Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A domináns hatalom az ellenállását is meghatározza Interjú a Balra át - Jobbra át! - kiállítás kurátoraival

Bábszínház Che Guevarával és a hivatali kisemberrel, szociofotó az egyik oldalon, élőben meggyilkolt galamb, szike, és végül az 56-os mártírok kopjafái a másikon. Mind a hatvanas évek végén alakult, budapesti Orfeo-csoport, mind pedig a hetvenes-nyolcvanas évek ikonikus Inconnu-csoportja a fogyasztói pokolból és kézivezérelt hatalomból, cenzúrából kereste a kiutat, a világ ellen ordított, miközben működésük során is hivatalos tereket használtak, és az 1989/90 előtti- és utáni rendszer által adott lehetőségekbe is betagozódtak. Mitől lesz az adott körülmények között valaki rendszerellenes, és milyen lehetőségek vannak a társadalmi feszültségek művészeti kifejezésére? Szarvas Mártonnal és Nagy Kristóffal, a kiállítás kutatóival és kurátoraival beszélgettünk.

Balra át – Jobbra át! kiállítás az OSA-ban (Fotó: Végel Dániel)

Mérce: A Balra át – Jobbra át! kiállítás két művészeti csoporta fókuszál: az Orfeo a hatvanas évek végén, míg az Inconnu a hetvenes évek végén alakult. A cím a két csoport irányultságára is utal?

Szarvas Márton: Egyrészt utal a cím a két csoport ideológiai hovatartozására, de másrészt arra is, hogy a különböző, radikalizálódó értelmiségiek saját társadalmi életútjukon belül is képesek ideológiai váltásokra annak megfelelően, hogy milyen társadalmi-intézményes környezetbe vannak beágyazódva. Az Orfeo esetében ez azt jelenti, hogy a radikálisan baloldali művészek végül beállnak a későbbi, liberális ellenzékbe. Többen az SZDSZ alapítói között vannak, akár parlamenti képviselők is lesznek. Ugyanakkor egyik vezetőjük, Malgot István meg éppen a Fidesz tanácsadója volt a kétezres évek elején, és a legelső polgári kör megalapításában is részt vett.

Az Inconnu esetében hasonló a pályaív: az elején kevésbé artikuláltan ugyan, de anarchista, rendszerellenes üzeneteket közvetítenek. Ahogy azonban felforgató performansz-művészetük magának az nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásainak is kicsit problémás, úgy ők nagyjából az „ellenzék ellenzéke” szerepet öltik magukra. A rendszerváltást követően viszont ők is egyre inkább jobbra tolódnak, 2002-ben pedig az „új Inconnu”, amit pár korábbi tag hozott létre, kifejezetten jobboldali, EU-ellenes és „hurka vagy burka” stílusú plakátokat készített. Ez már egészen szélsőjobbos irányokat mutat.

M.: Ezek szerint itt a fellazuló, jóléti Kádár-rendszer elejétől megfigyelhető, hogy létrejönnek radikális értelmiségi ellenkultúrális irányzatok, amelyek valahogyan mindig helyet találnak maguknak a fősodorban. Milyen dinamika készteti erre ezeket a csoportokat?

Sz. M.: Az Orfeonál eleve éppen fordított volt a folyamat. Az egyik alapító, Bálványos Huba a Képzőművészeti Egyetem KISZ-titkára is volt, a ‘67-es egyetemi KISZ-választás dokumentuma is ki van állítva az egyik sarokban, és az alapján az összes alapító tag KISZ-tag is volt.

 

M.: De arról is beszéltél, hogy az Orfeosok később SZDSZ-alapítók lettek. Miért van az, hogy ezek a radikális csoportok végül visszatérnek a fősodorbeli politikához?

Sz. M.: Az Orfeo esetében az én kutatásom szerint ez úgy ment, hogy keletkezik egy újszerű csoport a művészeti térben, amely kihívja a domináns társaságot, a saját szimbolikus és egyéb állításai mentén. A fő kérdés, a „Ki tudja a népet autentikusan reprezentálni?” ebben a pillanatban eltérő artikulációkat kap. A hatvanas években az Orfeo humanista-marxista gondolkodása volt leginkább jellemző az ellenzékiségre, de ahogyan a teljes rendszerellenesség a liberális antikommunizmus irányába fordult el, úgy ők is tolódtak vele. A kivétel tényleg csak néhány ember volt, akik következetesen plebejus nézőpontot képviseltek, és akik pedig jobbra tolódtak.

Az Inconnunál meg pont a liberális ellenzékiség kereteiből való kiszorulásuk tolja jobbra őket. Az ő esetükben egy szolnoki csoportról van szó, akik a helyi művelődési házból kiszorulnak, feljönnek Pestre, itt pedig szintén páriák. Tehát a hivatalos művészeti termelésbe meg az akkori neoavantgárdba nem tudnak bekapcsolódni, emiatt a nyílt politikai szerepvállalás felé sodródnak.

Balra át – Jobbra át! kiállítás az OSA-ban (Fotó: Végel Dániel)

M.: A nyelvezet és a forma mennyire köti össze a két csoportot? Teljesen ugyanarról van szó, csak két korszakban, kétféle keretben, vagy vannak lényegi eltérések?

Sz. M.: Az Orfeo a realizmusra törekedett, tehát nekik iszonyatosan fontos volt, hogy a népnek és a nép nyelvén szóljanak, a népről. Azt is mondták, hogy az akkori, Kádár-kori művészeti termelés minderre nem alkalmas. Ebből kifolyólag nagyon egyszerű, már-már didaktikus eszközökkel adták át az üzeneteiket a népnek, és maguk az üzenetek is elég didaktikusak. 

Az Inconnu ebből a szempontból nagyon más. Az ő nyelvüket főleg a korszak neoavantgárdja jellemezte, de ott is jóval egyértelműbbek az üzenetek, mint például Szentjóby Tamásnál. A felforgatás náluk nem magáért a felforgatásért van: ők direkt politikai történeteket mesélnek el, mint a bős-nagymarosi sztori, vagy a cenzúrával való nyílt szembenállás.

A Balra át – Jobbra át kiállítást október 23-án szerdán 6 órától magyar, november 7-én 6 órától angol nyelvű tárlatvezetéssel együtt is megnézhetik az érdeklődők, a Szabad Október fesztivál keretein belül.

M.: Arról is szólnak ezek a jelenségek, hogy volt egy művészeti hullám, amit a csoportok szerint politizálni kellett? Az Inconnu előzményeként ott volt Galántai, Szentjóby, a kápolnatárlatok, ők már valamennyire politizáltak, de nem ez volt a fókuszban, inkább művészeti formanyelvet kerestek maguknak. Az Inconnu elkezdi ezeket a módszereket nagyon konkrét ügyek mellett használni. Lázadás ez az előző „hullám” ellen?

Nagy Kristóf: Igen, részben kapcsolatban is állnak egymással az előző hullám, mondjuk a hetvenes évek alternatív művészeti alkotóival, de idővel folyamatosan távolodnak el tőlük. Náluk az Inconnu tagjai jóval periférikusabb szereplők: vidékről jönnek, nem a Képzőről, és semmilyen formális művészeti képzést nem kaptak, talán egyetlen tagjuk járt dekoratőriskolába. Szóval ők inkább a szakközepes világot jelenítik meg. Az elején még a művészeti radikalizmust tolják ők is, és aztán, ahogyan jönnek az állami retorziók, úgy tolódnak bele a nagyobb politikai ügyekbe. Akkortájt egészen konkrétan már azt keresték, hogy mi az, amivel triggerelni lehet az államhatalmat, amivel tényleg fel lehet bosszantani őket. Valószínű, hogy azért tolódtak ebbe az irányba, mert a politikai ellenzéktől nem kaptak pozitív visszajelzéseket.

M.: Szóval inkább a nyolcvanas évek találták meg őket, mint ők a nyolcvanas éveket?

N. K.: Ezt így nehéz megmondani. Persze az a történet nem volt előre megírva, hogy pont ebbe az irányba mentek, és a végére nagyon politikusak lettek. Amikor elkezdték a csoportot, ők sem számíthattak még arra, hogy ‘89-ben kopjafákat fognak faragni Nagy Imre újratemetésére a 301-es parcellában, de így alakult.

M.: Az Orfeo esetében az érdekes az, hogy az első időszakban (1968-69) még kifejezetten hangsúlyos Che Guevara kultusza, sőt a maoizmus. Eközben inspiráció az 1968 május párizsi diáklázadás is, amely részben pont a hivatalos marxista irányzatok, köztük a maoizimus ellenpontjaként határozta meg magát. Ez felveti a kérdést, hogy milyen és mennyi kapcsolatuk volt nyugati marxistákkal?

Sz. M.: A maoista tendencia még Pór Györgyék, Dalos Györgyék diákcsoportjából jött. De az sem volt egy karakteresen maoista sztori. Egy összeollózott ideológiai csomag volt, Maóból, Enver Hodzsából, a görög kommunista disszidensek radikalizmusából, akik nagy számban jelen is voltak a projektben egyébként.

Az Orfeónál a tét már inkább az volt, hogyan lehet keretezni a valódi, igazi szocializmus akarását mint politikai célt. Hogyan lehet ezen belülről kritizálni a létező szocializmust és milyen eszközökkel. Itt jön be az idolok, Angela Davis és Che Guevara szerepe is.

Valójában kevesen ismerték behatóan a korabeli, radikális baloldali irodalmat, de Malgot István, Lóránt Zsuzsa és Fábry Péter például olvasták és ismerték Herbert Marcuse Egydimenziós emberét.

A „maoista” diákcsoport „félreértése”

„Újszerűek voltak tehát az aktivisták, újszerű volt a vezető magatartása. De szokatlanok voltak a kiválasztott ellenfelek is: azok ugyanis éppen az „új osztály”, a kommunista nomenklatúra tagjai voltak. Velük kapcsolatban a fő állítás egy elemi igazság volt: hogy hatalmaskodnak és hazudnak. Mindez a mi valóságunkat írta le. […] Európában addigra már restaurációs hatalommá vált a szovjet uralom. Nálunk a maoizmus a szovjetellenes és antibürokratikus érzelmeket fedte le, ahogyan a trockizmus tette ezt nyugaton és Lengyelországban. A fiatalok utálták a szép eszmék és a valóság közötti szakadékot, és azt hitték, erről szól a Kulturális Forradalom is. Félreértésünk a hatalom elleni lázadóé volt, nem a hatalom cinkosáé.”

(Haraszti Miklós beszéde a Centrális Galéria kiállításmegnyitóján, 2001 február 18-án.)

M.: Miközben évtizedes művészeti projektekről néztem kiállítást, mégis az merült fel bennem, milyen párhuzamos kérdéseket vet föl ez a jelenben, a politizáló radikális művészet kérdéseiben. Az Orfeónál és az Inconnunál is hangsúlyos a fogyasztói valóság, sőt, utóbbinál az imperializmussal való szembenállás is. De az utóbbi évekből csak ellenpéldák jutottak eszembe: a politikai tér elhagyása, mint a 2017-es Off-Biennálé témái. Megvalósítható ma már radikális ellenkultúra, a fogyasztói tértől függetlenül? Vannak ilyen kísérletek?

Sz. M. : Szerintem nincsenek, de nem tudom, mi ennek az oka. Az ok, ami miatt a kutatásokat és végül a kiállítást fontosnak tartottuk megcsinálni, az volt, hogy amikor a szocializmus művészetéről beszélünk, mindig a neoavantgárdról beszélünk, és azokról a művészeti alkotásokról, amelyek piacosíthatóak voltak, a nyolcvanas években kikerülhettek a nemzetközi szemlékre. Kristóf ebből írta az alapszakos szakdolgozatát is, nevesen arról, hogy a Soros-alapítvány hogyan „marketingelte” a korban az „ellenállás művészetét” nyugatra. Ez – Hajas Tibor és Szentjóby – azonban a korban nem volt valódi ellenállás, hanem ez a klasszikus egzisztencialista nyomorgás, az individualista lázadás.

Akkor, amikor ezekkel a dolgokkal elkezdtünk foglalkozni, főleg az érdekelt bennünket, mi volt a direkt politizálás a művészetben, és lehet-e ma ennek a történetét egészen másféle módon újraírni. Vagy, egyáltalán, megírni.

 

N. K: Olyan ellenkultúrát, ami nagyon erősen ezt csinálná, nem látok, de szerintem amúgy nagyon is lehetne ilyen. Nem tartom kizártnak, hogy ma is tematizálni lehet ugyanezeket a problémákat. Az ökológiai válságba szerintem nagyon direkten és konkrétan bele lehet szállni művészeti-politikai eszközökkel. Tényleg úgy, két lábbal, ahogyan ez a két csoport csinálta. Ha én művészeti csoportot alapítanék ma, akkor lehet, hogy e körül a téma körül alapítanám meg.

Azok a szituációk, amelyeket ezek a csoportok támadtak, nem múltak el, legfeljebb átalakultak. Most is vannak olyan társadalmi válságok és átalakulások, amelyeket lehet tematizálni, és félni sem kell tőlük. Mert nem arról van szó, hogy ez a két csoport megcsinálta a Tökéletes Művészeti Radikalizmust, és ennek a nyomába sem lehet érni. Ők is rengeteget bénáztak, és rengeteg alkalommal didaktusak voltak, vagy nem érték el a célközönségüket az akciókkal. Egyáltalán nem azt akarjuk tehát mondani, hogy ezek ilyen tökéletes sztorik, amiket nem lehet utolérni, csak tágítani.

M.: Nem áll fenn annak a veszélye, hogy immár csak ezeket a formákat termeljük újra, és az ellenállás intézményesül? Te ezzel foglalkoztál is már sokat.

N. K.: A kiállításban nem is ez a fókusz. Fontos persze, hogy a Kádár-kori állammal hogyan konfrontálódott a két csoport, de nem jelzős történetírást akarunk csinálni. Itt kisebb hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amik máskor nagy hangsúlyt kapnak. Például a sokat emlegetett Malgot Istvánnal szembeni per, vagy az Orfeo elleni sajtókampány is megjelenik egy tárlóban. Az Állambiztonsági Levéltár iratai kint vannak egy kupacban, de csak kis része az egésznek. Ez egy sokrétű sztori, és az Inconnunél a történet része, hogy nem csupán az állam zaklatta őket, hanem ők is mindent megtettek azért, hogy ez így is legyen.

Fotó: Végel Dániel

A történetben alapvetően két dolog az izgalmas: egyrészt az, hogy hogya tudod művészeti eszközökkel kommunikálni a politikai gondolataidat. Ezt mindkét csoport próbálta nagyon leegyszerűsíteni, és nagyon direktté tenni.

A másik ennek a metanarratívája, hogy ki mikor lesz radikális és azután ki, mikor tagozódik be ismét a rendszerbe. Ez ugyanis nem a művészek személyes „emberi nagyságából” vagy gyatraságából következik. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy domináns hatalom strukturálja, meghatározza az ellenállását is.

Szabad Október 2019

A Mérce és a Gólya idén is megrendezi a Szabad Október fesztivált. Célunk, hogy ’18-at és ’56-ot is megidézve, a baloldali színtér szereplőivel együtt refletáljunk helyzetünkre.

Beszélgetünk majd ’18-ról, ’56-ról és ’89-ről, lesznek történeti séták és tárlatvezetések. Kiemelt programjainkon pedig olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyeket ma a baloldal kulcskérdéseinek tartunk: a klímaváltozás kérdéséhez a szolidáris gazdaság lehetősége felől közelítünk, beszélünk arról, hogy mit kezdhet a baloldali színtér az ellenzék 13-i áttörésével, kelet-európai meghívottainkkal pedig a térségi szolidáris média lehetőségeiről fogunk beszélgetni.

Október 22. és november 10. között mindenkit szeretettel várunk a Gólyában és külső helyszíneken. Katt a linkre!

M.: Mennyire volt törvényszerű, hogy az Inconnu számos tagja például a jobboldalon kötött ki?

N. K.: Nem volt az. A nyolcvanas évekbeli szamizdat-kiadványaikban vannak leninista iratok, az anarchizmussal is folyamatosan szemeztek, csináltak bakunyinos performanszot, még az állambiztonság is rendszeresen anarchistázta őket, szóval ez stigmaként is visszajön a hatvanas évekből. 

A rendszerváltás utáni Magyarországon viszont inkább a jobboldali keretrendszer volt az, amelyben rendszerellenes gondolatokat lehetett terjeszteni. Az antiimperializmust például. Mert ezt baloldaliként a kilencvenes-kétezres években csak nagyon periférikus helyeken lehetett vállalni. Ehelyett alapvetően a jobboldali-nemzeti keretrendszer volt ezekkel a gondolatokkal szemben toleráns és befogadó.

A baloldali rendszerellenességnek is léteztek persze a korban formái, folyóiratai, társadalmi erő azonban nem volt mögötte. Az Inconnu ennek az átmenetnek a szempontjából is érdekes, mert a kilencvenes évek elején Bokros Péter például még illusztrált anarchista zineket is. A társadalomban viszont nem ezek voltak azok a formák, amelyek materiálisan is támogatni tudtak volna.

Balra át – Jobbra át! kiállítás az OSA-ban (Fotó: Végel Dániel)

M.: Ahová a nép ment, oda mentek tehát ők is…

N.K.: Ők azt keresték, mi az a politikai pozíció, ahonnan egy rendszerkritikus gondolatot meg lehetett fogalmazni. Szóval szerintem a demokratikus ellenzékkel sem azért kooperltak a nyolcvanas években, mert ugyanonnan jöttek volna, egészen más háttérből jöttek az Inconnusök, mint a nyolcvanas évek ellenzékének a legtöbb figurája: nem értelmiségi háttérből. De akkor egyszerűen az volt az a narratíva, amivel a világgal való elégedetlenséget meg lehetett fogalmazni. Az, hogy 1990 után a liberális-nemzeti paradigmák mentén lettek lejátszva a hatalmi harcok, az azt is jelentette, hogy ezen kívül nehéz lett volna bármit mondani a nagyobb közönségnek, mert sok esetben meg sem hallották volna.

Balra át – Jobbra át – Művészeti és politikai radikalizmus a Kádár-korban
Az Orfeo és az Inconnu-csoport

Az OSA Archívumban október 3-án megnyílt „Balra át – Jobbra át!” című kiállítás a művészeti alkotások mellett archív felvételekkel kísérli meg a huszadik század második felének ellenkulturális mozgalmi történetének újraírását a művészeti csoportokon keresztül. 

Kurátorok: Nagy Kristóf és Szarvas Márton
Kiállítás-design: Kristóf Krisztián és Lődi Virág
Koordináció: Székely Katalin
Megtekinthető: október 3-tól november 24-ig a Blinken-OSA Archívum Centrális Galériájában (1051 Budapest, Arany János u. 32.)
További információ: Bertalan Nóra, bertalan@ceu.edu
A belépés díjtalan.

Címlapkép: Végel Dániel
Olvass tovább!