A 2019-es budapesti önkormányzati választások legnagyobb tanulsága, hogy itt nem a Fidesz veszített, hanem az ellenzék győzött.

A polgármester-választások eredményeiben ugyanis négy trend azonosítható.^[1]

A főpolgármesteri poszt kapcsán, valamint az 1., 2., 3., 4., 6., 8., 9., 11., 13., 17. és 22. kerületekben azt látni, hogy hiába szerzett ugyannyi, sőt, akár több szavazatot is a Fidesz, mint 2014-ben, az ellenzék komoly előretörést ért el a különféle, a mostani együttműködésben résztvevő (MSZP, DK, LMP) pártok, valamint a Jobbik és a Liberálisok 2014-es összesített eredményeihez képest.^[2] Míg ezek közül öt éve kizárólag a 13. kerületben győzte le a Fideszt a szocialista Tóth József, addig most szinte az összes említett kerületben ellenzéki polgármester nyert.

A két kivétel a 22. kerület (de ez sem sokon múlt, és ellenzéki többségű lesz a közgyűlés is), valamint 17. kerület. A 17. kerületben akkora volt a Fidesz előnye, hogy hiába nem sikerült erősődnie a kormánypártnak az öt évvel ezelőtti eredményeihez képest, és hiába szerzett a Gy. Németh Erzsébet több, mint 3500 szavazattal többet, mint az összes ellenzéki jelölt ’14-ben, még így sem volt sok esélye a DK-s politikusnak, sőt, a Fidesz a közgyűlésben is stabil többségben lesz. (A 17. kerület korábbi polgármestere, a Riz Levente, betegsége miatt nem vállalta az újraindulást, majd szeptember közepén elhunyt, így Rákosmentén nem érvényesülhetett a hivatalban lévő polgármesterek szokásos előnye.)

Az 5. és a 7. kerületben gyakorlatilag ugyanannyi szavazatot szerzett mindkét oldal, ha az ellenzék szavazatait összeadjuk. Ez Erzsébetvárosban már elég volt a győzelemhez, míg Belváros-Lipótvárosban nem. Azonban mindkét helyen voltak komoly ellenzéki (vagy „ellenzéki”) ellenjelöltek, a Belvárosban az itt nagyjából minden választáson elinduló Losonczy Pál szerzett 371 szavazatot, míg Erzsébetvárosban a volt LMP-s Moldován László, és a kerület korábbi MSZP-s polgármestere, a Hunvald „ingatlanpanama” György egyaránt 5 és 6 százalék közötti eredményt értek el, bár az ellenzék sikere vagy kudarca egyik esetben sem ezen múlt.

A 10., 19., és 21. kerületben a Fidesz erősödni tudott, míg az ellenzék stagnált vagy gyengült, bár ez a 19. kerület esetében nem volt akadálya a szocialista Gajda Péter újrázásának, ez a kokainbotrány hatása is lehet.

Végül a 12., 14., 16., és 18. kerületekben mind a Fidesz, mind az ellenzék erősödni tudott, nagyjából ugyanannyi extra szavazattal. Ez alól kivétel a 12. kerület, ott a Pokorni Zoltán lényegesen jobban tudott erősödni, mint kihívója, Élő Norbert a ’14-es összellenzéki eredményekhet képest.

És akkor a tanulságok.

Egyrészt, akármit is mondjon a Puzsér Róbert, ez már egy új ellenzék. A legsikeresebbek közül, akiket az első kategóriába raktam, csupán két jelölt indult 2014-ben is a polgármesteri székért (V. Naszályi Márta és Gy. Németh Erzsébet), illetve természetesen a Karácsony Gergely is. A Gy. Németh, sikertelensége miatt, kakukktojás (bár engem őszintén meglep, hogy egy ennyire ikonikusan rossz jelölt ilyen jól tud javítani az eredményén), azonban mind a párbeszédes V. Naszályi, mind a szocialista helyi képviselő Őrsi Gergely kiváló kampánya reményt adhat a megújulásra az eddig az egészen elképesztően rossz polgármetereiket nyögő budaiaknak.^[3] Ebbe a kategóriába esik a Momentum három jelöltje, értelemszerűen ők is újonnan érkeztek a politikába, a DK-s László Imre, a Szent Imre Kórház volt igazgatója is az elmúlt években kezdett politizálni. És hát ott van a Pikó is, az egyetlen civil polgálmesterjelöltje az ellenzéki együttműködésnek.

A Pikó András ráadásul egy kiváló példája annak is, hogy az ellenzéknek nem muszáj igazodnia a Fidesz szegényelleneségéhez, hogy a Józsefváros polgármestere szociális lakásokat építene és kiáll a hajléktalan emberekért. Aki, ahelyett, hogy bőszen bizonygatná, hogy ő aztán még öt kerítést felhúzna a határra, hanem büszke arra, hogy segítette a menekülteket a Keletinél. Aki a drogfüggőségre nem rendőri kérdésként tekint. Nem mondom, hogy Pikó András emiatt nyert, azt sem, hogy a józsefvárosiak feltétlen egyetértenének vele – de ez nem okozott különösebb problémát az egyik legcsodálatosabb és legmeglepőbb győzelemben.

A Pikó győzelmét különösen édessé teszi, hogy ő ráadásul Budapest legkegyetlenebb, az elesetteket (ráadásul pont a Józsefvárosban!) talán a legkevesebbre tartó polgármesterét, a nyíltan szegényellenes és velejéig korrupt Sára Botondot (és a mögötte álló Kocsis Mátét) győzte le. Azt a józsefvárosi rezsimet, amelynek volt képe „Józsefváros újjáépül” feliratokat csavarozni az omladozó homlokzatokra, az 56-os és 45-ös golyónyomok közé.

A Pikó, vagy a sokak számára hasonló meglepetést okozó V. Naszályi Márta (bár én hónapok óta mondom, hogy az 1. és 2. kerületből az egyik csak meglesz – meglett mindkettő…), és még oly sok most sikert elérő politikus valódi alternatívát nyújtottak a Fidesznek: fákat térkő helyett, bérlakást lakásmutyi és világrekord ingatlanár-robbanás helyett, tömegközlekedést autók helyet, emberséget és szabadságot önkény helyett.

Ők jelentik az ellenzék jövőjét, ők hozhatják el az ország sorsának megújulását, nem egy nagyhangú nőgyűlölő szélhámos-„értelmiségi”, aki politikai centrumnak képzeli magát, mert Dingidungitól tanulta a nyelvhasználatot. (Na nem mintha szükségünk volna most egy centrista ellenzékre…)

A Puzsér Róbert nem rendszerkritikusabb, mint az általa olyannyira lenézett emberek, akik nem mondanak semmivel többet egy tartalmatlan O1G-nél, csak nála van K1G is. De Magyarországnak vagy Budapestnek nem hangoskodás és egy hangoskodó troll kell, hanem remény, emberség, szabadság, élet.

Felelős politikusok, akik kilátnak a saját seggükből, akik felelősséget éreznek embertársaikért. Akik veszik annyira a választóikat, hogy összeraknak egy tisztességes választási mozgalmat, és indítanak rajta úgynevezett jelölteket is.

Igen, az ellenzéki megújulás nem teljes, nyert a Horváth Csaba, a Gy. Németh Erzsébet is bejutott kompenzációs listáról, God bless her, nem lett minden egyik napról a másikra fényes. Nehéz évek várnak ránk, várhatóan tovább apadó állami pénzekkel, kormányzati ellenszéllel, és valószínűleg az új többség sem lesz mindig egységes a közgyűlésekben. De a budapestiek visszavették a városukat.

A Gulyás Márton úgy fogalmaz a Partizán választási műsorában, amikor a Pikót és kampányfőnökét, az Udvarhelyi Tesszát interjúvolja, hogy a „győzelmet a politikai munkánk során eddig nem sikerült tapasztalnunk.” Igaza van. Lassan egy évtizede folytogat minket a NER. Nem véletlenül élünk jópáran eufóriában napok óta, végre nem azzal kell magunkat vigasztalni, hogy „de legalább egyéniben nyert nálunk a Csárdi Antal.”

Persze, kellett ehhez a Fidesz kampánya, amelyik végig azt sugallta, hogy az ellenzéknek esélye lehet, már amikor nem csináltak magukból nettó idiótát. Igen, mozgósíthatott a Borkai-botrány. De a számok azt mutatják, hogy itt nem a Fidesz veszített elsősorban, hanem az ellenzék tudott új választókat megszólítani – csak éppen nem mindenhol ugyanannyira. És az igazán sikeres jelöltek pont azok, akik új irányt szabhatnak az ellenzéki politizálásnak. Magyarország most egy kicsit jobb hely lett.