László Zoltán egy májusban, a Klubrádiónak adott interjújában nem túl optimista képet festett a magyar gazdaság jelenlegi helyzetéről, legfőképpen az autóiparról. Az eddigi munkaerőhiányt (kevés alacsonyan kvalifikált, kétkezi munkást találtak a cégek), felváltotta egyfajta termelési lassulás – ez a tendencia pedig egy lehetséges gazdasági válságot vetíthet előre.

A lassuló termelés miatt a cégek kénytelenek rengeteg munkást elbocsájtani: nem hosszabbítják meg a határozott munkaidejű szerződéseket, egyes helyeken létszámstopot rendelnek el, a fluktuáció miatt üresen maradt helyeket pedig nem töltik fel.

Emellett pedig újabban rengeteg, külföldről jövő vendégmunkást foglalkoztatnak a cégek: azért esik a választás mongol, ukrán, szerb, román munkásokra a magyarok helyett, mert őket sokkal egyszerűbben ki tudják zsákmányolni.

Nem igazán van érdekérvényesítő képviseletük itthon, a nyelvi korlátok miatt nincsenek tisztában a saját munkavállalói jogaikkal – ugyanez a helyzet a Nyugat-Európában dolgozó, magyar vendégmunkásokkal is. A vendégmunkások olcsóbban is vállalják el a munkát, hiszen a magyar autóipari bérszínvonal miatt még így is megéri számukra a vendégmunkás-lét.

Természetesen az egyszerűen kizsákmányolható, olcsó, kiszolgáltatott munkaerő nagyon csábító lehet a magyar cégek számára, az itthoni munkások viszont sokszor ellenérzéssel viseltetnek a helyzet iránt – érthető okokból. A kialakult szituáció miatt például nehezebb bértárgyalások várnak rájuk, valamint olyan is előfordult már, hogy leépítésnél előbb bocsájtottak el egy itthoni munkást, mint egy külföldit. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy a vendégmunkások sincsenek éppen egyszerű helyzetben.

Hogyan kerülnek Magyarországra a vendégmunkások?

 Többféle módszer is létezik arra, hogy a vendégmunkásokat Magyarországra csábítsák:

• Külföldön vannak kifejezetten erre szakosodott cégek: ők tudják, hogyan lehet minél gyorsabban, minél nagyobb csoportokat megszólítani, valamint rendelkeznek magyarországi kapcsolatokkal, így átlátják, hány emberre van szükség, milyen kompetenciákkal, végzettséggel.
• A másik verzió szerint magánszemélyek maguk mennek ki a célországba „toborozni”, vagy fejvadász cégek telepítenek ki saját egységet.

Minél távolabb vagyunk Magyarországtól, annál inkább jellemző, hogy a munkáltatók a helyi, erre szakosodott cégeket használják, a közelebbi országokba pedig általában személyesen látogatnak el a munkáltatók.

Arra viszont sokszor nem fordítanak túl nagy gondot, hogy elmondják, mire számíthat a dolgozó: sokszor a Magyarországra utazás után derül ki, hogy a bér, amit kiutazás előtt ígértek, nem nettó, hanem bruttó, hogy a szállásért, amit biztosítanak nekik, bizony fizetni kell – sokszor a bér 30-40 százalékának megfelelő összeget. Újabban magasan kvalifikált munkásokat is keresnek cégek, itt pedig olyan nehézségekkel kell szembenézniük, hogy a végzettség, a tudás, amivel egy külföldi vendégmunkás rendelkezik, gyakran nem felel meg az itthoni elvárásoknak. Nem ritka az sem, hogy feketén vásárolt diplomával, végzettséget igazoló papírral jelennek meg a munkások, így a beszervezés, utaztatás magas költsége nem térül meg, mert a dolgozók nem tudják a tőlük elvárt szintet hozni.

Hova érkeznek a vendégmunkások?

Az autóipar főképp azokba a térségekbe vonzza a vendégmunkásokat, ahol a magyar dolgozók elfogytak, és egyébként is magas a foglalkoztatottság aránya: Nyugat-Dunántúlon, Közép-Dunántúlon, Közép-Magyarországon. Az Észak-Alföldön és az Északkeleti régióban pedig a román és ukrán határ közelsége miatt érkeznek sokan. Tolna és Baranya megyében például átlagon aluli a vendégmunkások száma: ezeken a területeken egyébként is nehéz munkához jutni, rosszak a körülmények, alacsonyak a bérek. Azt a kevés állást, ami van, évek óta ugyanazok az emberek töltik be: ők teljesen hozzá vannak kötve a településeikhez. Ráadásul az ezekre a munkahelyekre jellemző bérek és körülmények nem kárpótolnak a vendégmunkával járó nehézségekért.

Ezzel szemben a nyugat-dunántúli régió ugródeszkának számít a vendégmunkások számára: az ide kerülők rövid idő alatt olyan kapcsolatrendszert építhetnek ki, amelyeknek köszönhetően könnyedén nyugatabbra költözhetnek, ahol magasabb bért kapnak ugyanazért a munkáért – sokszor az összes másfél-kétszereséről beszélhetünk, amit ráadásul euróban kapnak meg. Egy-egy multinak, nagyvállalatnak az itthoni üzemeiben keresnek legrosszabbul.

Az építőiparban viszont még elég alacsony a külföldiek foglalkoztatottsága, mondja Pallagi Gyula, az Építő, Fa, és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetségének (ÉFÉDOSZSZ) elnöke: körülbelül egy-két százalékra teszi az arányukat. Viszont szerinte ez gyorsan meg fog változni: jelenleg ugyanis negyven-hatvanezer munkás hiányzik az építőiparból. R

engetegen mennek ugyanis mostanában nyugdíjba, a fiatalok közül pedig kevesebben lépnek ki a munkaerőpiacra: köztük is alacsony az építőipari szakmunkások aránya.

A magyarországi szakképzés kibocsátása tehát sem mennyiségben, sem minőségben nem megfelelő, a jó szakemberek elmennek más országokba dolgozni, ahol jobban megfizetik őket, így akik itt maradnak, rendkívül leterheltek.

Ilyen helyzetekben indokolt vendégmunkásokat beszervezni, az építőiparban dolgozó külföldi munkavállalók viszont próbálnak minél nyugatabbra menni. Azok között, akik mégis Magyarországot választják, sok a távol-keleti munkás: az ő esetükben a nyelvi korlátokat kihasználva sokszor még a munkavédelmi képzésről szóló papírt is meghamisítják.

Az anyagiak

A cégek általában nem szívesen adják ki az információkat arról, hogy mennyit is keres itthon egy vendégmunkás – ám László Zoltán, a Vasas Szakszervezet elnöke szerint a vendégmunkás-hullámot követő bértárgyalások során a munkaadók két-három százalékkal alacsonyabb bért ajánlanak a magyar munkásoknak, mint fél évvel ezelőtt, ami jó indikátora lehet annak, mennyivel kevesebbet is keres egy külföldi.

A bérezés lenyomása mellett a magyar munkások még azt is hallgathatják a menedzsmenttől, hogy ők bármikor lecserélhetőek: az ukrán munkavállaló ennyivel többet dolgozik, a vietnámi munkás pontosabban, a mongol több túlórát vállal.

László Zoltán szerint az utóbbinak van is alapja: „az, hogy a munkásszállón vagyok, vagy a gyárban, nem olyan nagy különbség számukra, mint az, hogy otthon vagyok-e a gyerekeimmel, vagy dolgozom” – meséli. De természetesen a példálózásnak, még akkor is, ha bármi valóságalapja van, mindössze az a célja, hogy megfélemlítsék a munkásokat.

A másik nagy probléma az, hogy sokukat nem jelentik be – vagy ha be is jelentik, akkor általában minimálbérre, a többi „zsebbe megy”. Pallagi Gyula beszámolt olyan esetről, hogy egy vendégmunkást nem fizettek ki, így jogsegély szervezethez kellett fordulnia. Sok munkás viszont fél az európai hatóságoktól, sőt, a szakszervezetektől is, mivel sokszor maguk sincsenek tisztában azzal, mennyire legális a foglalkoztatottságuk – és természetesen ez is növeli a kiszolgáltatottságukat, ami jóval magasabb, mint egy átlagos munkavállalóé. Nyugat-Európában sok szakszervezet alkalmaz több nyelven beszélő kollégákat, kifejezetten azért, hogy a vendégmunkásokkal kommunikálni tudjanak.

A mindennapok

Azokban a kisvárosokban, ahol magas a vendégmunkások száma, úgynevezett „vendégmunkás-telepek” jönnek létre – a helyiekkel együttélés pedig nem mindig egyszerű. Ez részben a kulturális különbségek miatt van, amit László Zoltán szerint „nem szabad és lehet letagadni”, viszont az elmúlt időszak politikai kommunikációja is feszültségeket szít. A bevándorlásellenesség, idegenellenesség miatt sokan úgy tekintenek az egy-egy faluba beköltöző vendégmunkásokra, mint ellenségre. Nyergesújfalun, Dorogon, Tokodon, Tatabányán, Győrben volt már rá példa, hogy egy vendégmunkásként dolgozó férfi valamiféle konfliktusba keveredett: az integráció hiánya jelentősen megosztja ugyanis egy kisebb település közösségét, életét, növelve a feszültséget mindkét félben. Viszont nem úgy tűnik, hogy bármiféle megoldás születne ezekre a helyzetekre, vagy hogy egyáltalán széles körű, társadalmi diskurzus részévé válnának.

Pallagi Gyula szerint Magyarországon sokkal kevesebb munkásszálló van, mint amennyire szükség lenne. Ezért fordulnak elő olyan helyzetek, hogy az ide érkező munkások kénytelenek egy kisebb, olcsó albérletet kibérelni, amit rengeteg emberrel töltenek fel. Ez nyilvánvalóan az ideálisnál sokkal rosszabb életkörülményeket eredményez – és újabb feszültségforrást a vendégmunkás életében.

A vendégmunkások teljes magárahagyottságát az is növeli, hogy nem mindig van hozzáférésük a helyi egészségügyi ellátórendszerhez. Ha az Európai Unión belülről jönnek és van biztosításuk a saját országukban, akkor itt is ellátásra kerülnek – ha viszont a munkaadó nem jelenti be őket, akkor nem tudnak kihez fordulni. Pallagi Gyula ehhez kapcsolódóan egy régebbi esetet említett: egy Ausztriában dolgozó, magyar építőipari munkás megsérült, kórházba került, de mivel nem volt biztosítása, ezért az ellátás nagyon költséges lett volna. Végül visszaöltöztették az utcai ruhájába, Magyarországra utaztatták, itthon ellátták – viszont a szállítás miatt annyit súlyosbodott az állapota, hogy többé nem tudott lábra állni.

Egy ellenpélda

A cikk készítése során Józseffel is beszéltem, aki egy építőipari vállalatnál dolgozik sofőrként, és munkája során sok külföldi vendégmunkás kollégával is érintkezik. József, ha nem is cáfolta teljesen a negatív képet, pozitív példákat is hozott – ehhez az is hozzájárulhat, hogy a cégnél, ahol dolgozik, erdélyi magyarok, ukránok és románok dolgoznak, akik általában beszélnek magyarul. Ez nyilvánvalóan megkönnyíti a helyzetet számukra és a munkáltató számára is.

Ő úgy tudja, az építkezésen dolgozók nyolcvan-kilencven százaléka vendégmunkás, akik vagy külföldiek, de anyanyelvi magyarok, vagy egyszerűen csak jól értik a nyelvet. Ha pedig valamilyen probléma merülne fel terepen, például az egyikük nem érti a vezényszavakat, a magyar munkatárs rögtön fordít neki. Így egyszerűen elkerülhetőek a balesetveszélyes helyzetek.

„A magánéletük… hát, azt nem irigylem” – folytatja. A vendégmunkások két-három havonta, egy-egy hétre látogatnak haza. József járt már egy-két munkásszállón is, ahol a legtöbben laknak, azt mondja, nagyjából úgy kell ezeket elképzelni, mint „annak idején a sorkatonasági barakkokat”. A szállót a cég biztosítja a vendégmunkások számára, jelképes összegért, ételt nem kapnak, a takarításról is nekik kell gondoskodniuk. Úgy tudja, a cég most bérelt ki egy hatalmas épületet, amit teljesen felújítanak a munkások számára.

Nem igazán beszélgetnek a fizetésről, de úgy sejti, az idejövő vendégmunkások a többszörösét keresik meg annak, amit otthon egy ilyen munkaért kapnának. Nyilván a jó fizetés mellet teljesítményt is követelnek tőlük: sokszor hatnapos munkahetekről beszélünk, tizenkét-tizenöt órás munkanapokkal, de természetesen minden az ütemtervtől függ. József ráerősít a „vendégmunkás mint fáradhatatlan munkaerő” sztereotípiájára is, amivel a munkáltatók a fent említett módon próbálják zsarolni a magyar munkavállalókat. Azt mondja, bármi történik, a külföldi kollégái már ugranak is dolgozni, egyiküket sem hallotta még soha visszabeszélni az építésvezetőnek. Érthető, hogy közülük sokan rendkívül ragaszkodnak a munkahelyükhöz és emiatt nagyjából bármiféle önkizsákmányolásra hajlandóak – József kollégái között például van olyan, aki a nem túl jövedelmező otthoni, ház körüli, mezőgazdasági munkát látta el sokáig, mert száz kilométeres körzetben nem akadt állás számára.

József alapvetően kedveli kollégáit, akik között van nagyon fiatal, de hatvan év feletti is. Szélsőséges dolgokat nem igen tapasztalt, sem a munkások, sem a munkáltató részéről: amennyire tudja, ugyanolyan hivatalosan vannak bejelentve, mint ő, ha bármiféle egészségügyi gondjuk van, a cégtől kapnak segítséget. Persze ez inkább kivétel, mint tipikus példa.

Regresszió

Az olcsó, külföldi munkaerő foglalkoztatása tehát az ipar válasza a lelassult termelésre. Ez pedig megkönnyíti a tőke dolgát: a magyar dolgozók gyakran úgy érzik, hogy a nagy számban érkező külföldi munkások rontják a helyzetüket, ami a nyelvi és kulturális nehézségekbe ütkoző érdekvédelem gyengesége, valamint a kijátszható jogszabályok miatt valósággá is válik. Az egymás ellen fordított külföldi és magyar munkásokat így egyszerűbb kizsákmányolni.

László Zoltán szerint a hamarosan vélhetően bekövetkező válsággal sem a foglalkoztatás- sem a szociálpolitika nem foglalkozik egyelőre, az emberek nem kapnak megfelelő, hiteles tájékoztatást arról, hogy mi vár rájuk. Szerinte érdemes lenne felmérni, milyen ágazatban lehetne munkahelyeket teremteni vagy találni, aztán kitalálni, hogy azok, akiknek a munkahelye bizonytalan vagy veszélyben van, beilleszthetőek-e oda.

„Jó lenne elásni a csatabárdot és nem arra gondolni, hogy a szakszervezetek az ördögtől valóak, mert jobb életet szeretnének a munkásoknak, a multikat pedig elüldözni: a világ gazdaságában rendkívül nagy bizonytalanságot érzékelünk. A most felelős politikai vezetés adhatna olyan javaslatokat, amelyekkel az eljövendő válság károkozását tompíthatná – ezeket a javaslatokat pedig a szakszervezetektől kaphatnák meg. Azoktól a szakszervezetektől, amelyek valóban ott vannak a munkahelyeken. Amiről ugyanis most beszélek – az országos érdek, társadalmi érdek. Nem pártpolitikai érdek.”