A liberális-baloldali világösszeesküvés Soros György vezetésével, az ellenzéki pártok, civil szervezetek, migránsok és finnugristák segítségével igyekszik aláásni nem csupán az Ezeréves Magyarországot, de a nemzetállamokat és a kereszténységet általában. Kezükbe kaparintották immár az Európai Bizottságot, az ENSZ-t, a világ tudósközösségeit, a vegetáriánusokat és biciklistákat, és most végső támadásra készülnek az egyedül ellenállni képes magyar kormánnyal és a rezsicsökkentéssel szemben.

A Fidesz évek alatt kikristályosodott kommunikációs világmagyarázata minimális változtatásokkal szinte bármilyen politikai helyzet keretezésére alkalmasnak látszik, és a tapasztalatok szerint akármilyen választási kampány megvívására bevethető. Épp ezért meglepő, hogy az elmúlt hetekben a Fidesz kommunikációs kísérletezésbe kezdett: tesztüzemmódban a klímaváltozás ügyét és az azt képviselő aktivistákat (például Greta Thunberget), illetve a zöld politikai mozgalmakat rajzolták körül új ellenségként. Eszerint a klímaváltozás a baloldali elitek összeesküvése a társadalom átalakítására, puszta hisztéria, politikai hangulatkeltés, a migrációs krízis kommunikációs elfedésére használt agymosás.

Mi készteti vajon Orbán politikai stratégáit, hogy belekezdjenek ebbe a látszólag kockázatos kísérletbe, a magyar politikai kontextusban eddig másodlagos szerepet játszó klímaügyet a politikai agenda élére emelve – miközben a magukra osztott szerep nem csak erősen alufóliasisakos jellegű, de a magyar társadalomban sem látszik első blikkre nagyon népszerűnek?

Mennyire váratlan ez a lépés a Fidesz részéről, és a fejlemények endogén hülyeség következményei, vagy beleillenek valamilyen globális trendbe (amelyeket Orbán általában sokkal érzékenyebben követ le, mint hazai ellenzéke)?

A populista klímaszkeptikusok

Az utóbbi kérdéssel kezdve: a Fidesz új kommunikációs iránya nem egyedülálló. A jobboldali populizmus széles körben klímaszkeptikus, elég ha Donald Trumpra vagy Jair Bolsonaro brazil elnökre gondolunk, de az Európai Parlament döntéshozatalai során is tetten érhetően igyekeznek akadályozni ezek a pártok a hatékonyabb fellépést a klímaváltozással szemben.

A Fidesz az eddigiekben éppen hogy kivételnek számított azzal, hogy a populista szélsőjobbra tartó hosszú menetelését nem követte a klímapolitikával kapcsolatos álláspontjuk. Az megrekedt valahol a Néppárt retrográdabb alsó harmadának átlaga körül. Azaz  1. otthon nem sokat teszünk az éghajlatváltozás ellen, 2. igyekszünk korlátozni a közös európai ambíciókat, 3. kiszolgáljuk a fosszilis (és nukleáris) lobbit – de a klímaváltozás kordában tartásáért küzdőket nem tekintjük politikai ellenségnek. Az új fideszes irányvonal tulajdonképpen nem más, mint a klímapolitikai nézetek alkalmazkodása ahhoz a politikai otthonhoz, ahova a párt az elmúlt egy-két évben megérkezett.

A globális populista szélsőjobb klímaváltozással kapcsolatos elutasító attitűdje annál is érdekesebb, mert e tendencia számos pártja például természetvédelmi vagy élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos kérdésekben (GMO-k, növényvédőszerek, stb.) kifejezetten zöld irányvonalat képvisel, a klímaváltozás ügyében azonban elutasítóak (hasonló programot képviselt korábban a Jobbik is Magyarországon).

A szakirodalom számos tényezőt sorol fel, ezek között olyan kézenfekvőek is szerepelnek, mint a jobboldali pártok hagyományos szkepszise a gazdasági szereplőket korlátozó intézkedésekkel vagy a társadalom-mérnökösködéssel szemben. A jobboldali populista pártoknak ugyanakkor más okuk is van arra, hogy szembeszálljanak a klímapolitikai erőfeszítésekkel.

Sokan magyarázták a populista sikereket az Egyesült Államokban, Franciaországban és máshol a válságban lévő ipari régiók, rozsdaövezetek biztonságukat elvesztő kékgallérosainak politikai reakcióival. Felvethető, hogy a klímapolitikák által negatívan érintett szektorok (nehézipar, fosszilis energia szektor, stb.) egyébként is válságban vannak, és az ezektől függő régiók illetve társadalmi csoportok sokszor már eleve a jobboldali populizmus erős bástyái, így a populisták pusztán felkarolják a szavazóbázisuk szorongásait, amikor a klímaszkeptikus hangot ütnek meg.

Különösen látványossá válhat ez olyan rosszul elgondolt és kivitelezett döntések esetében, mint a (politikailag amúgy rendkívül sokszínű) francia sárga mellényes mozgalomba torkolló Macron-féle üzemanyagadó kivetése. Ez a magyarázat részlegesen használható, de még a populista előretörés leírására is csak korlátozottan alkalmas: nem csupán lecsúszó, alacsony társadalmi csoportok fogékonyak a jobboldali populizmus kísértése iránt, olyan rétegek is vevők a klímaszkeptikus populizmusra, akik számára amúgy a klímapolitikai erőfeszítések vajmi kevés egzisztenciális kockázatot hordoznak.

A jobboldali populizmus ellenállása a klímapolitikával szemben sokkal inkább politikai, ideológiai alapon magyarázható, és ez rávilágít arra is, hogy a  Fidesz számára miért vált a klímaváltozás központi témává.  A párt általában is sokkal erősebb a politikai-ideológiai háborúk területén, mint a tényleges társadalmi érdekképviselet vagy a gazdasági magyarázatok szférájában, és egyfajta magyar, vagy legalábbis közép-kelet-európai specifikumként Orbán igyekszik a klímaváltozás elleni küzdelmet afféle nyugati, úri huncutságként beállítani, amely akadályozza a fejlődésünket és szemben áll az ország javát szolgáló iparosítási politikával (ami éppen egybeesik a német autógyártók érdekeivel).

Ebben az olvasatban a klímapolitika a gazdasági lemaradásunkat konzerválni óhajtó neokolonialista program, amely történelmi igazságtalanságok helyrebillentését akadályozza. A jobboldali populisták ráadásul, Orbántól Boris Johnsonig szeretik magukat és politikájukat egyfajta plebejus, az egyszerű emberek érdekeit szolgáló mozgalomként beállítani, szemben a globális elitek valóságtól elrugaszkodott szakértőivel és politikusaival. (Miközben persze Orbán politikája következetesen a felső-középosztály elitjét és annak kiváltságait szolgálja az átlagemberekkel szemben, és Boris Johnson életútja a brit elit elitjéé, a családi hátterétől az Eton College-en és Cambridge-en át a The Daily Telegraph és a The Spectator szerkesztéséig.)

A klímaváltozás kérdése a közelmúltig az átlagember számára nehezen érthető, a szakértők által vitatott, távoli, bonyolult kérdés volt, mi sem tűnik könnyebbnek, mint elitellenes hangulatkeltéssel az elitek ármánykodásaként beállítani.

Ez a helyzet épp a szemünk láttára változik meg, ahogy a klímaváltozás betör a mindennapi életünkbe, és éppen ez lehet az egyik magyarázata annak az erőfeszítésnek, amivel a populista jobboldal a kérdést megpróbálja agresszíven visszatuszkolni a korábbi státuszába.

Végezetül a klímaváltozás mint globális jelenség, eleve valami gyanús, kozmopolita dolog, mint bármi, ami a nemzetállami kereteken túlnyúlik. Globális jellegénél fogva ráadásul a megoldás eleve csak a nemzetállami kereteken túl lehetséges, az ezzel kapcsolatos politikai program tehát szükségképpen kikezdi a nemzetállam mindenek felettiségét hirdető politikát. Kötelező, nemzetközi szabályokat, az egyes országok kormányainak kezét megkötő vállalásokat és kötelezettségeket, kooperációt igényel – épp azt, ami a szuverenitást zászlóra tűző jobboldali populizmus számára maga az ördögi világuralom.

A populisták érzékelik azt a kihívást is a klímapolitika felől, hogy az valami más végső veszélyt állít a középpontba, mint az általuk erőltetett agenda: a tömeges migráció, a multikulturalizmus térnyerése vagy a nemzetállam leépülése. A jobboldali populizmus stratégái felismerték a veszélyt, ami a progresszív politikai erők számára lehetőségként, hogy ma ez a két döntő narratíva küzd egymással a politikai diskurzus meghatározására!

Az agenda setting versenyét látjuk magunk előtt, hogy kinek a magyarázatára fűződik fel a közeljövő politikai közbeszéde, és ki fog állni a domináns politikai diskurzus által meghatározott „jó oldalon”, amely a társadalom előtt álló döntő kihívásokra megoldást kínál.

A kihívások meghatározásáért folyó csatában a Fidesz stratégái a hazai terepen már azelőtt meg akarják nyerni ezt az ütközetet a politikai közösség képzeletéért, mielőtt ez a vita igazán élessé válna, mielőtt a klíma és a bolygó ügye a közbeszéd meghatározó témája lenne.

A klíma politikája

Nem csupán a fentiek teszik egyértelművé, hogy a klímaváltozás kérdése mára nem csupán szakpolitikai és szakértői kérdés, hanem a politikum egészének szerkezetét meghatározó ügy.

A felvetődő problémákra, mint amilyen a méltányos és elégséges kibocsátáscsökkentés, a klímaalkalmazkodás, a finanszírozás, a szükséges gazdasági-társadalmi adaptáció; nincs megoldás súlyos politikai kérdések eldöntése nélkül.

A nemzetállami szuverenitás ügyétől a társadalmi és nemzedékek közti igazságosság témáján és a politikai intézmények működtetésén át a szabadságjogok, a közjó, az emberen kívüli világ reprezentációjának kérdésig csupa olyan dilemma áll előttünk, amelyek a politikai ideológiák alapvető értékválasztásaiig visznek el minket.

Nincs bárki által, értéksemlegesen alkalmazható szakpolitikai recept a globális ökológiai krízisre, és benne a klímavészhelyzetre. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem az alapvető értékválasztásainkat teszi mérlegre.

Ráadásul a megfelelő fellépés akadálya sem tudományos, szakértői, hanem alapvetően politikai. Lényegében mindent tudunk, amit tudnunk kell ahhoz, hogy cselekedni tudjunk. Bár sok részlet persze még ma is homályos, a nagy földi rendszer működését számos elemében még ma sem értjük, jónéhány tudományos előrejelzésünk tragikusan optimista volt a valósághoz képest. És az, amit már tudunk, bőven több mint elég ahhoz, hogy lássuk: a helyzet drámai, és azonnali, sürgős cselekvésre van szükség.

Arról is nagyon sokat tudunk, hogy milyen lépések segítenek minket hozzá a klímakatasztrófa mérsékléséhez. Nem a tudás, hanem a politikai akarat és felhatalmazás hiányzik ahhoz, hogy ezt megtegyük. Ezen pedig politikai cselekvéssel, nem újabb és újabb (amúgy elengedhetetlenül szükséges) szakértői anyagokkal fogunk változtatni.

Amikor a Fidesz környékéről azzal vádolják Greta Thunberget, a zöldeket vagy a klímapolitikában aktív civileket, hogy „politikai hisztit” gerjesztenek az éghajlatváltozás körül, akkor tudatosan kettős hazugságot terjesztenek. Nem csupán azért hazudnak, mert a Fidesz maga határozottan politikai kampányt indított a klímaváltozás ügyében, cinikus és álszent tehát másokat megvádolni ezzel.

Hanem azért is mert, a klímaváltozás ügye elkerülhetetlenül politikai kérdés, nem lehet róla nem politikai módon beszélni, hiszen társadalmi berendezkedésünk alapjaival kapcsolatos döntésekre kényszerít. Valójában sokkal felforgatóbb módon politika, mint mondjuk – az amúgy depolizáltsággal aligha vádolható – adó- vagy kultúrpolitika. És ezt a Fidesznél pontosan tudják, épp ezért fordult figyelmük a téma felé.

A politikai cselekvés alapja pedig a társadalmi akarat. Ma épp ennek az átalakulását látjuk: Greta Thunberg és a Fridays for Future mozgalom, az Extinction Rebellion, a zöld pártok felívelése számos országban az EP-választásokon azt bizonyítják, hogy radikális átalakulás zajlik a társadalom és a klímaváltozás viszonyában. A cselekvés igénye alulról tör felszínre, és ez átformálhatja a politikai tájképet is, ahogy Németországban ez már ma is látszik.

Épp ezért támadják hevesen a Fidesz és más európai jobboldali populisták, klímaszkeptikusok vagy akár mérsékelt konzervatívok őket: ők a társadalmi igény változásának motorjai és egyben tünetei, és ez sokkal fenyegetőbb, mint a puszta technokrata klímapolitikai célok, amelyek többé-kevésbé megszelídíthetők vagy elszabotálhatók, és hozzáidomíthatók a nagy politikai ideológiák alapvető értékválasztásaihoz.

Magyar klíma

A Fidesz klímapolitikai offenzívája tehát több tőről fakad. Egyfelől az az európai politikai közösség, amely ma a Fidesz otthona (és ez nem az EPP), alapvető identitáspolitikai kérdést csinált a klímaváltozásból, a párt éceszgéberei tehát egyszerűen az akolmeleghez alkalmazkodnak a kormányzat (és sajnos Magyarország egészének) klímapolitikai átpozicionálásával.

Másfelől – felismerve, hogy a populista politikai ajánlat legerősebb kihívója épp a klímaváltozás politikai imperatívusza lehet – megelőző jelleggel próbálják szétzúzni ezt politikai kínálatot, mielőtt az érdemben erőre kaphatna Magyarországon.

Harmadrészt rájöttek, hogy a 21. században válságban van az a gazdasági-társadalmi modell, amire építenek – az olcsó, képzetlen munkaerőre, és laza környezetvédelmi szabályozásra alapozó iparosítás politikája a klímaváltozás és a tudásalapú gazdaságok korában elég kudarcos vállalkozásnak tűnik.

A megoldást azonban elsősorban nem a valóság tudomásulvételében és a politika módosításában vélik megtalálni, hanem a valóság elhajlításában, aktív átkeretezésében, egy alternatív valóság propagandisztikus megteremtésében .

Negyedsorban a Fidesz-oligarchia gazdasági érdekeit közvetlenül sértheti egy ambiciózusabb magyar klímapolitika.  A Mészáros Lőrinc tulajdonolta CO2-okádó Mátrai Erőmű, Csányi Sándor és számos új agrárbáró ipari mezőgazdasági birodalmai, a természet- és fapusztító megaberuházásokat építő cégek a Markettől a West Hungária Baun át a Duna Aszfaltig, az energiahatékonysági projektekben csak a lopás lehetőségét látó Tiborcz István és a többi járulékvadász NER-lovag mind izgalmas helyzetbe kerülhet egy erőteljes klímapolitika következményeként, elemi érdekük tehát, hogy ilyen ne születhessen meg.

Csakhogy a klímaváltozás annyiban különbözik más politikai imperatívuszoktól, hogy nem társadalmi, hanem az anyagi valóság terméke, így míg a társadalmi feszültségek, ellentmondások relatíve sokáig feloldhatók rózsaszín társadalmi víziók propagálásával, sötét fenyegetések rémképével, amelyektől csak a kormány tud megvédeni, kommunikációs, politikai konstrukciókkal; addig a klímaváltozás valós megoldások híján elkerülhetetlenül „szembejön”, aláássa a politikai konstrukciókat.

A kommunikáció erről nem elég, rendszerszintű válaszok kellenek. Márpedig a Fidesz a gyakorlatban nem csupán a kibocsátáscsökkentés (mitigáció) területén következetesen klímagyilkos – az EU 2050-es karbonsemlegességének megvétózása, a magasabb európai megújulós és energiahatékonysági célok következetes ellenzése; itthon a szélerőművek kvázi betiltása, a napenergiapiac elsődlegesen közpénzpumpaként való működtetése, hogy csak néhány példát említsünk. De az ország klímaváltozáshoz való alkalmazkodása (klímaadaptáció) területén is tragikusan pusztító politikát folytat.

A klímaadaptációs szempontok érvényesítéséhez a beruházások, városfejlesztés, vízgazdálkodás, mezőgazdaság, tájrendezés, erdészet, stb. területén az ezeket a szempontokat következetesen érvényesíteni tudó erős környezetvédelmi hatóságokra, a városi zöldfelületek megtartására és radikális bővítésére volna szükség, a biodiverzitásvédelem elsőbbségére a fakitermeléssel szemben az erdészetben, a mezőgazdasági oligarchák érdekeinek kiszolgálása helyett fenntartható vidékfejlesztésre (olyasmire, amibe Ángyán József bukott bele még 2010-12-ben), vagy például a vízminőség megőrzésének prioritására azzal szemben, hogy a Balatont a NER játszóterévé tegyék.

Merre tovább?

Azt is látni kell, hogy bármennyire is több kósza ötletnél a klímapolitika és a zöldek kiszögezése az ellenségfalra , a gyakorlati megvalósítás sokszor bohózatszerűvé válik. A brazil bozótosokról értekező üres tekintetű Kósa Lajos, az esőerdők égését egy focilabdán demonstráló karikaturisztikus Bencsik András, a zöldeket az ötszázhuszonhetedik tökéletesen azonos tartalmú, érdektelen és trágár publicisztikával ekéző Bayer Zsolt a maguk dühödt esetlenségükben súlyos válságtünetek.

A Fidesz kvázi tökéletesen záró kommunikációs univerzuma itt felfeslik: nem tudnak egységes, meggyőző választ produkálni. A droidsereg csetlik-botlik az új kommunikációs feladatok közt, sőt, még a kórusból való kibeszélés is előfordul, mint Cser-Palkovics Andrásé, amire évek óta nem volt példa. Azaz a maguk által megnyitott új fronton támadhatók, zavarba hozhatók – az ellenzék ezt vagy kihasználja, vagy hagyja, hogy ingatag kommunikációs mutatványokkal kifacsarja a kezéből a Fidesz a témát.

A globális populista jobboldal klímapolitika-ellenességének egyes gyökerei azonban még egy dologra meg kell hogy tanítsanak. A zöld fordulat nem nélkülözheti a szociális dimenziót. Nem lehet a fenntarthatóságra áttérést ráerőltetni a társadalomra, mert ellenállást szül, politikai elutasításba ütközik.

A fenntarthatósági fordulat nem támaszkodhat csupán a társadalom felső jövedelmi rétegeire – akiknek a fogyasztása egyébként sokkal inkább oka a klímakrízisnek, mint az időnként egyes klímapolitikai lépések következményeit viselni kénytelen kiszolgáltatott társadalmi csoportok élete, legyenek azok lengyel szénbányászok, vagy a francia prekariátus.

A leszakadó rétegek, a társadalom perifériájára szorultak bevonása nélkül nincs zöld fordulat. A fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság kéz a kézben kell, hogy járjon, nem szakadhatnak le társadalmi csoportok klímapolitikai intézkedések miatt.

Az örömhír az, hogy ennek semmi akadálya: egy következetes, jól átgondolt, és helyesen kivitelezett klímafordulat éppenséggel megoldást kínálhat ezen csoportok nehézségeire. A megújuló energiatermelés, a fenntartható mező- és erdőgazdálkodás leszakadó régiókban teremthet munkahelyeket. Az épületenergetika felújítások a helyi gazdaság, a hazai vállalkozók számára jelentenek piacot – miközben az energiahatékonysági beruházások az energiaszegénység csökkentésének leghatékonyabb eszközei.

Hosszan lehetne folytatni a sort olyan példákkal, amelyeknél a fenntartható megoldások egyben a szociális kohéziót is erősítik. Márpedig a klímaváltozás jelentette stresszt csak erős, összetartó, magas humán tőkével rendelkező társadalmak fogják tudni hatékonyan kezelni.

De ez azt is jelenti, hogy egy működőképes zöld politika nem tud nem szociálisan érzékeny, szolidáris – azaz baloldali lenni. Ez pedig a zöld politikát is szembeállítja a jobboldali konzervativizmussal és a jobboldali, piacorientált liberalizmussal. Konzervatív, vagy liberális politikák is integrálhatnak zöld elemeket, de a szükséges radikális, rendszerszintű válaszok csak zöld és baloldali platformról fogalmazhatók meg és hajthatók végre. A gyakorlat is épp ezt mutatja, még ha jelenleg messze is vagyunk az olyan léptékű változásoktól, amelyekre szükségünk van.