Amióta komoly esélye van egy megállapodás nélküli brexitnek, a Munkáspárton a világ szeme: meg tudja-e (vagy meg akarja-e) akadályozni a legnagyobb ellenzéki párt a katasztrofális következményekkel járó tory fantazmagóriát? Ezeknek az aggodalmaknak külön súlyt ad Boris Johnson miniszterelnök döntése a Parlament felfüggesztéséről. Akik közelebbről figyelik a brit belpolitikát, ugyanakkor tudják, hogy a Munkáspárt eddigi brexit-stratégiája szürke, szándékosan bizonytalan válaszokat ad, és rendkívül sikertelen. Az elmúlt hónapban azonban több jel mutatott arra, hogy Jeremy Corbyn és kollégái végre stratégiát váltanak – a kérdés az, hogy ez elég lesz-e.

Az euroszkepticizmustól az ügyvivő kormányig

A brit Munkáspárt vezetője, Jeremy Corbyn politikai karrierje folyamán főleg baloldali euroszkeptikus (ahogy mostanában mondani szokás Lexiter) nézeteket vallott (így a kilépés mellett szavazott az 1975-ös EU-tagságról szóló népszavazáson, valamint képviselőként leszavazta a Maastrichti és a Lisszaboni Szerződést is), az EU-t nyilvános megszólalásaiban túlságosan piacpárti, átláthatatlan, elszámoltathatatlan, túlbürokratikus és imperialista szervezetnek írta le. Amikor 2015-ben megválasztották a Munkáspárt élére, még pedzegette, hogy előfordulhat, hogy pártja a kilépés mellett fog kampányolni, azonban a népszavazási kampányban már hivatalosan a maradás mellett kampányolt (ahogy hivatalosan pártja is maradáspárti állásponton volt), interjúiban arról beszélt, hogy belülről szeretné szociálisabb és demokratikusabb irányba terelni az Európai Uniót.

Mint ismeretes, a brit választók végül kis többséggel ugyan, de a kilépés mellett szavaztak. Ekkor jelentek meg azok a vélemények, hogy Corbyn, bár hivatalosan kiállt a maradás mellett, valójában továbbra is euroszkeptikus nézeteket vall, és ezért elszabotálta a kilépési kampányt, így pedig a maradáspárti kampány sikertelensége – legalábbis részben – az ő lelkén szárad. Ennek végül rövid távon az lett a következménye, hogy új választást írtak ki a Munkáspárt vezetői posztjáról, miután Corbyn elbukott egy bizalmatlansági indítványt a pártja frakciójában, azonban kihívójának, Owen Smithnek a szavazatok negyven százalékát sem sikerült megszereznie.

Azóta, ugyan Corbyn és képviselői kapcsolata továbbra sem ideális, az Ellenzék Vezérének sikerült stabilizálnia párton belüli pozícióját, és minden reális elképzelés szerint az ő vezetésével fog a Munkáspárt nekivágni a közelgő választásoknak.

Hosszú cikkeket lehetne írni arról a kérdésről, hogy ki mennyire felelős a referendum eredményéért.

Az tagadhatatlan, hogy a Corbyn vezette Munkáspárt nem tudott egy igazán erős, balközép maradáspárti kampányt folytatni, így az egész népszavazás egy tory belháborúvá alakulhatott, David Cameronék viszont teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy pozitív kampányt folytassanak az EU mellett.

Ha sikerült volna jobban mozgósítani a fiatalokat, az valószínűleg megfordíthatta volna a népszavazás kimenetelét. A Corbyn kampány közbeni nyaralásáról szóló hírek (amelyeket ő tagadott) pedig nyilván felvetik a kérdést, hogy milyen erőbedobással vett részt a kampányban az Ellenzék Vezére. Azonban a brexitért az elsődleges felelősség David Cameront terheli, aki a hatalomért képes volt kockára tenni az általa vezetett ország jövőjét. Most azonban fókuszáljunk arra, hogy hogyan politizált a brexit kapcsán a Munkáspárt és annak vezetője a népszavazás óta eltelt több, mint három évben.

Corbyn támogatta a 2017-es, az Európai Unióból való kilépés bejelentéséről szóló törvényt, és a frakciót is erre kötelezte, vagy ahogy arrafelé mondják, whipelte^[1] . Azonban ez a törvény végül 494 igen szavazattal ment át a Képviselőházon 122 nem ellenében, és nagyon sok, azóta már harcosan brexit-ellenes képviselő (pl. a Munkáspártból azóta több kitérővel a Liberális Demokratákhoz átigazolt Chuka Umunna, vagy mindhárom, azóta a brexit miatt pártját elhagyó tory) szavazott igennel. Jó kérdés, hogy egy másik munkáspárti vezetővel hogy alakultak volna ezek a számok (Corbyn legnagyobb 2015-ös riválisa, Andy Burnham és parlamentben ülő elődei igennel, 2016-os kihívója nemmel szavazott), ugyanakkor ekkor (2017 elején) még nagyon erős volt az az elgondolás, hogy a referendum eredményét mindenképpen végre kell hajtani. Ha az Olvasó a személyes véleményemre kíváncsi, akkor valószínűleg – ekkor még – bárki is van Corbyn helyében, hasonlóan politizált volna. Elvégre a Munkáspárt támogatta a népszavazás kiírásáról szóló törvényt is, még Harriet Harman ideiglenes vezetése alatt.

2017 februárja azonban már nagyon-nagyon rég volt. Corbyn jelenleg egy ügyvivő kormány felállításán dolgozik, hogy megakadályozzák a megállapodás nélküli Brexitet, hiszen Boris Johnson miniszterelnöknek eltökélt szándéka, hogy október végén a britek mindenképpen kilépnek az EU-ból. Az ötlet, hogy a no-deal megakadályozására hozzanak létre egy ügyvivő vagy nemzeti kormányt, nem Corbyn, hanem a munkáspárti mérsékeltek illetve a libdemek környékén bukkant fel először, azonban az elmúlt hetekben Corbyn átvette a kezdeményezést, és tárgyalásra hívta a többi ellenzéki párt vezetőit, illetve a legfontosabb brexit-ellenes tory lázadókat, Dominic Grieve-et, Oliver Letwint és Caroline Spelmant.

Corbyn elsődleges terve az, hogy mint a hivatalos Ellenzék Vezetője^[2], bizalmatlansági indítványt nyújt be a kormány ellen (erre kizárólag neki van lehetősége), és utána maga kéri a Parlament bizalmát, hogy egy ügyvivő kormány élén kitolja a kilépés határidejét, illetve új választást írjon ki. A terv nem szól második népszavazásról, ez pedig szinte minden tárgyalópartnerének deklarált célja (és csak idő kérdése, hogy mikor lesz a Munkáspárt hivatalos követelése), ugyanakkor egy megszólalásában arra utal, hogy szerinte a következő Parlamentnek ki kellene írnia az új népszavazást.

Corbyn miniszterelnöksége mellett két komoly érv szól. Az első demokratikus: az ő pártja, az ő vezetésével szerzett az előző választáson nagyot javítva az elvárásokhoz képest negyven százalékot és közel 13 millió szavazatot, ráadásul az elmúlt hónapok megingásai után a Munkáspárt újra stabilan a legerősebb ellenzéki párt a közvélemény-kutatásokban – igaz, a legújabb felmérésekben nagyon le vannak maradva a Konzervatívok mögött – így neki van a legtöbb demokratikus legitimitása a kormányalakításra. A másik, nem független érv alkotmányos: mint a hivatalos Ellenzék Vezetője, ő egyfajta árnyék-miniszterelnöki pozíciót lát el, vagyis a kormány bukása után ő az az ember, aki a miniszterelnök helyébe tud lépni.

Az erősen baloldali Corbyn ugyanakkor nem igazán kívánatos miniszterelnök sem a centrista libdemeknek, sem a tory lázadóknak, a bizalmi szavazáshoz elengedhetetlen független képviselők zöme pedig Corbyn miatt távozott a Munkáspártból. Az igazság viszont az, hogy ha valaki állítása szerint minden áron meg szeretné akadályozni a megállapodás nélküli kilépést, annak értelemszerűen ezt az árat is illene elfogadnia, értve persze, hogy mondjuk a konzeratív Dominic Grieve számára a szocialista Corbyn igencsak keserű pirula. A libdemek ráadásul valószínűleg nem szeretnék, hogy nagyon stabil brexit-ellenességükkel szerzett friss népszerűségük az országot megmentő kormányt vezető Corbyn fenyegetné. Ők elő is álltak két alternatív javaslattal: a Ház Apját (a legrégebb óta szolgáló férfi képviselőt), a tory Ken Clarke-ot, vagy a Ház Anyját, Harriet Harmant képzelnék el az ügyvezető kormány élén.

Önmagában egyikük sem rossz jelölt, hiszen mindketten veterán, félig-meddig már visszavonult politikusok (sőt, Clarke be is jelentette visszavonulását a következő választással), akik nehezen lépnének fel Corbynnal vagy a libdemeket vezető Jo Swinsonnal szemben alternatívaként. Ugyanakkor mindketten komoly frontbencher pozíciókat töltöttek be pártjukban (Harman, ideiglenes vezetőként, Corbyn közvetlen elődje, Clarke pedig miniszter volt Thatcher és John Major mind a 18 évében), de egyikük sem számít különösen megosztónak a Parlamentben. És persze mindketten EU-pártiak, főleg Clarke, aki egyetlen konzervatívként utasította el a kilépési kérelemről szóló törvényjavaslatot. Igaz, hogy nem mindig politizáltak a brexit minden áron való megakadályozásáért.

A pártközi tárgyalások jelenleg addig jutottak, hogy a kormány leváltása helyett elsősorban törvényhozói eszközökkel próbálják megakadályozni a megállapodás nélküli kilépést, mivel ez a stratégia kisebb kockázatokat rejt. Az óra azonban ketyeg: az október 31-i brexit-határidő előtt a Parlament működése öt hétre fel lesz függesztve, szeptember második hetétől egészen október 14-ig.

Két szék között a földre

Az, hogy Corbyn épp kezdeményezően lép fel brexit-ügyben azért is meglepő, mert a korábbi hónapokban a Munkáspárt inkább kullogott az események után. Az elmúlt két évben ugyanis a Munkáspárt próbált semleges és mérsékelt álláspontra helyezkedni brexit-ügyben. A háttérben az a gondolat állhatott, hogy a Munkáspárt szavazótábora nagyon megosztott a kérdésben, így egy olyan stratégiával kell előállni, amely egyik tábor érzékenységét sem igazán sérti. A 2017-es választási eredményekből például világos, hogy a Munkáspárt Londonban, illetve a három észak-angol régióban (North East, North West, Yorkshire and the Humber), illetve Wales-ben a legerősebb, itt tudták legyőzni a Konzervatívokat. Ez az öt régió adta a 262 munkáspárti képviselő 74%-át, 194 főt, itt értek el 50% feletti, vagy ahhoz közeli eredményt.

Ugyanakkor míg Londonban alig 40 százalék szavazott a kilépés mellett, addig az összes többi régióban a kilépéspártiak voltak többségben, akár hatvan százalék közeli eredménnyel.

Nem nehéz belátni, hogy máshogy gondolkodik (nem csak a brexitről) egy londoni fiatal, akinek van ötvenezer font diákhitele és rámegy a gatyája az albérletre, mint egy munkás valamelyik Thatcher által magára hagyott rozsdaövezetben – a Munkáspárt tábora pedig mindkettejüket magába foglalja.

A válasz erre a dilemmára az volt, hogy ugyan a Munkáspárt alapvetően leginkább egy puha kilépés mellett politizált, de nem igazán kötelezte el magát semmi mellett. Ahogy Joseph Harker fogalmaz a stratégiát méltató cikkében,

a Munkáspárt mérsékelt stratégiája lehetőséget adhatna arra, hogy úgy maradjon meg a bennmaradás lehetősége, hogy közben a kilépés-párti szavazótábort is tiszteletben tartja a munkáspárti brexit lehetőségével.

A 2017-es választási program még ugyan nem szólt potenciális maradásról (akkoriban azért ennek az opciónak sokkal kisebb volt a lendülete), de kizárták a megállapodás nélküli kilépés lehetőségét (ez Theresa Maynek pl. sosem sikerült), kiálltak a közös piac és a vámunió előnyeinek megtartása mellett, és bár szerintük a brexittel vége lett volna a munkaerő szabad mozgásának, ígéretet tettek a már az Egyesült Királyságban élő EU-s bevándorlók jogainak garantálására (oké, ezt a toryk is megígérték, csak éppen vannak némi elmaradásaik az ügyben). A program alapján a munkáspárti brexit nem szüntette volna meg a britek tagságát egy rakás fontosabb uniós intézményben (mint az Euratom), és ígéretet tettek az EU-s munkajogi és környezetvédelmi előírások megtartására (ezek a torykat nagyon zavarták), a munkavállalói jogok további garantálására, illetve arra is, hogy a terítéken lévő szabadkereskedelmi egyezmények kapcsán az emberi jogokra tekintettel járnak el.

Voltak pillanatok, utoljára idén áprilisban, amikor a puha brexit valódi alternatívaként jelent meg a válságra kínált megoldások között. Sajnos azonban mind a vámunió, mind a közös piac 2.0 névre hallgató kezdeményezés elbukott a Parlament indikatív szavazásain (az előbbi végül csak két szavazattal), nem kis részben a maradáspárti munkáspártiak, az akkoriban induló, végül elbukó Change UK nevű brexit-ellenes centrista párt, illetve a libdemek ellenállása miatt. (A Munkáspárt hivatalosan mindkét esetben támogatta az opciókat.)

A puha brexit  – szemben a no-deal-lel, valószínűleg nem lett volna zökkenőmentes, de nem járt volna katasztrófával és élelmiszerhiánnyal sem, és kiváló kompromisszum lehetett volna, ha csak egy kicsit többen szerettek volna kompromisszumot kötni.

Ugyanakkor a puha kilépés mint opció és mint programpont kicsit két szék között a földre esett az egyre inkább polarizálódó brexit-vitában. Hiszen a puha kilépés a kilépéspárti kampány (amúgy is megkérdőjelezhető) ígéreteit nem, vagy csak ímmel-ámmal tudja teljesíteni (egy norvégokéhoz hasonló megállapodás mellett nem tudnának pl. külön vámpolitikát folytatni), míg akik maradnának, azok az Európai Unióban, nem pedig a közös piacban szeretnének bennmaradni.

Sokan érezték úgy, hogy a párt brexit-stratégiája nyitott kérdés, még nincs lejátszva, hogy az elkövetkező választáson tesznek-e ígéretet egy népszavazásra, vagy sem. Bár a konzervatív párt sem volt soha teljesen egységes, azért nagyon nehéz lenne elképzelni, hogy a második népszavazás valaha a hivatalos álláspont legyen, és nem egy lázadó kisebbség projektje – míg a Munkáspártnál mindkettő bőven benne van a levegőben jó ideje. A bizonytalanság pedig ahhoz vezetett, hogy már jó ideje a munkáspárti közbeszéd legfőbb kérdése, hogy voltaképpen milyen álláspontot is kéne képviselniük a kérdésben.

Ez meg is látszott a májusi európai parlamenti választások eredményén: a Munkáspárt csak a harmadik helyet tudta megszerezni, a minél gyorsabb, megállapodás nélküli kilépést szorgalmazó Nigel Farage-féle Brexit Párt, illetve a „Bollocks to Brexit!” (kb. „Fenébe a brexittel!”) szlogennel kampányoló Liberális Demokraták mögött, alig néhány százalékot verve a Zöld Pártra.

Ugyanakkor tévedés volna temetni a Munkáspártot: az EP-választás a brexitről szólt, és azok a pártok tudtak sikeresek lenni, amelyeknek egyértelmű üzenetük volt. Májusban még olyan közvélemény-kutatás is megjelent, amely a libdemeket első helyre tette, mára helyreállt a „világ rendje”, legalábbis a legújabb felmérések újra a Munkáspártot és a Konzervatív Pártot teszik az első két helyre, jelenleg az utóbbi komoly előnyével.

Egy parlamenti választás (amelyre a pletykák szerint hamarosan így is-úgy is sor fog kerülni) ugyan a brexitről is szólna, de természetesen nem csak arról. A Munkáspárt legutóbbi választási programjában pedig csupa olyan programpont szerepelt, amelyek népszerűek a választók körében – akkor is, ha Corbyn maga népszerűtlenebb is Boris Johnsonnál.

A Munkáspárt azzal járna jól, ha minél kevesebb szó esne a brexitről, és minél több az ingyenes oktatásról, vasút- és közüzem-államosításról, és a toryk rendkívül káros megszorító politikájának végéről.

Ezekben a témákban nem csak a toryk, de a libdemek ellen is sikeresen tudnának kampányolni, hiszen a 2010-15 közötti koalíciós kormány tagjaiként nekik is szerepük volt a megszorító politikában, és különösen emlékezetes volt Nick Clegg libdem pártelnök és miniszterelnök-helyettes bocsánatkérése, amikor a tandíjat elutasító választási ígéretükkel szembemenve megszavazták a tandíjak megemelését 3300-ról 9000 fontra.

A tandíj-emelés nem véletlenül válhatott a libdemek elvtelen koalíciós alkuinak jelképévé. Mivel a győztes Konzervatívoknak nem sikerült megszerezni a parlamenti helyek többségét a 2010-es választáson, a Liberális Demokraták királycsinálói helyzetben találták magukat, és koalícióra is léptek a torykkal. A libdemek a legjobb eredményt a korabeli felmérések alapján a legfiatalabb választók körében érték el, ők pedig, érthető okokból, nem voltak igazán boldogok a tandíjemeléstől. Ez meg is látszott a 2015-ös eredményeken is: csupán 8 százalékot és 8 képviselői helyet szereztek: ez a brit liberálisok egyik legrosszabb eredménye.

A fiatalok pedig nagy arányban kezdtek el a Munkáspártra szavazni. 2015-ben a legfiatalabb két korosztály körében 43, illetve 36 százalékot értek el Ed Milliband vezetésével (a teljes népesség körében 30-at), míg 2017-ben Corbynék 63 illetve 56 százaléknyi szavazatot kaptak a fiataloktól (a Munkáspárt eredménye 40 százalék lett). Ez utóbbi eredmény kapta a politikai kommentároktól a youthquake elnevezést, ami a youth (fiatal) és az earthquake (földrengés) szavak keresztezésével jött létre. Az értelmezés világos: Corbyn nem várt választási eredménye mögött a fiatalok mozgolódása állt.

A youthquake persze nem csak a szavazófülkében mutatkozott, egy időre Jeremy Corbyn popsztárokhoz illő népszerűségre tett szert a fiatalok körében. Szó szerint: Corbyn beszédet mondott a 2017-es Glastonbury fesztivál nagyszínpadán is. Ekkoriban volt szokás az „Oh, Jeremy Corbyn” éneklés is. Aztán Corbyn népszerűsége romlani kezdett, valószínűleg a brexit és az antiszemitizmus-botrány miatt, és ma már senki sem énekel Jeremy Corbynról.

Ugyanakkor a youthquake materiális okai megmaradtak: az elszabaduló ingatlanárak és tandíjak, az érzés, hogy a korábbi generációk jobb eséllyel vágtak neki az életnek, sőt, a különféle hibás döntésekkel sokat tettek azért, hogy a fiatalok életesélyei romoljanak – sokak számára ennek a legjobb példája a brexit népszavazás.

Mindeközben a jobboldali bulvármédia folyamatos támadás alatt tartja őket, mintha a fiatalok életcélja volna az anyjuknál lakni harminc évesen, vagy mintha tudatosan próbálnának iparágakat kinyírni.

A Munkáspárt ezekre a problémákra azonban csak akkor tud komolyan reagálni, ha nem azzal van elfoglalva, hogy melyik ujjába harapjon brexit-ügyben. Ha Corbyn miniszterelnök szeretne lenni valaha, akkor itt az ideje véleményt nyilvánítania az országát érintő legsúlyosabb kérdésről is.