Böröcz József: Az EU és a világ – Kritikai elemzés. Budapest: Kalligram Kiadó, 2018.

Napjaink Magyarországán a közbeszédben egyszerre találkozhatunk az Európai Unió éles kritikájával, ugyanakkor az európai integrációt érintő mindenféle kritika határozott elutasításával. Böröcz József könyve, Az EU és a világ szerint igenis lehet kritikát megfogalmazni az unióval szemben. Ez azonban csak egy lényegesen más keretrendszerben képzelhető el, mint a jelenleg uralkodó.

Az Európai Unió sokszor és sokféleképpen válik kritika tárgyává a mai Magyarországon. Ezek többsége azonban kizárólag a magyar társadalmi tapasztalatokra építve, döntően nacionalista keretből indul ki és célozza az „ármánykodó brüsszeli bürokratákat”, a „nemzetünk ellen összeesküvő nagytőkét”, vagy „a keresztény értékek ellenében működő lobbistákat”. Az is látszik ugyanakkor, hogy létezik hazánkban egy diskurzus, amelyben az EU mint a békés, harmonikus fejlődés, sőt a civilizált társadalmi együttélés egyedülálló letéteményese szerepel. Böröcz József angolul eredetileg 2009-ben, magyarul pedig Az EU és a világ címmel 2018-ban megjelent könyve ezzel szemben ahhoz nyújt segítséget, hogy

provinciális látásmódunkon túllépve globális és történeti összefüggéseiben értelmezzük újra az Európai Uniót, annak mibenlétét, kialakulását és azóta eltelt történetét.

Ez adja könyvének különös jelentőségét, hiszen az EU térben és időben leszűkült szemlélete számos illúzió, félreértelmezés, illetve téves magyarázat alapjául szolgál a közbeszédben és a társadalomtudományos diskurzusban egyaránt. Böröcz József erre az Új Egyenlőség stúdiójában készült beszélgetésen is kitért.

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy az Európai Unió története az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es megalapításáig, eszmei szinten pedig legfeljebb a két világháború között létezett ún. Páneurópa-mozgalomig vezethető vissza. Az integráció létrejöttének közvetlen történelmi előzményeként, szinte magától értetődően, adódik tehát a második világháború, megalakításának magyarázata pedig így kimerül a pusztító háborút átélt nyugati-európai államok belső társadalmi-gazdasági folyamataiban.

Ezzel szemben Böröcz József könyvében rávilágít, hogy az integráció története nem érthető meg az azt megalakító nyugat-európai államok elnyomó gyarmati múltja és az ezzel párhuzamosan létrejött kapitalista világgazdaság keltette egyenlőtlenségek (a kizsákmányolás), továbbá az államszocializmus jelentette gazdasági, ideológiai és katonai fenyegetés figyelembevétele nélkül. Nem elégszik meg azonban ennyivel. A gyarmati múltban gyökerező Európa-központú modell felvázolásával magyarázatot ad arra is, hogy az európai társadalom tagjai miért nem érzékelik saját jólétük, évtizedes békés fejlődésük visszásságait, azt, hogy ennek költségeit kik és milyen formában fizetik meg helyettük.

Munkája tehát a kapitalizmus, mint globális gazdasági rendszer, illetve az azt legitimáló társadalom, vagyis önmagunk kritikája is egyben.

Mindezek egy alternatív, a jelenleg a közbeszédben és a tudományos életben uralkodótól eltérő EU kritika elengedhetetlen részét kell, hogy képezzék!

A kiindulópont: az európai geopolitikát meghatározó tényezők

Böröcz József kiindulópontja, hogy az egyes államok geopolitikáját adott történelmi korban meghatározott tényezők alakítják, amelyek középpontjában a hatalomméret más államok rovására történő növelése áll. A nyugat-európai térséget a modern kor előtt kis méretű, egymással gyakran háborúzó államok szövedékének írja le, amelyek ugyanakkor földrajzi adottságaikból fakadóan rendkívül periférikus pozíciót foglaltak el az afrikai és az eurázsiai kontinenst átfogó ún. afro-eurázsiai kereskedelmi rendszeren belül.

A nyugat-európai országok jelentéktelensége globális léptékben különösen népességük tekintetében mutatkozott meg, amely a kapitalizmust megelőzően meg sem közelítette a kor legnagyobb ázsiai birodalmainak mértékét. A kereskedelmi lehetőségek vonatkozásában a térség jelentős hátránnyal indult. A földrajzi adottságokból fakadó marginális pozíció arra kényszerítette Nyugat-Európa kereskedőit, hogy számos közvetítőn keresztül, idegen hatalmak (pl. az Oszmán-, vagy az Orosz-birodalom) által ellenőrzött és fenyegetett útvonalakon bonyolítsák le az árucserét.

Nyugat-Európa kis méretű és erőforráshiányos államai a modern kapitalizmus megjelenéséig tehát képtelenek voltak növelni a globális gazdasági termelésben meglévő súlyukat, így végső soron pedig hatalmukat.

Hogyan lehetséges, hogy az ezt követő évszázadokban mégis globális hegemóniára tettek szert? A szerző válasza szerint úgy, hogy saját lehetőségeiknek megfelelően megpróbálták megváltoztatni a hatalomméret növelésének addig ismert logikáját. A XV. század végétől a gyarmati terjeszkedés, az Európán kívüli világ igába hajtása egy olyan kísérletként is értelmezhető, amely a gazdasági súly (összes megtermelt érték) mellett a fajlagos gazdasági teljesítményt (vagyis pl. a GDP/fő-ben mért felhalmozási rátát) is hatalmi tényezővé kívánta emelni. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy – hiába szokás azóta is a felhalmozási rátával jellemezni egy ország globális gazdasági pozícióit – a gazdasági súly geopolitikai jelentősége nem tűnt el, sőt a nyugat-európai államok végső soron a gyarmatosítás során végig ennek növelésére törekedtek.

A globális terjeszkedés révén Nyugat-Európa fokozatosan az Amerikával kiegészült globális kereskedelmi hálózat centrumába került és felszámolta addigi peremhelyzetét. A gyarmatokon a fegyveres erőszakszervezeteket működtető államok és a megjelenő profitorientált tőkés kereskedelmi társaságok együttesen építettek ki hatalmi struktúrát. A szerző egyik legfontosabb megállapítása pontosan ez, vagyis, hogy a kolonializáció projektjében már a kapitalizmus hajnalán összekapcsolódott az állam a nyereségvágy hajtotta tőkés magánvállalkozásokkal. Ennek kettős hatása a gyarmatok erőforrásainak lerablása révén a gyarmatosító államban realizálódó értéktöbblet (ezt nevezi a szerző „súlytranszfer-hatásnak”), másfelől a gyarmatokon a gazdasági termelésben jelentkező összeomlás (ez az ún. „súlycsökkentési-hatás”) volt. Mindezek ellenére, ahogy azt a szerző e könyvben empirikusan is levezeti,

Nyugat-Európa a gyarmatosítás XX. század közepi lezárultáig hiába tette rá a kezét a világon megtermelt javak jelentős részére, sikertelenül próbálta saját globális gazdasági súlyát felzárkóztatni ázsiai versenytársaihoz, az továbbra is elenyésző maradt a globális termelésben.

Nyugat-Európa, mint regionális érdekközösség

A nyugat-európai államok geostratégiai hátrányainak felvázolását követően könyvében Böröcz József végigköveti a gyarmatosítás sodrában formálódó Európa-központú világirányítási rendszer kialakulását. Minthogy Európán belül az egybefüggő birodalom létrehozására tett kísérletek az évszázadok során sorra elvetéltek, a méretnövelés egyetlen lehetséges módja a nagy távolságokat átívelő tengerentúli terjeszkedés volt. Nyugat-Európa államai, a korabeli tőkés korporációkkal karöltve a birodalmi terjeszkedés újfajta formáját valósították meg, amelyben a birodalmi központ és a meghódított területek társadalma egymástól földrajzilag nagy távolságra, elszakítva létezett, alapvetően befolyásolva ezzel a birodalmon belüli kapcsolatrendszert.

A szerző számára az ún. egybefüggő és a széttagolt birodalmak megkülönböztetése kulcsfontosságú. Az egybefüggő birodalmak alkották a kapitalista világrendszer XVI. századi kialakulása előtt a több társadalmat átfogó politikai szerveződések egyetlen lehetséges formáját. Az ilyen birodalom területi felépítése koncentrikus, egybefüggő mivolta pedig intenzív és jórészt akadálytalan belső népességáramlások és kapcsolathálózat rendszerét alakította ki. A széttagolt gyarmatbirodalmak esetében ugyanakkor a nagy földrajzi távolság, valamint a köztes tér (a világtenger) feletti hegemónia lehetővé tette, hogy a gyarmattartó saját érdekei szerint alakítsa és uralja a gyarmati központ és a gyarmatok közötti áramlásokat. Ahogy a szerző a gyarmatbirodalmon belüli népességmozgások kapcsán fogalmaz:

„A ma globális munkaerő-vándorlásként ismert jelenségek nagy részének közvetlen előképe a gyarmati lakosságmozgatás, a nyers erőszak különböző válfajai vagy legalább is birodalmi ösztönzők alkalmazásával serkentett ki-, be- és áttelepítés volt.”

Érdemes e sorokat meggondolnunk, mikor napjainkban a bevándorlásról esik szó!

A széttagolt birodalmi lét legfontosabb következménye, hogy a hosszú tizenhatodik századtól kezdődően gazdasági, politikai és morális tekintetben elkülönítette Nyugat-Európát a világ többi részétől, és ezzel hozzájárult az európaiság eszmei konstrukciójának a kialakulásához. Egyfelől a gyarmati gazdaság működése egyértelműen felosztotta a világot a haszonélvező és a kizsákmányolt régiók csoportjára. A gyarmatbirodalmak fenntartásának költségeit ugyanis nem meglepő módon a gyarmati társadalmak viselték magukon. Másfelől – ezzel párhuzamosan – létrejött a gyarmattartó és tőle nagy földrajzi távolságban lévő, hozzá vékony vektorszerű kapcsolattal kötődő gyarmatok hierarchikus rendszere. Harmadrészt a nagy földrajzi távolság miatt a gyarmati centrum és alávetett területek társadalmai morális értelemben teljességgel elszakadtak egymástól.

Miközben a brit, a francia, vagy a holland polgári osztályok életszínvonala nem kis részben a gyarmatokról származó javak révén emelkedett, a gyarmatok valósága láthatatlan maradt számukra.

A globális egyenlőtlenségekre és a kicsiny nyugat-európai országok formálódó globális hegemóniájára adott magyarázatok ezért nélkülözték és nélkülözik ma is a kizsákmányolás rendszerének figyelembevételét. Ehelyett pedig sokkal inkább a nyugat-európai régió országainak belső sajátosságaiból fakadó, azt felmagasztaló eurocentrikus válaszok kerültek előtérbe.

Böröcz József úgy mutatja be elemzésében Nyugat-Európa országait, mint amelyek a gyarmatosítás és a kapitalista világrendszer kialakulásának sodrában egyre inkább egy egységes regionális érdekközösségképét mutatják. A gyarmati korszak kezdete óta vívott háborúk vizsgálatával megállapítja, hogy a gyarmatbirodalmak az újkor háborúinak globálisan tevékeny részesei voltak. Vetélkedésük terepe azonban elsősorban nem az európai kontinensre, hanem a világ többi részérére tehető. A nyugat-európai hatalmak között évszázadokon át működött hallgatólagos geopolitikai konszenzus a kapcsolataik hármas rendszerét (együttműködés, versengés, konfliktus) a világ felosztásának közös érdekei mentén tartotta egyensúlyban.

Az államszocializmus hatása a formálódó nyugat-európai integrációra

A tőkés gyarmati rendszert évszázadokon át építő nyugat-európai országok világméretű hatalma a XX. században meginogni látszott, amit a szerző döntő fontosságúnak ítél az európai integráció megértése szempontjából. Böröcz József könyvének harmadik fejezetét az államszocializmus globális-történeti vizsgálatának szentelte. Az általánosan elterjedt megközelítés szerint a tőkés és a szocialista világ egymástól függetlenül létezett, így utóbbi bukását is kizárólag a rendszerbe kódolt, belső okok magyarázzák. Ezzel szemben a szerző a szocialista államokat – támaszkodva André Gunder Frank német-amerikai szociológusnak a múlt század 70-es éveiben leírt gondolataira – a létező kapitalista világrendszer részének tekinti és történetüket is ennek figyelembevételével vizsgálja. Az a tény, hogy az eredeti marxi elképzeléssel szemben az államszocializmus nem a legfejlettebb tőkés országokban alakult ki, meghatározta, hogy a szocialista államok egyszerre voltak a tőkés világrendszer kihívói és alárendeltjei is.

A tulajdonviszonyok megváltoztatásával az államszocialista rendszerek a tőkés világ kihívóiként léptek fel, hiszen – ahogy azt a szerző számszerű adatok és diagramok segítségével is bemutatja – a XX. században végig a megtermelt érték és a népesség jelentős részét vonták ki a magántőke hatóköréből. Ennél fogva az államszocialista rendszerek a folyamatos fenyegetettség légkörében léteztek, fennmaradásuk záloga a hidegháborúban kicsúcsosodó kölcsönös fegyverkezés nyújtotta geopolitikai egyensúly volt. Zavarba ejtő módon ugyanakkor a kapitalista világrendszer részeiként a szocialista világ országai – különösen az 1960-as évektől – globálisan a tőkés működés logikájának megfelelően igyekeztek érvényesülni. Stratégiájuk alapvető céljának – ahogy a Böröcz József rámutat – a fejlett tőkés országokkal való modernizációs versengés, végső soron pedig a felzárkózás tekinthető.

Ez a szembenállás különböző gazdasági (Európai Közösség, KGST), illetve katonai (NATO, Varsói Szerződés) integrációk létrejöttét segítette elő. A regionalitás (lényegében a földrajzi közelség) – érvel Böröcz – kiemelt szerepet játszott a integrációk kialakulásában és összeomlásában egyaránt a XX. század folyamán. Az sem elhanyagolható tény, hogy az államszocializmus története folyamán döntően eurázsiai jelenség volt. Még ha globálisan az államszocialista blokk gazdasági, politikai, vagy katonai jelentősége el is maradt a tőkés világétól, regionálisan, konkrétabban Európán belül valódi, fenyegető kihívónak volt tekinthető. A szerző érvelése szerint

a tulajdonviszonyok mentén kialakult küzdelem egyik elsődleges terepe tehát Európa volt, ahol az EU az államszocializmussal szemben a tőkés kapitalista érdekek védelmezőjének szerepét játszotta el.

Az Európai Unió újfajta értelmezésének körvonalai

„Mi hát az EU?” – teszi fel kérdést könyve vége felé a szerző. Válasza szerint az Európai Unió semmi esetre sem állam, sokkal inkább egyfajta „metaállamnak” tekinthtető. Mit jelent ez? Lényegében azt, hogy maga nem állam, ugyanakkor államok alkotják és működése ezek összehangolására épül. Azt mondhatjuk tehát, hogy az EU egy államok feletti hatalmi rendszer, amely a maga nemében globálisan egyedülálló, létezése pedig az ebből fakadó előnyök kiaknázására épül. Ennél azonban sokkal többet is elmond Böröcz József az unió mibenlétéről.

Az Európai Uniót megalakító nyugat-európai államok geopolitikai hátrányaik ellensúlyozására az évszázadok során brutális elnyomó apparátus kiépítésével reagáltak. A gyarmatosítás, a kapitalizmus és a polgári osztályok megjelenése egymással összekapcsolódó folyamatokat jelölnek Nyugat-Európa XVI. század óta tartó történetében. A XX. századra azonban elfogytak a hatalom kiterjesztésének gyarmatbirodalmi lehetőségei a világon, miközben – ahogy arra Böröcz József empirikusan rámutat – Nyugat-Európa gyarmattartó nemzetei alig, vagy egyáltalán nem tudták növelni globális gazdasági súlyukat. Ráadásul a XX. században a két világháború pusztítása, a gyarmatbirodalmak felbomlása, illetve az államszocializmus megjelenése is veszélyeztette azt a kizsákmányolásra épülő gazdasági-politikai rendszert, ami évszázadokig biztosította a régió globális hegemóniáját.

Ha innen szemléljük, az Európai Unió létrehozása az európai gyarmattartó hatalmak egyedi kísérlete arra, hogy globális pozíciójukat gyarmataik elvesztése után is megőrizzék.

További megállapításokat tehetünk azonban, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a metaállami szerveződés előnyök egész sorát biztosítja a nyugat-európai államok mellett az e régióhoz kötődő tőkéscsoportok (pl. vállalatok) számára is. A különböző világszervezetekben az előnyöknek megfelelően hol egységes egészként, hol pedig államonként széttagolva, ám koordináltan működik a metaállami rendszer. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a keleti tagállamok úgy járulnak hozzá az EU globális geopolitikai potenciáljának növekedéséhez, hogy közben egyenlőtlen mértékben részesülnek az így szerzett előnyökből. Harmadrészt tehát

az európai integráció a gyarmati múlt örökségeként továbbra is állam és a tőkés magánvállalkozások szövetségeként működő érdekérvényesítő struktúra, amely döntően ugyanúgy döntően Nyugat-Európa regionális különérdekeit képviseli, mint korábban évszázadokig a gyarmati rendszer.

Miközben az unió politikai, gazdasági, vagy jogi eszközökkel sikeresen érvényesíti globálisan érdekeit, létező végrehajtó apparátus hiányában érdekeinek erőszakkal való érvényesítését másokra (elsősorban a NATO-ra) bízza. Ennél fogva az európai integráció a békés és harmonikus fejlődés mintaképeként tud mutatkozni a világon. A fejlődés ára, valamint az, hogy ezt kik és milyen formában fizetik meg (pl. a gazdasági, politikai, jogi eszközökkel továbbra is alávetett egykori gyarmatok), ugyanúgy rejtve marad az EU polgárai előtt, vagyis előttünk, mint korábban a polgári osztályok tagjai előtt a gyarmatosítás brutalitása. Vagyis negyedrészt e könyvet olvasva válik világossá az is, hogy

az EU a gyarmati korból örökölt Európa-központú világnézet továbbélését biztosító szervezet is egyben.

Úgy gondolom ennek fényében a bevándorlás kérdése is új megvilágításba kerül!

Böröcz József könyve, Az EU és a világ figyelemre méltó kísérlet arra, hogy meghatározza azt a rendkívül komplex és sokoldalú geopolitikai képződményt, amit ma Európai Uniónak nevezünk. A könyvben megfogalmazott globális-történeti értelmezési keret mindenképpen hasznos lehet egy, a mainál egyenlőbb és szolidárisabb Európai Unió létrehozásáért folytatott vitában, amelynek halvány körvonalai már most is látszódnak. (Lásd ehhez a Helyzet Műhely tagjainak a Kettős Mércén 2017-ben két részletben – itt és itt – megjelent cikkeit, valamint az Eszmélet folyóiratban 2018-ban kibővítve újraközölt tanulmányát.)

Világossá kell tennünk ugyanis, hogy

azok a jól hangzó jelmondatok, amelyeket mi európai értékekként ismerünk (pl. békés, harmonikus fejlődés), azok voltaképpen meghatározott állami és magánszereplőkhöz kötődő nyugat-európai érdekek.

Célunk eléréséhez elengedhetetlen, hogy mi, az Európai Unió polgárai, kritikusan szemléljük saját pozíciónkat és meglássuk kiváltságos helyzetünket a globális térben! Ebben nyújthat nagy segítséget ez a könyv.