Bayer Zsolt kormánypárti publicista, fő megmondóember, tévés műsorvezető és NER-es celeb egyik kedvenc elfoglaltsága önnön felsőbbrendűségének bemutatására, hogy degradáló módon prolizza azokat, akik nem értenek egyet vele. Pláne, ha még alacsonyabb társadalmi osztályba is tartoznak.

Láthattuk ennek már kismillió példáját, elég belenézni munkásságába az azóta beszántott Echo TV-n, jelenleg pedig a Hír TV-n futó Sajtóklub tetszőleges epizódjában (saját, nem tudományos igényű kutatásom alapján legalább minden második adásra jut prolizás). Vagy érdemes szétnézni blogján, a Bádogon, publicisztikái között a Magyar Nemzeten – lesz ott prolizás rendesen.

Ezzel pedig Bayer Zsolt életvitelszerűen köpi szembe a magyar társadalom jelentős részét, de legalábbis azokat az embereket, akik megtermelik azon javakat, melyekből az ő javadalmazását fizetni lehet (erre egyébként korábban Nagy Blanka is rávilágított, mikor a kormányzati megmondóember újfent ócska kis proliknak nevezte azokat, akik nem értenek egyet vele).

Mert ki is a proli? A proletár az Arcanum szótár szerint

Vagyis az az ember, aki valamely okból kifolyólag – leginkább származása okán (vagyis nem örökölt) – nem rendelkezik tőkével, melyet mások munkája árán fialtathatna. Vele szemben az, aki rendelkezik tőkével, vagyis termelési eszközökkel (pl. ingatlanokkal, melyek szintén lehetnek termelési eszközök, amennyiben mondjuk kiadásra kerülnek), az ő munkája árán gyarapíthatja saját vagyonát.

Ez röviden – és nagyon leegyszerűsítve – úgy néz ki, hogy van a tőkések szűk csoportja, a termelési eszközök tulajdonosaival, akik azonban nem képesek más emberek munkája nélkül működtetni ezeket a termelőeszközöket, így fel kell bérelniük másokat, akik ezeket az eszközöket működtetik. Ők a proletárok, a társadalom jelentős része, a termelőeszközökkel nem rendelkezők, akik ha életben akarnak maradni a kapitalista társadalomban, kénytelenek munkájukat áruba bocsátani, hogy az azért kapott bérből fenn tudják magukat tartani, vagyis ne haljanak éhen.

Az alapvető probléma egy részről ott van a rendszerben, hogy a proletár ébren töltött idejének jelentős részét a tőkés kisajátítja, hiszen a munakhelyen töltött idő során a proletár nem rendelkezhet szabadon az ideje felett, úgy kell cselekednie, hogy a termelés a lehető leghatékonyabban folyjon. Ha nem így tesz, akkor kirúghatják és a nyomorba süllyed, esetleg éhen hal. Hisz feljebb láthattuk, hogy termelőeszközök híján nincs más lehetősége bevételhez jutni – nem tud mást eladni a piacon, mint önnön munkaerejét.

Másrészről ezen idő ellenértékének csupán egy részét fizetik ki neki bér formájában, mivel a tőke fennmaradásának záloga a tőkés termelési rendben, hogy a munkás munkájával megtermelt javak egy – minél nagyobb – részét kisajátítja, így biztosítja növekedését, mely az egymással versengő termelők között szükséges a fennmaradásához.

A különböző, egyazon terméket előállító, magántulajdonban lévő termelők mindegyikének az az érdeke, hogy több tőkét halmozzon fel mint a konkurencia, mivel annak visszaforgatásával tudja oly módon fejleszteni a termelőeszközöket, hogy gazdaságosabban tudjon termelni. Szintén gazdaságosabban tud termelni, amennyiben a munkás által megtermelt többletérték nagyobb részét sajátítja ki, amit aztán ismét vissza tud forgatni a termelésbe, és végül az a tőkés (vagy tőkések csoportja) tud fennmaradni és a piaci versenyben a többieket kiszorítani, aki leghatékonyabban zsákmányolja ki a proletariátust (és a természeti erőforrásokat).

Vagyis a megtermelt érték legkisebb részét osztja ki bérként a munkások, a proletárok között, akik voltaképpen a termelési folyamatban dolgoznak.

Ennyi volt leegyszerűsítve a folyamat, melynek végén a proletárok munkája árán a tőkésosztály gyarapodik. De hogyan lesz ebből Bayernek balatonfelvidéki házikója?

Bayer Zsolt publicistaként, valamint megmondóemberként a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) alá tartozó médiafelületeken népszerűsíti ordas nézeteit, valamint a NER-t és annak tartozékait, mikor épp nem olyanokat gyaláz, akikkel nem ért egyet, vagy túl gyengék, hogy visszaüssenek.

A KESMA és annak lapjai pedig hirdetésekből tartják fenn magukat. Egyrészt a kormány közvetlen hirdetéseiből – gondoljunk a nemzeti konzultációt reklámozó oldalakra, vagy a gyűlöletpropaganda-kampány ezer felületen megjelenő sorosos-junckeres-migránsos stb. hirdetéseire. Nos, ezek konkrétan adóforintok.

Másrészt hirdetnek benne a különböző állami vállalatok, cégek, gondolhatunk itt a Magyar Villamosművek reklámjaira, a Szerencsejáték Zrt.-re vagy egyéb cégekre, melyek gyakorlatilag a nemzeti vagyonból költenek a kormánysajtó finanszírozására. És akkor arról még nem is volt szó arról, ha esetleg egy kormányközeli üzletember cége jelentet meg hirdetést egy olyan cég nevében, melyhez egyébként ömlenek az állami milliárdok.

Az adó pedig, amiből az állam bevételeinek legnagyobb része áll, miből lesz? A rengeteg, különböző adónem beszedése után keletkezik, lett légyen az vállalati adó, ÁFA, SZJA vagy bármi más, de az értéket, mely valamilyen áttéten keresztül végül az államhoz kerül, végső soron a fent leírt módon a proletariátus termelte meg.

A KESMA felett pedig a tulajdonosi jogokat a kormányközeli Mediaworks gyakorolja, melynek vezetője a NER-t mindig, bármilyen skrupulus nélkül kiszolgáló Liszkay Gábor, aki – vagy akinek köre – pedig így a cégcsoporton belül személyes döntéseket is hozhat, így végső soron arról is dönthet, hogy a prolizó Bayert alkalmazzák-e a kormányközeli médiakonglomerátum valamely összetevőjében.

Ez pedig nem mást jelent, minthogy Bayer Zsolt fizetését a proletariátus kizsákmányolása árán teremtik elő, hogy aztán teliszájjal prolizhasson bármely kormányközeli médiafelületen, előadáson, vagy amiért épp megfizeti a tőkések pártján álló rezsim.

Egy másik aspektusa a kérdésnek, hogy mikor Bayer prolizik, úgy állítja be magát egy magasabb rendű figuraként az arra fogékonyak számára, hogy másokat, nevesül azokat, akik munkája folytán fizetést kap, mint láthattuk, alacsonyabb rendűnek bélyegez.

Ilyenkor kihasználja a közös kulturális tudásunkba a reakció által oly régóta sulykolt „proligyűlöletet”, a tőkés társadalom ethosza – miszerint mindenki egyenlő esélyekkel indul, és a maga szerencséjének kovácsa – alapján megalkotott munkásképet, amely szerint nyilván azért kell, hogy valaki naphosszat egy gyárban robotoljon, mert többre nem volt képes.

Eszerint a kép szerint a proli lusta (hisz nincs semmije), műveletlen és buta, és nincs is igénye arra, hogy másképp legyen mint ahogy van, hiszen elég neki a Való Világ, meg hogy néha jól berúghasson munka után a többi prolival – ha meg mégis változtatna, akkor azt úgy tenné, hogy elrabolná magának a tisztes polgárok vagyonát (hogy aztán persze elherdálja).

A legutóbbi bekezdésben egyébként van némi igazság.

Hisz miközben igaz, hogy ha valaki gazdag, egyáltalán nem biztos, hogy művelt is (vö. az Egyesült Államok elnöke), az is tény, hogy

az alsóbb társadalmi osztályok nem csak anyagi, de kulturális tőkétől is meg vannak fosztva. Vagyis nehezebben „művelődnek”, tekintve hogy nincs meg az a gazdasági tőkéjük, amit kulturálisra válthatnának, gyerekeik nem engedhetik meg maguknak a jelenlegi rendszerben, hogy továbbtanuljanak, hisz elképesztő drága az élet egyetem mellett.

Nehezebben jutnak hozzá ahhoz a tudáshoz, amellyel a társadalmunk elitje által elismert műveltséget értelmezhetik, mivel az elit kizáró nyelvezetet és formákat alkalmaz, melyek megértéséhez eleve szükség van olyan kulturális tőkére, melyet az ember otthon és az oktatási rendszerben szerezhet meg, ez pedig a magasabb társadalmi osztályba tartozók kiváltsága.

Emellett a tőkés rendszernek érdekében is áll, hogy a rendszerkonform kulturális termékekhez férjenek hozzá az elnyomott osztályok – mint amilyen például a Való Világ – melyek könnyen dekódolhatók, és olyan mintákat állítanak az emberek elé, melyekkel a fogyasztást ösztönzik, és az elnyomottakat egymás ellen hergelik, vagy a mélyen lenézett, ugyanakkor töretlenül népszerű szappanoperák, melyeket szintén kifejezetten e célra fejlesztettek ki.

A proletariátus pedig be van zárva ebbe a helyzetbe, a napi 10-12 órás robot után még ha lenne is energiája, hogy felkutassa a kulturális javakat, melyek ismerete folytán a jelen társadalmi rendszerben „műveltnek” számíthatna, és számot tarthatna az uralkodó osztály elismerésére, sokkal nehezebben férhetne hozzá, mint amazok.

De ez lényegtelen is lenne, mivel jelen rendszer az ember értékét a vagyonában méri: „akinek nincs semmije az annyit is ér”. Hiszen minél vagyonosabb valaki, annál inkább tudja azt kamatoztatni a piacon, annál inkább tud vállalkozni – amit a jelenlegi rendszer sokkal inkább elismer, mint a bérmunkát -, és annál látványosabban tudja magán viselni a társadalmi elit elismerését kiváltó külsőségeket.

De ami talán az egészben a legszomorúbb:

Bayer Zsolt a saját közönségét is gyalázza, mikor prolizik. Mert a fentebb említett okokból kifolyólag a társadalom jelentős részének talán nem szimpatikus gondolat, hogy proletárként hivatkozzon magára, azonban a legtöbben abból élnek, hogy termelési eszközük nem lévén, saját munkájukat bocsátják áruba. Vagyis prolik.

És habár bizonyosan fogyasztják Bayer mocskolódásait olyanok is, akik rendelkeznek a termelőeszközök fölött, akik a tőkésosztály tagjai, és akik ennek a rendszernek a de facto haszonélvezői, minden bizonnyal kell, hogy legyenek olyanok is, akik bérből élnek, hónapról hónapra, azonban nem akarnak proliként gondolni magukra, hisz akkor a társadalom egy el nem ismert részéhez tartoznának.

A helyzetükből fakadó jogos frusztráció levezetésére pedig az őket elnyomó rendszer felkínálja nekik Bayert és munkásságát. Így ezek az emberek, ahelyett, hogy osztálytudatossá válnának, szidhatják vele együtt a migránsokat, niggereket, a buzernyákokat, a cigányokat, a tetűhintásokat, a bolsikat meg a prolikat.

Az, hogy ez ne így legyen, hogy Bayer ne találjon értő fülekre azoknál, akiket munkaadói éppenséggel kizsebelnek, mindannyiunk feladata.