjogok. Mi lesz a mércénk? Gondolatmenetüket onnan fejtik ki, hogy a gyermekjogok és a társadalmi igazságosság között nagy átfedés van. Pogátsa Zoltánhoz hasonlóan, a rawlsi méltányossági igazságosságelmélet pozíciójából kérdeznek rá, hogy mit adhat a két megközelítés a másiknak.

Hogyan termékenyítheti meg a társadalmi igazságosságról való gondolkodást a gyermekjogi világnézet? És hogyan termékenyítheti meg a gyermekjogi világnézetet a társadalmi igazságosságról való gondolkodás?

Meglátásuk szerint a gyermekjogok érvényesüléséhez az iskolapszichológiának sokkal erélyesebben kell rákérdeznie a status quo-ra, amikor az valamilyen igazságtalanságot segít fenntartani. Olyan jó gyakorlatokat tudnak így kialakítani, melyek részvételiek, s melyek képesek a nem elsővilágbeli gyerekekkel is együtt gondolkodni, nem pedig csak róluk. Ez a megközelítés abban hisz, hogy nem elég egy kinyilatkoztató gesztussal kijelenteni, hogy innentől kezdve ezek a jogok vannak: ahhoz, hogy érvényesüljenek a mindennapokban, valakinek ki kell vívnia őket.

A következő 25 év feladatát ők abban látták, hogy képesek lesznek-e az iskolapszichológusok elmerészkedni idáig, hogy megéljék azt a feladatukat, melyet az egyesült államokbeli Iskolapszichológusok Országos Egyesületének etikai kódexe már eleve magában foglal:

 „Egy döntéshozatal során az iskolapszichológusnak a gyerekek és a fiatalok érdekei valamint jogai képviselik a legfőbb prioritást, és felszólal minden gyermek érdekében. Ezek a feltételek megkövetelik az iskolapszichológustól, hogy akkor is felemelje a hangját a gyerekek szükségleteiért és jogaiért, amikor azt nem könnyű megtennie”

Saját helyzetünkre a fentiek tükrében érdemes ránézni.

A gyerekek-fiatalok egészségügyhöz való hozzáférésével kapcsolatban: a rendszerváltozáskor majdnem sikerült beszántani a nevelési tanácsadói hálózatot. Azt a hálózatot, mely beutaló nélkül, ingyen, akár az utcáról besétálva nyújtott pszichológiai segítséget gyakorlatilag bárkinek.

A Nevelési Tanácsadók Érdekvédelmi Egyesülete szerint, ha nincs Gerő Zsuzsa érdekvédő munkája, aki a Magyar Pszichológiai Társaság Klinikai Gyermekpszichológiai Szekciójának vezetőjeként megszervezte a Társaság fellépését („A nevelési tanácsadók megőrzése társadalmi érdek”, Magyar Nemzet, 1988. január 19.; „Tanácsadó a tanácsadóról”, Népszava, 1988. január), akkor „veszendőbe ment volna az ország egyetlen, széleskörű mentálhigiénés hálózata”^[10]

Ugyan 1995-ben megalakul a Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács – mely Európa-szerte egyedinek számított –, azonban hiába mondta ki kormányhatározat, hogy minden gyermekeket-fiatalokat érintő jogszabálytervezetnek meg kell járni ezt a tanácsot, a gyakorlatban se nem volt demokratikus, se nem jelentett intézményes garanciát.

Az első Orbán-kormány ki is lépett a GYIÉT-ből és megalapította a stratégiai partnerségek mellett az Ifjúsági és Sportminisztériumot és az Ifjúsági Alapprogramot. Ez azonban hiába jelentett volna elviekben nagyobb beleszólást a gyerekeknek-fiataloknak a regionális ifjúsági tanácsokon keresztül, tervszerű koordinálás és koncepció nélkül az állam csak lereagáló szerepet vállalt vele. ^[11]

A gyermekjogi egyezmény után nem sokkal foglalta törvénybe az Országgyűlés az Európai Szociális Kartát. Azonban míg az eredeti változat 19 jogot tartalmazott, a mi törvényi erőre emelt változatunk már csak 12-őt. Később kibővítették a kartát, azonban akkor is, az addigra 31-re dagadt cikkből csak 19-et szavazott meg a magyar törvényhozás. Elemzések szerint ezáltal úgy csatlakozhattunk a Kartához, hogy az „nem került pénzbe”. Hiszen a kimaradt részek költségvetési kötelezettséget is jelentettek volna a lakhatás mellett a gyerekek és fiatalok jogai miatt. ^[12]

Vastagh Zoltán (Gyerekesély-kutató Csoport) szerint ^[13] azonban nem csak arról volt szó, hogy ez a terület csak az alulfinanszírozástól szenvedett volna, hanem – Éber Márk Áron tolmácsolásában ^[14] – azt mondja, hogy az állam „az újraelosztási módszereivel olyan osztálypozíciókat hoz létre, melyet a gazdasági-termelési viszonyok alapvetően nem hoznak létre”. Vastagh Polányit alkalmazva nézett rá a jelenlegi magyar társadalom szerkezetére, hogy láthassuk, ebből az egyenlőtlenségi helyzetből mi az, ami a piaci-gazdasági hatások miatt van, és mi az, amivel még az állam tesz rá egy lapáttal:

„A magyar állam a szolgáltatási infrastruktúra kiépítésénél sem garantálja a szükségletekkel arányos területi lefedettséget […] A leghátrányosabb helyzetű térségekben és településeken élők számára nem biztosított megfelelő közelségben a bölcsődei és óvodai szolgáltatás, messze vannak az egészségügyi intézmények, kevés a gyermekorvos […] fejlesztőpedagógusról, gyógypedagógusról, gyógytornászról, gyermekpszichológusról talán még hírből sem hallottak”

Azaz a magyar állam így már eleve önmaga is megnehezíti, hogy az előnytelenebb pozíciókba született gyermek képességei az előnyösebb származásúakhoz hasonló esélyekkel fejlődhessenek. Vastagh tételmondata, hogy ez a fajta felfelé való, és földrajzilag is aránytalan, újraelosztás tulajdonképpen ráerősít a piac által létrehozott egyenlőtlenségekre – semmint hogy kompenzálná azokat.

A gyermekjogok tehát nem légüres térben lebegnek

S bár a Chicagói Loyola Egyetem szerzőpárosának gondolatkísérlete radikálisnak festhet, ők „még egy nyugati demokráciában” is csak az érdekvédelem és a közvetlen akciók útján tartották elképzelhetőnek az egyezményben rögzített jogok kiteljesedését. Felmerül a kérdés, hogy – hasonló értékválasztás mellett – akkor miért volna itthon más eszköztárra szükség? Főként, ha itt nem az a legnagyobb baj, hogy nem elég gyors a folyamat, hanem, hogy visszafelé megyünk – és maguk a jogok sérülnek. Ahogy a diákoknak már nincs véleményezési joguk az iskolaigazgató-választásban. Vagy, ahogy a gyerekek érdekeit védő szülői és szakmai szervezetek tiltakozásának ellenére tovább zajlik a köznevelési törvény módosításának megvalósítása, beleértve az iskolaérettségi vizsgálat új rendszerének megvalósítását.

Ameddig azonban szegény leterhelt iskolapszichológus kollégák örülnek, ha legalább el tudják látni az összes beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő gyereket, addig sajnos vajmi kevés idejük jut megelőző, ad absurdum, szervezési tevékenységre.

A chicagóiak szerint viszont azt mondhatjuk, hogy anélkül, hogy megszerveznénk magunkat, nehezen tudunk fellépni a cikk mottójában is megidézett Sinkó Ervini gyermek érdekében. Aki lehet bárki, bármelyik gyermek, akit valamilyen jogtiprás ért és most kérdően néz ránk mint egy igazi bíró:

„A bíró, akivel szemben állok, jól ápolt, kis úrfiú. Nincs még tízéves. […] vágyódva nézte a mezítlábos sváb gyerekeket. […] de ezek megverik, ha csak közel megy hozzájuk. […] A bíró, akivel szemben állok, ez a kisfiú számomra még mindig a sváb falu egyik árkában fekszik. Parasztgyerekek falkája leste meg egy délután. Lefogták, kigombolták a rövid nadrágját, hogy megnézzék »a zsidófiú fütyülőjét«. Utána »Jud! Jud!« csatakiáltással taszították le a csöppet se harcias, reszkető térdű kisfiút az árokba. […] A kisfiúnak köszönöm, hogy keresés nélkül adva lett a helyem azok oldalán, akiket ütnek […] Én is most felnőtt vagyok, egy azok közül a felnőttek közül, akiket a kisfiú értetlenül nézett: erősek, okosak, mért nem tesznek valamit? Megtettem-e, megteszek-e mindent, amit tenni tudok?”