Olvasóink el tudják képzelni azt a képmutató giccsáradatot, amely mostanában ellepi Franciaországot Jacques Chirac volt köztársasági elnök halála nyomán. „Kivételesen nagy államférfi volt.” Biztosan. Szerintünk inkább nagy volt rá kicsit az a kabát: igen ügyes politikai machinátor volt – és igen ügyetlen államelnök. De hát igen, a szokványos esettel van persze dolgunk: elhunytával sokat megbocsájthatunk valakinek. Nincs is ezzel semmi baj, és egyébként Chirac a maga nemében tényleg nem volt gyűlöletes figura.

„Putain, 12 ans!” (kb. „Bassza meg, 12 év!”) – írta a Libération a címlapján 2007-ben, Chirac távozásakor. És egyébként tényleg hihetetlen, hogy ez az ember több mint egy évtizedig Franciaország elnöke volt – tulajdonképpen úgy, hogy az égvilágon semmit sem csinált.

Sőt, negyven évet töltött el a politikában, volt kétszer miniszterelnök, kétszer elnök stb. stb. – úgy, hogy igazában fogalmunk sincs róla, hogy melyek voltak a legalapvetőbb politikai elvei. Alighanem a gaulle-izmus (erről egy hosszabb írásunk, azoknak, akit érdekel az ilyesmi) is azért felelt meg a legjobban Chirac-nak, mert egy ember hatalmáról szólt, akkor már jelesül az övéről.

Számára az ideológiák, az elvek, az eszmék alighanem mit sem számítottak: a politikát emberek, karakterek, temperamentumok, társadalmi érzékenységek, politikai érzékek terepeként értelmezte csupán.

És ezen a terepen igen veszélyes ellenfél tudott lenni.

Ifjúkori karrierista, „buldózer” (ahogy Pompidou elnök nevezte) évei után sokáig a néha kissé kínosan viselkedő, nagyevő, iszogató, nőcsábász, egy másik korból itt maradt nagybácsi szerepét játszotta (miközben néha az ízléstelenség határát feszegették a nőkkel kapcsolatos megnyilvánulásai, saját feleségét magázta… abból a generációból származott, amikor minden hűtlenség dacára a férjek nem váltak el, a feleségek meg hallgattak) – egyébként igen nagy sikerrel. A francia legendáriumban a „sympa” alak megtestesítője volt, sokan igen viccesnek tartották – és egyébként az is volt, igaz, többnyire tudta nélkül.

Idősebb korában olyan volt, mint egy franchouillard bonviván Tarlós István – akinek azonban volt gyerekszobája. Ezért aztán kétségtelenül egyre többen szerették.

Még később inkább a habókos nagypapa Chirac volt népszerű (már jó tíz éve komoly mentális zavarai voltak) – a korral pedig, ahogy az lenni szokott, a nőcsábászból inkább komikus figura lett, az addig semmibe vett feleségből pedig domináns figura (annak idején bejárta a sajtó ez az inkább mulatságos videó).

Egy ellenfele mondta róla alighanem igen pontosan: „Chirac-kal kapcsolatban mindenkinek az volt az érzése, hogy egy szimpatikus, de nem túl intelligens ember. Éppen az ellentéte volt igaz.”

Bizony, Chirac tudott „sympa” lenni – de persze nem mindenkivel. A francia politikai temetők tele vannak Chirac áldozataival; fénykorában gátlástalan, cinikus törtető volt, alighanem máshogy nem is lett volna lehetséges ilyen pályát befutni a politikában.

A nagy államférfi politikai elveiről szívesen szólnánk, de sajnos ez nemigen lehetséges. Egy újságíró kérdésére maga válaszolt emígyen: „Azt szeretné tudni, hogy mit gondolok a lelkem mélyén? Hogy valóban mi a meggyőződésem? Eh, őszintén, fogalmam sincsen.” Biztos volt ebben némi túlzás (Chirac a politikusok azon ritka, és a politikai garnitúra mind silányabb változataiban egyre ritkább fajtához tartozott, akinek volt öniróniája), de ha pályájára vetünk egy pillantást, azért ez nem állt olyan messze a valóságtól.

A teljesség igénye nélkül: Chirac kezdetben valamiféle gaulle-ista színezetű, dirigista államkapitalizmus hívének látszott; később, a nyolcvanas közepén, amikor ez divatba jött, a Reagan-stílusú liberalizmus híve lett a socialo-communiste kormányzattal szemben, majd a „fracture sociale”^[1] (a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek) mérséklésének programjával választották elnöknek. Ebben a kampányban mondta csapatának: „még titeket is meg foglak lepni a demagógiámmal”. Ez így is történt.

Most sokan aláhúzzák azt az óriási szerepet, melyet egy szatirikus politikai TV-műsor, a híres „Guignols” töltött be Chirac elnökké választásban a kilencvenes évek közepén. A műsor a lehető legnyíltabban gúnyolódott Chirac demagóg-használt autó-kereskedő stílusán (egy híres szkeccsben, amelyben az Antillákról hazatérő, egyébként már elnök Chirac kreolul próbál beszélni, majd az értetlenkedő riporter kérdésére a legkomolyabban közli, hogy „tizenötéves koromig fekete voltam”). A dolog iróniája, hogy ez inkább népszerűbbé tette Chirac-ot – népi nagyotmondónak tűnt, a többi elitista hazudozó között. Amikor a korrupciós ügyek tömkelege elérte az elnököt, a műsorban csak Superman jelmezében szerepelt, mint Supermenteur (menteur=hazug)…

Rögtön első elnökké választása után, 1995-ben, az új miniszterelnök, Alain Juppé által beterjesztett Plan Juppé a francia szociális rendszerek átfogó reformját irányozta elő. A neoliberális irányú reform pontos menetrendet is felvázolt a szociális rendszerek (nyugdíj, egészségügy stb.) átalakítására. A reform hihetetlen mértékű ellenállást váltott ki, melyet a közvélemény többsége is támogatott: ebbe nem csak kormánya, hanem ő is majdnem belebukott, de végül belátva vereségét, meghátrált. Egyébként alighanem ez volt az utolsó szociális mozgalom a fejlett világban, amely győzött.

Később Chirac teljesen lemondott a hatalom igazi gyakorlásáról, 1997 és 2002 között egyébként is a baloldal kormányzott, utána meg már öreg volt, fáradt, és amúgy se voltak nagyon tervei.

Ez ma már inkább pozitívumnak számít, a mostani kommentárok szerint Chirac „értette a franciákat” – azaz, tehetjük mi hozzá, megértette, hogy a legkevésbé sem akarnak valamiféle korlátok nélküli piaci rendszert, és mivel Chirac-nak se nagyon volt más ötlete, legalább nemigen csinált semmit.

Anne Hidalgo mostani szocialista főpolgármester szerint Chirac nagy polgármestere volt (18 hosszú évig!) Párizsnak. Ez azért még a gyászban is elég merész kijelentésnek számít. Chirac igen nagyszabású gazfickó volt Párizsban – de ez azért talán mégsem ugyanaz.

Párizs – különösen úgy, hogy két cikluson keresztül minden párizsi kerület jobboldali irányítás alatt állt: bizony a volt ’68-asok és gyerekeik, azaz a „bohém burzsoázia” uralkodóvá válásáig jobboldali város volt – lényegében a Chirac-párt kincstára, ingatlanirodája, káderképzője és reprezentációs kifizetőhelye volt. Chirac végül is ezekért az ügyekért kapott (sok bűntársával egyetemben) börtönbüntetést – persze csak felfüggesztve, ahogy „Voltaire-t nem lehet börtönbe csukni”, úgy még a volt francia elnököt sem lehetett. Ez egy ilyen ország.

De a tolvajláson túl is, a párizsi kommün (1871) óta először választott párizsi polgármester nagyjából úgy kezelte a várost, mint valamiféle falvak együttesét: szeretett egy-egy kerület főutcáján sétálni, kezet fogni a hentessel és a pékkel, meginni egy pohárral a bisztróban, elbeszélgetni a háziasszonyokkal, de nagyjából ennyi koncepciója volt Párizsról is.

A Chirac-évek (1977-1995) az autómániás, irodaházépítéses, „modernista”, „ingatlanfejlesztő” (ez legtöbbször egyenlő az ízléstelen szörnyűségekkel minden nagyvárosban) korszak és annak válsága idejét jelentették Párizs életében. Chirac nagy problémája az volt, hogyan lett volna lehetséges egyszerre mérsékelni az autóforgalmat Párizsban, de közben nem megsérteni a szavazótábora nagy részét alkotó autótulajdonosokat. Mint a Chirac-hoz hasonlóan képzett urbanista olvasóink már biztos kitalálták, a megoldás az lett volna, hogy le kell vinni az autóközlekedést a föld alá a városban. A hatalmas költségek miatt a dologból végül nem lett persze semmi.

Ahogy Párizsból se sok Chirac alatt – a nagy munkálatok (Opéra-Bastille, Musée d’Orsay, az új nemzeti könyvtár, a Louvre-piramis stb.) az államhoz és Mitterrand nevéhez kötődtek. Chirac nagy érdeme tulajdonképpen annyi volt, hogy ezeket legalábbis nem próbálta meg megakadályozni. Legnagyobb tette Párizsért még első miniszterelnöksége idejéből származott, amikor sikerrel akadályozta meg, hogy Valéry Giscard d’Estaing köztársasági elnök lefújja a Pompidou-központ felépítését. Már kérdés, hogy a „Beaubourg” (ahogy idősb balos értelmiségiek ma is hívják a Centre Pompidou-t) kezdetben nem egyszerűen múzeum és könyvtár volt, hanem igazi közösségi hely, szinte Párizs művelődési és ifjúsági háza. Ma már persze ez a legkevésbé sincs így.

Persze a baloldal is megtalálhatja azokat az tetteit, melyek főleg a mai világunkból visszatekintve legalábbis elmondhatóvá teszik Chirac kapcsán: „volt nála rosszabb is”.

Például a palesztin ügyben az öreg gaulle-ista világosabban látott, mint ma a világ fontos vezetői közül talán bárki. Legendás a látogatása Rabin meggyilkolása és az izraeli (szélső) jobboldal (már akkor is Netanjahu…) visszatérése után a jeruzsálemi óvárosban, ahol Chirac szinte ölre ment az izraeli biztonsági szolgálattal, mely megpróbálta akadályozni, hogy egyszerűen szóba álljon arabokkal.

Vagy persze a híres Vel d’Hiv-beszéd. Ma már kevesen szeretik felidézni, de a franciaországi holokausztemlékezet sem volt egyszerű ügy egészen a kilencvenes évekig. A „zsidó ügyet” többnyire itt is mély hallgatás övezte a háború után.

Sem Vichy-Franciaország köztársasági elnöke, Philippe Pétain, sem tényleges irányítója, Pierre Laval, a francia „Quisling” perében nem merült fel valójában a deportálások „problémája”. Ők kollaboránsok voltak, hazaárulók, de a holokauszt a „zsidók baja” maradt. A De Gaulle (és Mitterrand!) által is támogatott közmegegyezés valahogy úgy hangzott, hogy a Vichy-Franciaország hazaárulók, kollaboránsok illegitim alakulata volt, az „igazi” Franciaország az ellenállásban és az emigráns szabad Franciaországban létezett, s amely így értelemszerűen nem lehetett felelős a zsidók deportálásért.

A helyzet a kilencvenes években változott meg. Ennek talán legszimbolikusabb eseménye Jacques Chirac elnök beszéde volt 1995-ben, a hírhedt Vel d’Hiv-razzia évfordulóján, amikor kijelentette, hogy a mindenféle jelzők nélküli Franciaország volt az, amely „elkövette a jóvátehetetlent”.

No, és természetesen az iraki háború ellenzése 2003-ban, Chirac legnagyobb világpolitikai cselekedete. Ekkor Chirac emlékezetes módon tette helyre többek között Medgyessy Pétert… Igen, a régi szép szociálliberális idők, amikor a francia jobboldali elnök balosabb volt, mint a magyar szocialista miniszterelnök.

És tényleg: lényegében 2002, a híres Le Pennel vívott második forduló óta, tulajdonképpen tényleg mindig ő volt a kisebbik rossz.

Már önmagában ez is sokatmondó.

Végül is tényleg volt valami ilyesmi Chirac politikájában: semmi olyasmit sem tenni, ami visszafordíthatatlan lenne. Ideértve a piacosítási reformokat éppúgy, mint a idegengyűlölő, represszív fellépést a „bevándorlókkal” szemben (akiknek egy jó része nem „első generációs bevándorló”, azaz nem vándorolt be sehonnan sehova).

Kétségtelen nagy és elkötelezett harcot vívott a szélsőjobboldallal: elvből, de persze politikai érdekből is. Ez a harc egyrészt jelentette minden (akár helyi, taktikai) szövetség elutasítását a szélsőjobbal, de jelentette bizonyos témáinak átvételét is.

Legendássá vált Chirac egy beszéde, amelyben egy népes és poligám bevándorló család okozta „zajról és szagról” beszélt (erről még híres rock-szám is van), vagy éppen a 2002-es kampánya, amely alig félreérthetően húzott párhuzamot a bevándorlás, a munkanélküliség és a közbiztonság romlása között – pontosan úgy, mint Le Pen.

Az sem elfelejthető, hogy olyan piromán gazemberek voltak a belügyminiszterei, mint Charles Pasqua vagy Nicolas Sarkozy. Meg a papírok nélküli bevándorlók elleni rendőrségi fellépés sem. És az új-kaledóniai mészárlás. A polinéziai atomrobbantások. Az egész bűzlő Françafrique-politika folytatása, azaz a legobskúrusabb, legvéreskezűbb diktátorok támogatása a francia cégek gazdasági érdekei védelmében.

És persze a lángoló külvárosok 2005-ben. Vagy az első munkavállalási szerződés (CPE) ellen tiltakozó diákok – ebben a harcban született meg egyébként a mai ultrabaloldal.

Nem véletlen azért, hogy ha egy baloldali franciával beszélünk, még elhunyta alkalmával sem gyűlölettel, de azért félreérthetetlenül jegyzi meg: Chirac, quoi. Na azért ez Chirac, hé. (még Chirac-ellenes punk is van az Anarchy in the UK mintájára).

De a gyász napjaiban végül is miért ne lehetnénk nagyvonalúak: Chirac nem a legrosszabb volt, sőt, alighanem a szíve mélyén tényleg jobban szerette és értette Franciaországot, mint az utána következők.

A jóisten nyugosztalja hát Jacques Chirac-ot, azóta csak rosszabbak voltak nála. És félő, hogy még rosszabbak jönnek.