Október 6-a hagyományos nemzeti gyásznapunk. Az a nap, amikor 1849-ben, Aradon a vár mellett a szabadságharcos magyar honvédség 12 tábornokát (Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly) és egy ezredesét (Lázár Vilmos) akasztatta fel az osztrák parancsnokság. Velük egy időben sortűzzel végezték ki Pesten, az Újépület udvarán Batthyány Lajost, első felelős miniszterelnökünket.

Október 10-én, ugyanitt, ugyancsak kivégzőosztag előtt halt mártírhalált Csány László kormánybiztos, október 20-án őt a magyar szabadságharc további három tisztje, Mieczysław Woroniecki és Karol Gustaw d’Abancourt de Franqueville lengyel főnemesek, és magyar honvédtisztek, valamint Peter Giron porosz tiszt, a honvédség német légiójának parancsnoka lelték így halálukat. (Őket október 24-én Perényi Zsigmondnak, a felsőház másodelnökének kivégzése követte).

Sokan éppen emiatt a biztos halál elől, az 1849 augusztusi világosi fegyverletétel után emigrációba vonultak. A legismertebb, és talán iskolában is leginkább felidézett politikai menekültünk ebből a szempontból a „kormányzói” rangra is emelkedett Kossuth Lajos, ő torinói lakhelye után a „turini remete” eposzi jelzőt kapta meg az utókortól.

Azonban ő is csak kalandos úton, hamis angol útlevéllel és évek múltán jutott el olasz földre, és az 1850-es évek elején még az anatóliai Kütahyában, tehát oszmán földön lakott ő is.

Görgei Artúr tábornokot eredetileg ugyancsak ki akarták végezni a többiekkel. A magyar haderő legendás, ám később a fegyverletétellel megvádolt vezére viszont ősszel saját maga ajánlotta fel fejét báró Julius von Haynau táborszernagynak, a császári seregek vezetőjének, éppen abból az okból, hogy cserébe az aradi 13 megmenekülhessen. Ez az akció Görgeinek nem sikerült, azonban a cári seregek egyik vezetője, Paszkievics parancsot kapott I. Miklós cártól, hogy mindenképpen kímélje meg.  A cár ugyanis az udvarban informálódhatott arról, hogy Görgei vegyészként a szentpétervári katonai akadémián is oktatta a leendő tüzéreket, ezért mindenképpen szerette volna I. Ferenc Józseftől „elkérni” a foglyot. Ebből a célból Görgeit végül Aradról Nagyváradra szállítva különítették el, így élte túl a megtorlást is.

Vannak azonban, nem is kis számban és nem is ismeretlen nevek, akik I. Rákóczi Ferenc másfél évszázaddal azelőtti sorsához hasonlóan csak az Oszmán Birodalomban kaptak politikai menedékjogot. Selim Deringilnek az isztambuli Boğaziçi Egyetem és a Libanoni Amerikai Egyetem történészének 2011-es, Pajkossy Gábor fordításában megjelent tanulmánya részletesen be is mutatja sorsukat a háború után.

„Murad pasa”, Aleppó főparancsnoka

Legismertebb törökországi menekültünk a korszakból a lengyel Józef Bem, az erdélyi magyar seregek főparancsnoka, aki Világos után nem sokkal több mint ezer magyar, német, lengyel és olasz, a magyar szabadságharcban harcoló katonával együtt kelt át a Dunán, a török fennhatóság alá tartozó Havasalföldre.

Nem volt egyedül, a honvédek összes főbb hadvezére, Perczel Mór, Guyon Richárd, Henryk Dembiński, Mészáros Lázár volt hadügyminiszter, gr. Batthyány Kázmér volt külügyminiszter is velük tartott.

A menekülteket a Porta 1849-ben annak ellenére befogadta, hogy ezzel az évszázad addigi legnagyobb diplomáciai konfliktusát vállalta fel az Orosz Birodalom és az Osztrák Császárság ellen. Ennek egyetlen oka volt, Musztafa Resid nagyvezír Ahmet Cevdet Pasa utólagos összefoglalója szerint mélyen vallásos, szunni muszlim volt, és a Korán 47. szúrájának parancsolata szerint nem adhatott ki „hitetlen” menekülőket senkinek.

Deringil és Pajkossy fordításában a szúra ugyanis azt rendeli:

„ha egy hitetlen [mushrikin] menedékért folyamodik hozzád, nyújts neki menedéket.” ^[1]

A két, óriási európai birodalom azonban nem nyugodott bele egykönnyen ennyi magyar és lengyel, valamint olasz forradalmár befogadásába, és a diplomáciai nyomás Konstantinápolyon az év folyamán egyre nőtt. Az egyetlen, a veszélyt elhárító megoldást végül Fuad bej bécsi oszmán követ is világossá tette, a menekült, és oszmán földön maradni szándékozó magyaroknak felajánlották, betérhetnek a muszlim hitre, így a padisahnak már vallásos kötelezettsége lesz életüket megoltalmazni. Az orosz és osztrák ügynökök ezek után azt a rémhírt kezdték szétszórni a többi menekült között, hogy a nagyvezír kötelezővé tette a betérést, de ez persze nem volt igaz.

256-an tértek be a honvédek és parancsnokaik közül éppen ezért az életüket is biztosító muszlim vallásra, egyszerűen a saháda (Egy az Isten, Allah és Mohamed az ő prófétája!) elmondásával. Közülük a leghíresebb Bem volt. Ő végül katonai képességeit is sikerrel használta a törökök szolgálatában,

új nevén, Murád pasaként végül a szíriai Aleppó főparancsnokává is vált. Itt a város ősi, a 2011 óta tartó szíriai polgárháborúban részlegesen elpusztult városfalakon védte a lakókat a rablók szervezett támadásaitól.

Bemmel tartott akkor Szíriába a magyar szabadságharc tucatnyi hőse: Kmety György vezérőrnagy (Iszmail pasa), Stein Maximilián vezérőrnagy (Ferhád pasa), Guyon Richárd vezérőrnagy (Hürsid pasa), Dyonizy Zarzycki alezredes (Oszmán bej), Józef Woroniecki őrnagy (Juszuf bej), Grimm Vince a magyar állami bankjegynyomda igazgatója (Musztafa bej), Baróthy László (Oszmán bej), Thoult István százados (Ibrahim bej), Fiala János őrnagy (Ömer bej), Hollán Hugó százados (Iszkender bej), Nemegyei Bódog őrnagy (Ömer bej), Albert Ignác őrnagy (Szelim bej) és Orosdy Adolf főhadnagy (Ömer bej) is.

Új, muszlim nevükhöz a régi rangjuknak az új hadseregben megfelelő rangot is biztosítottak nekik. Ráadásul Bem megtérését a korabeli ottomán források egyértelműen mint hitbéli, és hűségbeli kérdést, nem mint kényszerű döntést írják le:

„Miután áttért az iszlám hitre, Murad pasa egyetlen célja új hazájának és nagyra becsült uralkodójának, Abdul Medzsidnek a szolgálata volt. Szenvedélyesen gyűlölte Oroszországot.”

Áttérésére pedig ezek szerint a források szerint éppen azért került sor, mert Bem lengyelként azt remélte, így tovább harcolhat az oroszok ellen is.

A jövevények ugyan áttértek, és pasák lettek, a törökök és arabok számára mindig „hitetlenek”, „magyarok” (macari) és lengyelek (lehli) maradtak ugyan, külön „kasztot” képeztek, de más  tekintetben valóban az életüket köszönhetik azoknak a muszlim városoknak és közösségeknek, amelyektől most déli határunkat a kerítés „védelmezi.”