2019. augusztus 31-én, kevesebb mint egy hónappal nyolcvankilencedik születésnapja előtt elhunyt Immanuel Wallerstein, a kortárs társadalomtudomány egyik legnagyobb alakja, kinek nevét leginkább a világrendszer-elmélet kidolgozása miatt ismerhetjük.

Korunk egyik legnagyobb tudósa távozott vele az élők sorából.

A kortárs kritikai társadalomtudomány egyik alapvetése a Wallerstein-féle világrendszer-elmélet, mely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján jelent meg, és azt állítja, hogy a kapitalista világgazdaság a XVI. század, tehát a modern gyarmatosítások kora óta egy egyre mélyülő, globális munkamegosztáson alapszik.

Ennek a munkamegosztásnak a lényege, hogy van a központ (centrum), valamint a periféria, a centrum gazdasága pedig a periféria kárára gyarapodik, az ottani erőforrásokat és a periférián élő, a centrumnak így alávetett emberek munkáját kihasználva.

Ott van ezek mellett – között – az úgynevezett félperiféria, mely a centrumhoz képest alávetett pozícióban van gazdasági-politikai szempontból, azonban szintén részt vesz a periféria kizsákmányolásában – ilyen pozícióban van Magyarország is az Európai Unió részeként, azonban annak perifériáján.

A függőségi viszony dióhéjban úgy működik, hogy a centrum – mely habár Nyugat-Európát és Észak-Amerikát ide számolhatjuk, nem fizikai, hanem tőke-centrumot jelöl – rendelkezik tőkével és technológiával, mellyel a periféria nem rendelkezik.

Napjainkban a centrum a félperiférián és a periférián fekteti be ezt a tőkét termelőkapacitásokba, vagyis gyárakba, melyekben árut termel, melynek elsődleges célja nem valamiféle szükséglet kielégítése, hanem hogy értékesíteni lehessen a piacon, az értékesítéséből pedig a centrum tőkéje profitálhasson.

Az előállításhoz azonban a periférián kinyerhető olcsóvá tett nyersanyagokat dolgozzák fel a félperiférián és a periférián az ott élők olcsóvá tett munkaerejének kihasználásával. És míg a nyersanyag önmagában alacsonyabb értéket képvisel a piacon, a belőle előállított árut drágábban lehet forgalmazni, akár a periférián, akár a centrumban.

A centrumban is vannak gyártási folyamatok, ezek a legfejlettebb technológiákat alkalmazzák, és a legnagyobb hozzáadott értéket képviselik. Ilyen például, hogy a Volkswagen konszern Németországban gyártja a legmodernebb elektromos modelleket, ahogy a fejlesztés is ott zajlik, miközben Magyarországon, Győrben egyes komplett típusok mellett leginkább belsőégésű motorok készülnek, mely a jövőben kifutó technológia lesz. Latin-Amerikában (Brazíliában) pedig nem is olyan rég fejezték be az özönvíz előtti VW Bogár gyártását, miközben a modern villanyautók akkumulátoraihoz szükséges lítium jelentős része a földrészről érkezik (Argentína, Bolívia, Chile).

A kapitalista ideológia fontos eleme, hogy az „elmaradott” országok a rendszerben előbb-utóbb felzárkózhatnak a sikeres centrumországokhoz, csak megfelelő szabadságot kell biztosítani a tőkének, és a globális piac majd megoldja az egyenlőtlenségeket.

Ez azonban – Wallerstein szerint – hazugság. A perifériaországok a világrendszerben nagyon ritka esetben tudnak kitörni pozíciójukból – lásd Japánt – sokkal jellemzőbb, hogy gyarmati jellegű függő helyzetben vannak a centrumtól. Ezt láthattuk a kelet-európai rendszerváltások során is, mikor a privatizációt leginkább a nyugati nagytőke tudta kihasználni, miközben kialakult ezen országokban egy menedzseri osztály, mely helytartóként a külföldi tőke érdekeit képviseli, akár Indiában a maharadzsák a brit urakét annak idején.

Ezen pedig az EU-csatlakozás sem változtatott, az Unió perifériáján elhelyezkedő visegrádi és balkáni országok a centrum tőkebefektetésének terepei, az alacsony adókból és az olcsó munkaerőből, valamint ezen országok piacából, melyen áruikat értékesíteni tudják, a nyugati tőke profitál.

Wallerstein kritikus volt a rendszerrel, mely az egyenlőtlenségek fenntartása árán biztosítja a centrumországok vezető szerepét, és a centrum tőkéjének a profitabilitását, vagyis hogy a világ jelentős részét kizsákmányolja egy szűk csoport jólétének biztosítása érdekében.

Véleménye szerint létrejöttétől fogva a kapitalista rendszer szükségszerű velejárói a globális egyenlőtlen függőségi viszonyok, melyeket a világrendszer-elmélet leír, azokat csak a tőkés rendszerrel együtt lehet meghaladni, amennyiben ez valaha sikerül.

1998 október elsejétől kezdve havonta kétszer, minden hónap első és tizenötödik napján közzétett egy-egy kommentárt a világ állapotáról, melyek fontos támpontként szolgáltak annak megértéséhez, mi is történik körülöttünk a globális rendszerben, mely életünk minden apró szegmensét át- és átszövi.

Immár ezen kommentárok nélkül vagyunk kénytelenek elemezni a helyzetet, azonban a világrendszer-elmélet örökké velünk marad, és még ha – mint valamennyi, a társadalmi és gazdasági rendszerek leírására vállalkozó elméletet – ezt is toldozni-foltozni kell, a leghitelesebb magyarázat arra, hogy miért történik körülöttünk az, ami.

Megérthetjük, milyen érdekek húzódnak meg a nemzetközi viszonyrendszerek mögött, ki nyer és ki veszít egy-egy szabadkereskedelmi egyezményen vagy vámunión, és miért olyan fontos „megvédeni és exportálni a demokráciát” a fejlett tőkés országoknak a világ lehetőleg minél több pontjára. És megérthetjük azt is, hogy mi az istenért nem csapott még le az EU vasökle a húszcentis kilátók országára.

Immanuel Wallerstein utolsó kommentárjában 2019. július elsején búcsúzott követőitől, álljon hát itt ennek az írásnak egy része magyarul is:

„Az első kommentárom 1998 október elsején jelent meg. A Binghampton Egyetem Fernand Braudel intézete adta ki. Azóta kivétel nélkül minden hónap első és tizenötödik napján előállítottam egy kommentárt. Ez az ötszázadik ilyen kommentár. Ez lesz az utolsó valaha.

Elköteleztem magam, hogy teljes rendszerességgel írjam ezeket a kommentárokat. De senki sem él örökké, és lehetetlen hogy sokkal tovább folytassam ezeknek a kommentároknak a készítését.

[…]

Ez az a helyzet, melyben jelen kommentárok véget érnek.

A jövő az, ami fontosabb és érdekesebb, de jellegéből fakadóan megismerhetetlen. A modern világrendszer strukturális válsága miatt lehetséges – lehetséges, de nem teljesen bizonyos -, hogy 1968-hoz hasonlóan valaki vagy valamilyen csoport el tudja érni a rendszer átalakítását. Ez valószínűleg hosszú időbe fog telni, és tovább fog tartani annál a pontnál, ahol a kommentárok véget érnek. Hogy milyen formában, azt nehéz megjósolni.

Tehát a világ más utakon haladhat tovább. Vagy nem. A múltban bemutattam, hogy véleményem szerint a legfontosabb harc az osztályharc, az osztályt igen tág formában értelmezve. Akik a jövőben életben lesznek azt tehetik, hogy magukkal harcolnak, hogy ez a változás valódi lehessen. Még mindig így gondolom, ezért úgy vélem, 50-50 az esély arra, hogy rendszerszintű változást tudunk elérni, de mindössze 50-50.”

Legyen könnyű neked a föld, Immanuel Wallerstein, aki segítettél nekünk jobban megérteni a világot.