Heller Ágnes vitathatatlanul a magyar filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja. Azonban, hogy miben áll művének filozófiai jelentősége, folyamatos viták tárgya.
Ez a helyzet teljességgel megfelel a filozófiai gondolkodás természetének. Mert ha e gondolatok természetüknél fogva fel is ruházhatók a kulturális időtlenség bizonyos jellegével, születésük akkor is időhöz és helyhez köti őket: a habitus, amely tevékenységgé és munkává avatja létrehozásukat egyúttal egy élet közegében helyezi el őket, az élet pedig – hogyan is lehetne ez másképp? – mindig konkrét idő- és térbeli körülmények között telik. Az azonban, hogy egyes életkörülmények milyen gondolatokat tesznek érvényessé, korántsem egyértelmű dolog, és ez legitim viták terepe lehet. Jogosak lehetnek a gondolatok, amelyek egy adott valóság fennállása mellett érvelnek, és jogosak lehetnek azok is, melyek túlmutatni igyekeznek azon.
Heller Ágnes filozófiájának valamennyi korszakában egyik jellemző sajátossága, hogy olyan valóságok fennállása mellett kötelezi el magát – legyen szó a szocializmus vagy a liberális modernitás világáról –, amelyeket csak e valóságon bizonyos módon túllépve tart legitimálhatónak. Gondolkodása ebben az értelemben áll vitában minden realizmussal és idealizmussal. Azaz kiteszi magát a legtöbb lehetséges kritikának.
Ez a pozíció ugyanakkor egy radikális filozófiai vállalás és egy operatív meggyőződés keverékén nyugszik. Egyrészről Heller láthatóan magáénak vallja azt a tulajdonképpen 19. századi eredetű és számára minden bizonnyal Lukács kultúrája által közvetített meggyőződést, hogy a valóság – megfelelő megközelítés esetén – alapelemeit és mozgásformáit tekintve gondolatilag többé-kevésbé hiánytalanul megragadható és tagoltan kifejezhető.
Innen ered Heller egyik legmeghatározóbb életproblémája: nyelvet találni a gondolkodása számára, melyet a mindenkori valóság elgondolásának akarása alakít ki és tart mozgásban. Számára ilyen nyelv volt a marxizmus, mint ahogy ilyen a posztmodern és végső soron a liberális gondolkodás keretei és szótára is. Mélyen igazságtalan számon kérni rajta ezt a többszólamú kötődést és a benne rejlő történeti alakulást, pláne olyanoknak, akik a gondolkodást csak egyetlen ideologikus nyelven megszólalva képesek művelni. Mert Heller gondolkodásának másik alapeleme helyre teszi azt, amiről e nyelvhasználatban valójában szó van.
Heller Ágnes azon kevés 20. századi filozófus közé tartozik, akik az emberi valóságban rejlő etikai és morális vonatkozások legradikálisabb motívumainak feltárásával igyekeznek egy olyan analitikus nyelvet kialakítani, amely lehetővé teszi e valóság társadalmi, történeti, kulturális, esztétikai, stb. elemeinek kritikai analízisét.
S Heller teszi mindezt úgy, hogy ebben a törekvésében bevallottan nem támaszkodik semmilyen vallási vagy teisztikus alapvetésre.
Marxista korszakában a szükségletek elmélete és különösen a „radikális szükségletek” kategóriája töltötte be nála ezt a funkciót. Ilyen szükséglet lehet az életbiztonság, a szabadidő és szabad tevékenység, az értelmes közösségi élet, az autonóm személyiség lehetőségének kibontakoztatása. Ezzel a megközelítéssel Heller egyúttal filozófiailag túl is lépett mindazoknak az újbaloldali, vagy 68-as elméleteknek a horizontján, amelyek ebben az időszakban a valóság, vagyis a kapitalizmus adott természetéből kiindulva igyekeztek – kevés sikerrel – támpontokat találni e valóság radikális transzcendentálásához.
Posztmodern liberalizmusának időszakában a „jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni” tétel szolgált Heller számára arra, hogy különböző filozófiai eszközökkel és műfajokban tegye hozzáférhetővé, logikájában és egyes részleteiben egyaránt, azt a társadalmi-kulturális konstellációt, amelyet történetileg a 20. század kataklizmái állítottak valóságként a modernitás elé. Ebben a keretben leginkább a személyiség jelenik meg olyan funkcióként, amely képes értelmes és élhető módon közvetíteni a társadalmi normák adta kényszerek és az egyéni szabadság kibontakozása között mindenkor történetileg generált feszültséget. E törekvésében egy olyan radikális antropológia körvonalait pillanthatjuk meg, amely mentes marad az ember minden abszolutizálásától.
Ettől függetlenül nem jogosulatlan azt állítani, hogy bizonyos értelemben Heller Ágnesnek csakis életfilozófiája van. Ez azonban csupán azt jelenti, hogy olyan kérdéseket tart felvetésre és tárgyalásra érdemesnek, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak azokkal az élethelyzetekkel, amelyek gondolkodása körülményeit alkotják.
Ugyanakkor kétségtelenül van valami visszatetsző abban, ha valakinek az élet legtöbb aktuális kérdéséről van magvas mondanivalója. Hellerrel szemben ez gyakran felhozott „társasági” ellenvetés. Filozófiai munkájának szintjén azonban teljesen céljavesztett, mert itt Heller általában nem a vélemények, hanem a problémák nyelvét beszéli, amelyek adottságait és kereteit nem ő határozza meg, csupán feltűnően jól ismeri őket. A problémák értékszempontú kezelése és a többféle filozófiai nyelven való megszólalás képessége ruházza fel Hellert egy ma már csaknem korszerűtlennek ható magabiztossággal: már-már zavarba ejtően igazodik el egy olyan terepen, amelynek elemeit többnyire alapvető és fogalmi formára hozott életbizonytalanságok, azaz aktuális filozófiai problémák alkotják.
Egy ilyen gondolkodás természetszerűleg teszi ki magát a tévedés és félreértés veszélyének éppen, mert élettapasztalatokból táplálkozik. Ez azonban nem feltétlenül fog ki rajta, mert a valóság normatív antropológiai elemzésén és a filozófiai megszólalás plaszticitásán túl van még egy sajátosság, amely Heller Ágnes gondolkodását a filozófia legnagyszerűbb teljesítményeihez közelíti.
Arról van szó, hogy nála, akárcsak a legnagyobbaknál, a valóság elsajátításának akarása és az ebben testet öltő gondolati jártasság időről időre képes a saját szintjén és talán önmagát is meglepve olyan gondolatokat létrehozni, amelyek már nem függenek senki akaratától, nem illeszthetők hozzá semmilyen előzetes élettörekvéshez, beleértve a sajátjait sem.
Vagyis nem egyszerűen megfelelnek egy valóságnak vagy túlmutatnak azon, hanem egy önálló és precedens nélküli realitás elemeit hozzák létre.
Hellernél talán az esztétikai és irodalmi természetű írásokban bukkanhatunk leginkább ilyen gondolatokra. Többek között Wagner és Shakespeare, Kundera és Molière a hősei azoknak a gondolatmeneteknek, amelyekben a személyiség egy olyan meghatározatlan filozófiai entitásként jelentkezik, amely egyetlen fókuszpontban sűríti a kultúránkat meghatározó számos etikai, esztétikai, társadalmi erővonalat, miközben eddig nem látott rendbe is szervezik őket. Ezekben az írásaiban Heller egy olyan esztétikai kultúrába vetett hitről tesz tanúságot, amely nem függ egy előzetes egynemű normativitás állításától.
És talán még ennél is többről van itt szó. Nevezetesen arról az életről, amely minden normatív törekvésén túl „csupán” gondolkodni akar, pontosabban, amely az élet és gondolkodás elválaszthatatlanságából teremt normát minden más norma számára. S ezzel egyúttal példát mutat egy olyan megélt emberi teljességről, amelynek a gondolkodáson kívül nincs másra szüksége.
Heller Ágnes filozófiai jelentősége nem abban áll, hogy képes volt pályája alatt többé-kevésbe azonos filozófiai problémák mentén számos különböző színtéren és műfajban önállót alkotni. Inkább abban, hogy képes volt a valóság gondolati akarásától olyan gondolatokhoz jutni, amelyek miközben a valóságra vonatkoznak, már nincsenek alávetve semmilyen akaratnak.
Olyan korszakokban, mint amilyen a miénk is, amely az ember elfelejtésével kérkedik,
