Csaknem két hete írt A Város Mindenkié szervezet arról, hogy egy önkormányzat miképp költöztette az addig bérlakásban élő 79 éves Károlyt hajléktalanszállóra. Nem kellett sokat várni a válaszra, majd a viszontválaszra sem, aki pedig Károly szavaira is kíváncsi, megnézheti, ő hogyan élte meg a történteket.
Az önkormányzati álláspont jelenleg az, hogy részükről minden rendben történt: „a Család és Gyermekjóléti Központ munkatársa, mivel az idős, beteg férfi nem volt képes magát ellátni, a lakást fenntartani (…), elhelyezést talált számára a Baptista Szeretetszolgálat egyik intézményében, amit elfogadott, és az általa használt lakást önként adta le 2019. július 30-án”. Az önkormányzat ezt a megoldást azért tartja jónak, mert Károlynak díjhátraléka volt, és panaszkodtak is rá a lakótársak, a kialakult helyzetet másképp nem lehetett kezelni.
Érdekes, hogy mire nem tér ki az önkormányzati válasz: nem részletezi, hogy Károlynak a helyi szociális ellátórendszer szolgáltatásai közül miket ajánlottak fel, azokat miképp vette igénybe, milyen orvosi vizsgálat történt, annak mi az eredménye, egyáltalán, volt-e esetvivő szociális munkás, ha igen, mit tett.
Amit tudunk, csak annyi, hogy a családsegítőnek „az illető úgy nyilatkozott, hogy nem kér segítséget, meg tudja oldani a problémáit” (majd megoldási lépésként elhagyta a lakást.) Azt sem tudjuk, mi indokolta, hogy az első adandó alkalommal hátralékra hivatkozva felmondják a bérleti szerződését, továbbá hogy kinek mi volt a terve hosszabb távra, és ebből hogyan lett egy soroksári hajléktalanszálló és egy országos botrány.
Nem tudjuk, jelezte-e bárki (akár a szociális munkás, szálláskeresés előtt) Károlynak, hogy az önkéntes birtokbaadás azt jelenti, hogy azonnal kikerül a lakásból. Míg ha ezt nem tette volna, egy hosszadalmas jogi eljárás során kellett volna az önkormányzatnak bizonyítania, hogy a felmondás oka valós. Persze lehet, hogy eközben sem derült volna ki, milyen segítséget kell(ett volna) nyújtaniuk a szociális szakembereknek, de legalább Károlyt is meghallgatták volna.
Ha ahhoz, hogy Károly lakásban lakhasson, segítség kell, ott van a házi segítségnyújtás (akár napi rendszerességgel látogathatták volna), de létezik időskorúak nappali ellátása, szociális étkeztetés, szükség esetén igénybe vehető pszichiátriai betegek nappali vagy közösségi (házhoz járó) ellátása is. Ezeket vagy a kerület működteti, vagy szerződése van az ellátó szervezettel, ahogy akár elhelyezést (idősek átmeneti otthona) nyújtó szolgáltatóval is.
Ha mindezen szolgáltatások bicskája beletört Károly betegségébe, rendetlenségébe, és esetmegbeszélés, közös gondolkodás sem segített, valóban nagy a baj. Csakhogy erről nincs semmi információ. (Szociális, szakmai és gazdaságossági szempontból is indokolt a minimálisan szükséges ellátást nyújtani, sokszor annak elmaradása miatt kell magasabb szintűt, egyúttal drágábbat is.)
Idővel lehet persze, hogy többet is megtudunk majd, mert a Szociális Szakmai Szövetség tényfeltáró munkacsoportot hozott létre, ami közzéteszi majd vizsgálódása eredményét, és remélhetőleg valamennyi érintett segíti a munkáját. Addig csupán annyit tudunk az önkormányzati közleményből, hogy a családsegítős kolléga „elhelyezést talált”, mert az „idős, beteg férfi nem volt képes ellátni magát”.
Azt meg máshonnan tudjuk, hogy ez egy átmeneti szálló, ami a szociális törvény szerint „az önellátásra képes hajléktalan személyeknek” biztosít „lakhatási szolgáltatást”, szükség szerinti szociális munkát.
Legkésőbb ez az a pont, ahol két dolgot el kellene döntenie az önkormányzatnak: az egyik, hogy Károly önellátásra képes volt-e, vagy sem
(ráadásul ez kevéssé politikai, lakásgazdálkodási, mintsem szociális, egészségügyi kérdés). A másik, hogy ha semmilyen intézkedést nem tett azért, hogy hajléktalanná váljon Károly, akkor hogyan lehet az, hogy családsegítős munkatárs „talált” elhelyezést számára. Az sem jó persze, hogy felvették oda (a felvételi beszélgetéskor még birtokon belül volt, lakott a bérlakásában), mert az interjún ki kellett volna derülnie az előzményeknek, bár erről meg azt nem tudjuk, Károly és/vagy a szociális kolléga mutathatta-e be a helyzetet.
Az önkormányzat a szomszédok panaszait is felhozza, ami fontos, de közben több szomszéd is kiállt Károly mellett, szóval ez sem fekete-fehér ügy. Semmi infó nincs arról, hogy miért nem lehetett kitalálni egy olyan rendszert, ahol Károly, a szociális szolgáltatások, a szomszédok együttműködnek, és egymás mellett élnek, laknak. A meglévő lakbérhátraléka is kezelhető, egyrészt mert Károlynak volt és van forrása arra, hogy ezt befizesse, csak segíteni kellett volna neki abban, hol teheti meg, másrészt ha nem lenne, kérhetne szociális segítséget az ügyintézésben.
A felmondás indokaként szereplő hátralék kevesebb mint egy hónapnyi átmeneti szállós állami támogatásnak felel meg(egyházi kiegészítéssel számolva). Csakhogy a hajléktalanellátó intézmény működtetéséhez, költségeihez semmi köze az önkormányzatnak, azt a központi büdzsé finanszírozza.
Az, hogy a hajléktalanná válásnál nem vizsgálja senki, mindent megtett-e a helyi önkormányzat a megelőzés érdekében (miközben az önkormányzati törvény az önkormányzati feladatok közé sorolja a „hajléktalanná válás megelőzésének biztosítását”) nem csupán sokszor orvosolhatatlan egyéni következményekkel jár, hanem rengeteg felesleges kiadással is.
Igaz, ezek nem az önkormányzatoknál jelennek meg: ők egyszerre húzhatnak politikai hasznot, spórolhatnak, és könnyíthetik meg az életüket.
Budafok-Tétény önkormányzata az ügyben a honlapon olvasható „Kisváros a nagyvárosban” szlogennek megfelelően látszik működni. Az önkormányzat vezetése védi meg a szakmai munkát végző szervezeteit, kollégáit, eközben sajtóperrel fenyeget, és rajtuk – a helyi politikán – kívül mindenki hallgat.
A polgármester péntek este nyolckor videóban jelenti be, hogy szociális otthoni férőhelyet találtak Károly részére, de őt az AVM „rejtegeti”, ezért nem tudnak segíteni rajta. A szociális otthon egy új elem a történetben – ha szükség van rá, a lakásból kellett volna intézni (hosszadalmas folyamat, előzetes szükségletfelmérés kellett volna még a lakásból) -, ahogy a rejtegetés is, mert az önkormányzat eddig arról írt, hogy Károlyt „megfelelően elhelyezte és folyamatosan figyelemmel kíséri helyzetét”.
A Facebook-videó kísérőszövegében a kerületvezető köszönetet mond a szociális ellátórendszerben tevékenykedő munkatársainak, „hogy mindent megtesznek Károly bácsi ügyében”. Ezzel a sajtóközleményes, videós iránnyal egyrészt az egész elemelhető a szakmai szintről, másrészt mivel közvetett információkról ír/beszél a polgármester, könnyebb bármit állítani, szükség esetén módosítani, miközben persze megbeszélésre esély sincs.
Az sem rendkívüli, ha az önkormányzat vagyongazdálkodási és szociális szolgáltató szempontjainak egymás ellen feszülésekor az első kerekedik felül. Ugyanakkor jelenleg még szokatlan, hogy az utóbbinak ilyen egyértelműen kelljen kiszolgálnia az előbbieket, azaz gyorsan hajléktalanszállót keresni, találni, ezzel – legalábbis vagyongazdálkodási és sajtóközleményi szempontból – mintegy „meg is oldani” a helyzetet. Kistelepüléseken jóideje gyakran hasonló a forgatókönyv, de nyilván nem ez a jó irány.
A legjobb az lenne, ha visszajuthatnánk az origóhoz, azaz Károly bemehetne abba a lakásba, ahol a mai napig ott vannak a személyes holmijai. Ezt követően a szociális szakmai vizsgálat eredményeit is felhasználva újra kellene gondolni a problémát, majd annak a megoldási lehetőségeit is. Tudom, hogy ez macerásabb, mint hajléktalanszállón férőhelyet keresni (bár az sem könnyű feladat), de jelenleg úgy tűnik, Károly meg volt vezetve.
Amennyiben képes döntéseket hozni az életéről, és az utóbbi időben szociális munkás segítette, súlyos probléma, ha senki nem mondta neki, a lehető legrosszabb lépés, ha „önként kiköltözik”. Ezzel ugyanis azt írja alá önként, amire legfeljebb sok hónap múlva kötelezhetnék. Ha Károly önálló életvitelre alkalmatlan, belátási problémái vannak, akkor viszont ügygondnok nélkül nem nagyon dönthetett volna arról, hogy feladja a lakását.
Mindent újra lehet gondolni vele és róla, de a korrekt hozzáállás miatt eközben neki a lakásban kéne laknia. Csak a kulcsot kellene visszakapnia hozzá.
Néhány hónapja önkéntesként kapcsolódtam be a kilakoltatások megelőzését, elkerülését segítő AVM-ügyeletesi munkába.
Meglepett, hogy Károly története mennyire a lakásmaffiás módszerekre hajazó kipaterolás, „példamutatóan” gyors adminisztrációs segítséggel.
Miközben szinte hihetetlen, hogy akár a helyi politika, akár a vagyongazdálkodás, akár a szociális dolgozók ezt szeretnék, jelenleg arra sincs logikus válasz, hogyan történhet meg mindez. A hajléktalanszállók alapvetően nem arra szolgálnak, hogy elhelyezzék azokat az embereket, akik útban vannak egy önkormányzat vagyongazdálkodási irodájának. A lakásvesztést épeszű ember nem vállalja önként, a szociális ellátóknak (és az önkormányzatoknak, államnak) meg kellene védenie azokat, akik valami miatt mégis ezt tennék. Nem pedig az áldozatot hibáztatni.
