Amikor – kínlódva és bizonytalanul – megpróbáltam valamit írni barátomról, a pár napja elhunyt Rajk Lászlóról, érkezett a hír, hogy Konrád György is meghalt.

Az utóbbi időben sokan elmentek a tágabb értelemben vett értelmiségi nemzedékünkből, akik így vagy úgy, de szembenálltak az 1989 előtti „reálszocialista”, diktatúrás rendszerrel vagy lelkileg, világszemléletileg, gondolati stílusukban függetlenek voltak tőle – Kocsis Zoltán, Esterházy, Tandori, Heller Ágnes, Berkovits György és mások – , s akik nehéz időkben világosságot, vigaszt nyújtottak azoknak, akiket morálisan is megviselt a szabadság hiánya, s akiket 1989 után épp annyira (bár másképp) megviselt annak a kudarca, amit demokráciának hittek.

Mi már nem értettünk egyet húsz éve szinte semmiben, ez a nagy generáció túlnyomórészt hű maradt a szabadelvűség valamelyik változatához, s valamennyi verzióból következik a kapitalizmus – változó mértékű és korántsem kritikátlan – elfogadása; én elszakadtam ettől a nemzedéktől, a nemzedék is tőlem: csöndben, barátságosan, hűvösen. Legtöbbükkel – halottakkal és elevenekkel – már nagyon régen nem beszéltem személyesen, egy-egy véletlen utcai találkozástól vagy esetleges üzenettől eltekintve.

De ez nem számít.

Nem ez számít.

Hanem ami a közösségből megmaradt.

Ha elgondolkodunk rajta, hogy ennek a régi (ostobán és tévesen „pártállami”-nak vagy a gügye hidegháborús, amerikai szóhasználat nyomán egyre gyakrabban „kommunistá”-nak nevezett) diktatúra egykori (aktív vagy passzív, nyílt vagy csak „ráutaló magatartás”-t gyakorló) ellenfeleit miért gyűlölik ma oly féktelenül – tessék megnézni a gyászhírek és nekrológok alatt és mellett bugyborékoló verbális szennyáradatot, amely ma persze minden szabadságszimbólumnak kijár a néhai Göncz Árpádtól a római pápáig és Greta Thunbergig, egyetemben a szokványos, sztereotip, a Szent Szövetség kora óta változatlanul ismételgetett koholmányokkal és rágalmakkal – , akkor eszünkbe jut Ernst Bloch halhatatlan (bár Hegellel szemben igazságtalan) mondata az emberről, aki „nem jó, csak mindent jónak talál, hogy neki magának ne kelljen jónak lennie” (Az utópia szelleme [1918, 1923], ford. Mesterházi Miklós, Bp.: Gond, 2007, 296).

A fönnálló védelme sokkal pusztítóbb szenvedélyt vált ki a mindenkori állagőrző filiszterekből (legalábbis a francia forradalom óta), mint az „écrasez l’Infâme!” lázadóinak a haragja.

Aki „mindent jónak talál” – s emlékszem 1985-ben, „a többes jelölés” tragikomédiája idején a „kádárista” nyugdíjasok és a hátrafésült, olajozott hajú kiszesek eltorzult arcára és üvöltözésére, amikor a demokratikus ellenzék (a disszidencia, a másként gondolkodó közösség), így Rajk Laci is (én is), először megmutatta magát pár kerületi „jelölőgyűlésen” – , annak a pozíciója a modernségben nagyon bizonytalan, mert bármennyire népszerűtlen a kritikai kultúra, a hatása mégis (bár néha à rebours) egyetemes.

Tulajdonképpen, valljuk be, sokkal egyszerűbb volt – erkölcsileg és lélektanilag – mindent rossznak találni, hiszen a régi rendszer, ma olykor nagyszerűnek tetsző civilizációs vívmányai ellenére, végül is ellenforradalmi volt (szocializmusa a szocializmus – azaz: a munka, a munkamegosztás, a technika, a kontroll, az árutermelés, a termelői és fogyasztói, állami és családi heteronómia ellen fölkelt radikális, forradalmi proletariátus – elnyomását [is] jelentette, a maga démoni és unalmas dialektikájával), a növekvő jólétben is represszív és regresszív, s az ennek megfelelő ultrakonzervatív patológiák se maradhattak el.

A Solidarność miatt lustának becsmérelt lengyelek – akik „nem szeretnek dolgozni” – után jöttek negyedszázaddal később a Sziriza miatt lustának gyalázott görögök, akik „nem szeretnek dolgozni”; persze senki nem szeret dolgozni, ha másnak dolgozik, a nagy többség pedig – amikor dolgozik – más utasításait hajtja végre és mások profitját hízlalja, méghozzá „önként”. Az elidegenült munkába belebetegedett dolgozók erkölcsi szemrehányásnak érzik a fölszabadító (emancipációs) dumát.

Én nem vagyok szabad?

Anyád.

A szabadságszerető fölszabadítók elleni gyűlölet természetesen a szolgasággal szembeni mély ellenérzés visszája. Az, aki „önhibáján kívül” nem szabad, úgy érzi, hogy ő a hibás azért, hogy nem szabad, s egyben – joggal – gondolja, hogy ez a vád és önvád igazságtalan.

Rajk Laci – tudtán kívül talán – őrületbe kergette azokat, akik úgy látták, hogy neki nem lenne szabad boldognak, szabadnak és alkotónak lennie, hiszen a sorsa kizárni látszott ezt a lehetőséget, és ő mégse volt hajlandó belebetegedni a balsorsba, haláláig egészséges volt, egyszerű és harmonikus lélek, erős és derűs ember.

Köztudomású – és ezekben a napokban sűrűn fölemlegették – , hogy mit művelt a sztálinista diktatúra a műpörben halálra ítélt és kivégzett külügyminiszter fiával (elszakították az anyjától, elvették a nevét), hogy Laci aztán a snagovi internáltságból a Nagy Imre és elvtársai kivégzésére tért vissza.

A közvélemény elvárta volna, hogy traumatizált és neurotikus legyen vagy bosszúvágyó vagy rémült. Egyik se lett. Viszont – „apák és fiúk” – egyike volt azoknak, nem keveseknek az egész világon, akiknek a szülei hivatásos forradalmárok vagy kommunista értelmiségiek voltak (mint az én szüleim is), és akik részt vettek „a valóságosan létező szocializmus”, a lassan puhuló posztsztálinista diktatúra elleni lázadásban.

Vegyük szemügyre ezt a kérdést, amely – mindenekelőtt, de nem kizárólag Magyarországon – különféle paranoid lázálmok, összeesküvés-elméletek vagy (legjobb esetben) félreértések középpontjában áll.

A Rajk Laciról szóló írások egyikében olvasom, hogy jelentősebb volt építésznek, mint politikusnak. Rajk László nem volt politikus – mint ahogy egyikünk se – abban az értelemben, ahogy emberek a polgári társadalomban erre a pályára mennek, amely más foglalkozás, mint a többi, de mégis karrier. A demokratikus ellenzék se állt szentekből, és volt némi vetélkedés az elsőbbségért, de a hátrányokat – elbocsátást, publikációs és foglalkozási tilalmat (Berufsverbot), tehát szegénységet, rendőri zaklatást, útlevél-elkobzást, rendőri zaklatást, lehallgatást, titkosszolgálati manipulációkat – meggyőződésért vállalni: bár nem egyedülálló, de nem is elterjedt szakma. Különösen úgy, hogy a társadalmi környezet gyakran szkeptikus, ellenséges, gyanakvó, hiszen a csekély számú nyílt ellenálló jelenléte: hallgatólagos erkölcsi szemrehányás, bármennyire igyekezett az ember kerülni a helyzeteket, amelyekben ezt így lehetett érezni.

Nem arról volt szó, hogy miniszterek vagy mifenék legyünk, hogy „átvegyük a hatalmat”, hanem arról, hogy mi az igazság, meg arról, hogy az igazságot célzó, versengő nézetek nyilvánosságra kerüljenek, hogy az önkény gépezete ne működjék annyira olajozottan, s a rendszer történelmi bűneire – akárcsak jelenkori elnyomó intézkedéseire és hatalmi visszaéléseire – fény derüljön.

Függetlenül attól, hogy engedélyezi-e a hatóság, vagy se. Kihívóan – nyilvánosan – élni az emberi jogokkal, mondta Kis János.

Ennyiben persze az, amit tenni próbáltunk, a történeti tipológiát illetően nem különbözött se a XVIII-XIX. forradalmak előtti, félig titkos sociétés de pensée, se az azutáni forradalmi apályok idején megszerveződött föld alatti disszidens csoportok praxisától, se az ellenzékben lévő vagy illegalitásba kényszerített szocialista, kommunista, anarchista mozgalmakétól, amelyek mindannyian – még ha elvetve is a fölvilágosodás hagyományát, akkor is a szellemében – a történelemről és a társadalomról szóló elméletet (és nem a hagyományt) állították érdeklődésük középpontjába. Cselekvésük értékét az mérte, hogy igaz-e az elmélet, vagy nem. Nem véletlenül volt a magyarországi demokratikus ellenzék első nagyszabású programdokumentumának a címe Társadalmi szerződés. Emlékeztetett Rousseau-ra (és a modern, radikális természetjogi hagyományra), hogy megvilágítsa, milyen nyelven beszél, melyek az elméleti igényei, mit tart igaznak, mihez van szerinte joga a társadalomnak és külön-külön minden honpolgárnak, s mi az, amiből nem lehet, nem szabad engedni.

Ez a magatartásbeli, tipológiai hasonlóság – amelyben nem osztozott mindenki, s amely iránt hamarosan és látványosan kételyüket nyilvánították a demokratikus ellenzék olyan kiválóságai, mint Konrád György és Vajda Mihály, ekkor még a később államelnökké választott Václav Havel is „antipolitikus” volt – persze föltűnt sokaknak, akik utálták a posztsztálinista rendszert, de konzervatívok lévén, az „aufklärista” intellektualizmus nem volt ínyükre, s már akkor elkezdődtek a disszidencia (a demokratikus ellenzék) alkati „bolsevizmusáról” az oktalan és alaptalan suttogások. Kommunista, antikommunista: egykutya – mondta a kávéházi vagy inkább presszózseni. „Ista”, márpedig az „izmusokból” nem kérünk, a gondolat az emberiség átka.

A XVIII. századtól a XX. század végéig a különféle rendszerellenzéki (Fundamentalopposition) mozgalmakban lényegi szerepet játszottak – persze csak a szervezett munkások mellett – a marginális értelmiségiek. A „deklasszált elemek”, a részben tudatos döntésük miatt „lecsúszott”, tehát nem annyira marginális, mint amennyire marginalizált, intézményen kívüli írástudók, művészek, szabadúszók, autodidakták és bohémek. (Őket nevezték az oroszok értelmiséginek, nem a köztisztviselői rangban álló professzorokat.)

Rajk Laci – jól kifejezve ennek a nemzedéknek a sorsát – az avant-garde-tól (az „izmustól”) eljutott a „radikális eklektikáig”, a posztmodernig, a forradalmi értelmiségtől az egyéni vállalkozó, szabad művész szerepéig (hiszen nagy sikerű építész, díszlet- és látványtervező volt), aki morális okokból szakított a polgári (hivatásos, parlamenti) politikával, megőrizve álláspontját és szolidaritását. És hűségét az eretnek, ’56-os kommunistaságból és ’68-as újbaloldaliságból kiszakadt, liberális polgárrá vagy tudóssá vált szűkebb csoportja, peer group-ja iránt. S persze megőrizte ellenszenvét mindenféle autokráciával, önkénnyel, posztfasizmussal szemben, de már csak mint híres, nagyra becsült magánember.

A radikális mozgalmak és a radikális szubkultúrák megszűntek, még az emberi jogi érzület is intézményesült a nem kormányzati szervezetekben (NGO-k), ahogyan a polgári társadalomban előbb-utóbb mindennek intézményesülnie kell. A művészet és az irodalom, a társadalom- és bölcsészettudomány – amint Rajk és Konrád és mindenki más pályája mutatja – nem a tágabban vett ellenállás része többé, hanem csak az, ami: a tőke és/vagy az állam által ideológiai vagy üzleti érdekből támogatott (vagy hátrányokkal sújtott), mindenfajta külön erkölcsi minőségtől megszabadult kulturális, kereskedelmi vagy – urambocsá – bürokratikus tevékenység.

Konrád Györgynek a Szelényi Ivánnal együtt írott világhírű, Magyarországon betiltott munkája, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1974/78) helyesen figyelte meg, hogy Nyugaton a hagyományos burzsoázia, Keleten a („nomenklatúrává” silányult) munkásmozgalmi élcsapat politikai hatalma közvetetté válik, vagyis csökken, és az állami-korporatív technokráciába-bürokráciába betagozódó szakértő (tudományos) értelmiség befolyása egyre nő – evvel meg akarták magyarázni, hogy voltaképpen miféle uralkodó osztálya is van az alapelveitől megvált pszeudoszocialista társadalomnak – , miközben ők ketten a legnagyobb titokban, elhagyott kis falusi házban írták a saját osztályuk állítólagos hatalmáról szóló művüket, aminek következtében őrizetbe vétel, száműzetés és sok egyéb kellemetlenség lett a következmény a reálszocialista államhatalom részéről. Annyi bizonyos, hogy nem a munkásosztály volt hatalmon, az is bizonyos, hogy a kapitalizmus legnegatívabb vonásai fönnmaradtak (vagy éppen kifejlődtek az árutermelés/bérmunka általánossá válása révén) itt Keleten, de az osztályelemzés aligha vezethetett a reálszoc megértéséhez. Olyannyira nem, hogy se „a piaci reform”, se a rendszerváltás nem vezetett szociológiai értelemben azonosítható, önálló kelet-európai burzsoázia kialakulásához (akár 1945 előtt, a tőkés tulajdonosok nagyrészt külföldiek), és a Ðilas-féle „új osztály” (könyve 1957-ben jelent meg, hét évre ítélték érte és még háromra, mert támogatta a magyar forradalmat) se működött tulajdonosi uralkodó osztályként.

Hernando de Soto nevezetes művének (The Mystery of Capital, 2000) az alcíme – „Miért diadalmaskodik a kapitalizmus Nyugaton és miért vall kudarcot máshol mindenütt?” – Kelet-Európa kérdése a XIX. század utolsó harmada óta; ennek a mai variánsa: miért lehetetlen a polgári demokrácia Kelet-Európában? (Ázsiában?)

Kevesen veszik észre, hogy ez rokon avval a másik, immár feledésbe merült kérdéssel: miért nem lett szocializmus Kelet-Európában (és sehol másutt)?

A fölvilágosodás mindkét utóda (a polgári és a proletár-kommunista) vereséget szenvedett, akárcsak a régi ellenfele, l’Infâme, az egyház (meg a trón és az oltár szövetsége, a rendiség és a katonai férfiuralom). A szabadságellenes közvélemény is fölfigyel az analógiákra, csak azért, hogy a szabadságtörekvéseket szabadságellenesként könyvelhesse el, s így fölmentse önmagát a represszió élményének súlya alól. Amit nem kell zokon venni, az önigazolás kényszere rendkívül erős, és a szabadság szimbolikus rangja – a szabadsághiány körülményei között – igen magas.

Kevesen látják át, hogy a kapitalizmus fönnmaradása nem jelenti a polgárság győzelmét, a korporatív technokrácia és az állami bürokrácia túlsúlya, kombinálva a polgári osztálykultúra és a nemzetközi szocialista munkásmozgalom (két évszázadon keresztül a két főszereplő) végleges eltűnésével a barbárság züllésébe és zűrzavarába taszítja a posztburzsoá és posztszocialista társadalmakat egyaránt (bár formailag különbözőképpen).

Mint a súlyos válságperiódusokban mindig – gondoljunk a késő ókori görög filozófiára – , emelkedik az egyéni becsület ára (a misztika, a gnózis is egyéni, személyes út Istenhez, intézményi-közösségi gyakorlatoktól elszakadva). Egyszerűen nem marad más.

Rajk Laci befutotta ezt a pályát – mindenféle árulás, renegátság, elvtagadás és más ízléstelenségek nélkül – , becsületes emberként, nagy tehetségű művészként és mesteremberként, remény nélkül is nyugodtan és szilárdan megtartva demokratikus hitét. Fütyült a percemberkék vakogására. A mesterségbeli tökélynek, a művészet utolsó mentsvárának a védelmében – jelentős művész feleségével és ragyogó művészbarátaival együtt – termékeny és alkotó életet élt mindvégig. A sztoikus bölccsé öregedett Konrád is betartotta a nulla dies sine linea alapszabályát, írta a magáét szakadatlanul, ha voltak olvasói, ha nem, ahogyan kell.

Ez nem nekrológ.

Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – visszatekintünk, és eltűnődünk rajta ismét, hogy érdemes volt-e. Hogy volt-e értelme. Hogy mi marad. Hogy mi az, ami mégis még ránk vár föladatként, életben hagyottakra.

Megtiszteltetés, hogy barátai és hívei lehettünk nagy embereknek, és szólhatunk róluk, mielőtt bebalzsamozza őket a történelemnek hazudott feledés.