A Fidesz harmadik egymást követő választási győzelme után a 2018-as esztendőt a vélemény- és lelkiismereti szabadság ellen intézett sorozatos támadások jellemezték. A Közép-Európai Egyetem elüldözése után és az MTA állami felügyelet alá kényszerítését célzó próbálkozások mellett az egyik legfontosabb ezek közül a pártállami sajtó és média kampánya volt az úgynevezett liberális túlsúly ellen, amely az állam (helyesebben a költségvetés, még helyesebben az adófizető magyar lakosság) által finanszírozott kulturális intézmények működését jellemezte volna.

Igaz, hogy önmagukban ezek a támadások – ha egy pillanatra eltekintünk a kormánypárt monopóliummal határos sajtóhegemóniájáról – a szabad vélemény-nyilvánítás körébe tartoznak, és ilyeténképpen nincs bennük semmi kivetnivaló. X. Y-nak ez a véleménye – lelke rajta.

Legfeljebb az problematikus kissé, hogy nem kisebb célt tűznek maguk és olvasóik elé, mint az uralkodó irodalmi kánon leváltása.

Holott az irodalmi kánonokat nem újságcikkek és retorikával felbiztatott olvasók, nem kiadási példányszámok és olvasási statisztikák, hanem „erős esztétikai olvasatok” alakítják. Schein Gábor meggyőzően mutatott rá erre^[1] hat esztendővel ezelőtt, amikor a 40. Tokaji Írótábort szervező Magyar Művészeti Alap alkotógárdája szólított föl országot-világot a „szocialista-posztmodernista” kánon leváltására. ^[2] Sajnálatos módon az ehhez szükséges erős esztétikai olvasatok az azóta eltelt időszakban sem jöttek létre, legalábbis én nem találkoztam velük. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a vélemények összecsapása, az akár személyeskedésig menő vita legitim, és az irodalmi folyamatok alakulásának elhagyhatatlan összetevője.

Ami nem legitim, az az, hogy a támadásokat a hivatalos „kultúrpolitika” befolyásszerző közbeavatkozása előzte meg és követte. Amelynek az volna a feladata, hogy az egész, saját törvényei szerint alakuló magyar kultúra anyagi és szervezeti feltételeit biztosítsa az adóbevételek rendelkezésére bocsátott hányadából, ám ehelyett minden eszközzel a neki tetsző ideológia képviselőit támogatja. Erre is volt már példa az újkori magyar történelemben, mindjárt kettő is.

Igaz, hogy Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, aki 1923-ban a Napkelet folyóirat indításával és Tormay Cécile „helyzetbe hozásával” kívánta ellensúlyozni a Nyugat túlzott befolyását az irodalmi kánon alakulására, valósággal kezdőnek bizonyult a szocialista kultúrpolitikához képest, amely 1947 után a nyílt diktatúra támogatásával próbálta meg több hullámban a saját kedvenceit ráerőszakolni az értelmezői közösségre és az olvasóközönségre. Csekély és múló sikerrel, hiába állítanak mást a MMA „szakértői”.

A Magyar Művészeti Akadémiához, a Kárpát-medencei Tehetséggondozóhoz, a Veritas Történetkutató Intézethez, legújabban a Magyarságkutató Intézethez hasonló intézmények létrehozása, illetve a már meglévők bőkezű támogatása a nyilvános pályázati keretek elsorvasztása mellett kétségtelenné teszi, hogy van igény és szándék az érvényes irodalmi kánon és történettudományi konszenzus leváltására. Igaz, azt nem tudjuk megmondani, hogy a kultúra művelői és intézményei elleni támadások eleve felülről kezdeményezettek és irányítottak-e, vagy az elismertségükkel elégedetlen, másod- és harmadrendű szerzők, dilettánsok és zugtörténészek ismerték fel a ragyogó lehetőséget, hogy a pártállamnak tett szolgálatokkal egyszersmind saját helyzetüket is javíthatják. Magukra irányíthatják a figyelmet, áthangolhatják az értékelés rendszerét olyan módon, hogy tehetségtelenségük kedvezőbb megítélés alá essen. De a fentiek értelmében ez mindegy is.

A sajtó és az elektronikus média elfoglalása után, az új gyülekezési törvény után, és miután folyamatban van a tudományos kutatás szabadságának korlátozása, a véleménycsere és társadalmi nyilvánosság egyetlen elég befolyással rendelkező szabad területe az irodalom maradt.

A NKA szorosabb pártfelügyelete nehéz helyzetbe fogja hozni a folyóiratokat, a könyvkiadás azonban kemény dió – lévén hogy a piacról él. Ezért van szükség az igényes irodalom hírbe hozására, legjobb íróink megvádolására, a kritikai vélemény beszorítására kis példányszámú vidéki folyóratok gettóiba. Az „igaz magyar irodalom” műveletlen olvasóinak önbizalmát pedig minden eszközzel erősíteni kell. Lényegében ez az, amit ki-ki vérmérséklete szerint, tévesen, a kánon „felülvizsgálatának”, „kiegészítésének” vagy „leváltásának” nevez.

Az elmúlt hat esztendő „kánonváltó” megnyilatkozásai nem csupán a leváltandó kánon szereplőire – köztük a kortárs magyar irodalom legjelesebbjeire – mutattak rá, hanem az is összeszedhető belőlük, kikkel kellene őket leváltani. Az így összeálló névsor meglehetősen zavarbaejtő. Vannak köztük hajdan népszerű, mára elavult költők, mint Mécs László^[3], vannak jobb sorsa érdemesek, akiket koruk és társadalmuk kényszerei tettek tönkre, mint Reményik Sándor^[4] . Vannak többé-kevésbé színvonalas lektűriparosok, mint Nyírő József vagy Jókai Anna. És vannak kritikailag máig feldolgozatlan életművek, mint a Wass Alberté. Az ő irodalomtörténeti helyének kérdésében a hivatalosan elismert (Lovagkereszt, Németh László-díj, József Attila-díj) szaktekintély, aki kedvenc szerzőjével kapcsolatban minden ellenvetést, minden árnyaltabb véleményt lesöpör az asztalról, az önmagát professzornak nevező, de doktorátussal sem rendelkező Takaró Mihály, akinek életműve egy alternatív magyar irodalomtörténet^[5] néhány fejezetén kívül szerényen egyetlen, Wass Albertről szóló könyvre szorítkozik^[6]. Annak is egyik fele idézet, a másik fele meg tartalomismertetés. Amíg ez így van, addig Wass kanonizációja nem kezdődhet el^[7], legföljebb csak erőszakos ránk kényszerítésével lehet próbálkozni. És végül vannak, akiket a szocialista kultúrpolitika hosszú időre törölt a nyilvánosságból, mégis elismert helyük van a jelenlegi kánonban, mint Kodolányi János vagy Bánffy Miklós, akiket tehát mintegy önmagukkal kellene leváltani. 

Az, hogy egy író helyét a kánonban nem az olvasók száma, nem a rajongók (még számosabb) sokasága biztosítja, hanem elemzők és értelmezők együttes munkájának eredménye, Mécs Lászlóra, Nyírő Józsefre, Reményik Sándorra, Jókai Annára is vonatkozik. Az ő életművük kritikai értelmezésén nagyrészt túl vagyunk, újabb kultuszuk ennek tudomásul nem vételén, illetve nem ismerésén alapul.

Részben már ismerve, részben újonnan olvasva a fölsorolt szerzők műveit azt vettem észre, hogy bizonyos egyezéseket mutatnak nemcsak egymással, hanem egyfelől a jelenlegi állami emlékezetpolitikával, másfelől a népi képzelet mitologémáival is. A kapcsolódási pontok természetszerűleg nem esztétikai jellegűek, hanem tematikusak.

 

A hősi múlt

A hősi múlt iránti megkülönböztetett tiszteletről mint kultúrpolitikai preferenciáról úton-útfélen emlékművek tanúskodnak, és nemcsak újonnan emeltek, jóllehet azok esztétikai állaga áll legközelebb írásom választott témájához. Ami az irodalmat illeti, legkésőbb a reformkorban vált a hősi múlt lírai és epikai alkotások fontos motívumává. Úgy tűnik, hogy nemcsak a magyar, hanem valamennyi európai etnikum magára ébredésének, nemzetté válhatnékjának nélkülözhetetlen kelléke egy többé-kevésbé fiktív hősi múlt felidézése, illetve megalkotása. A magyar reformkorban ez meglehetősen felemásra sikerült.

A hősi múlt ugyanis nemesi múlt volt, és miközben a nemesi privilégiumok föladása, a származási különbségeket eltörlő politikai nemzet kialakítása volt napirenden, nem lehetett ugyanekkor napirenden a hősi múlt olyan elbeszélése, amely által ez a nemesség zavartalanul gyönyörködhetett a saját nagyszerűségében.

A nemzeti eposz megalkotását célzó számos vállalkozás kudarcának ez lehetett az oka. Vörösmarty fiatalkori, gyanútlan kísérlete, a Zalán futása végzetesen egydimenziósra sikerült. Alig több, mint a magyarok és „tótok”, valamint az utóbbiak segítségére siető bolgárok és görögök egymáson ejtett halálos sebeinek monoton kórboncnoki ismertetése, tíz éneken át. A hősöket mintha papírból vágták volna ki, egyetlen egyéni vonással, személyes tulajdonsággal nem rendelkeznek, árulkodó, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem sikerül megjegyeznünk a nevüket. Lényegében – azon kívül, hogy lekaszabolják egymást – nem történik velük semmi. A hősi küzdelem indítéka a nevetség határát súrolja: „Mert tudod, a magyar itt harc nélkűl nem tud örülni” – adja tudtunkra Vörösmarty „szép Ete hős” szavaival a kilencedik énekben. Pedig a múltidézés a korban időszerű, és így termékeny változatát Vörösmarty is megpendíti a harmadik énekben:

 

„Tí kacagányos apák, hadat űző szittya vezérek, 

Hős eleink, mi csekély nektek keveredni csatába, 

Ott új honnotokért küzködni, s elesni vitézűl. 

Nem! méltó unokátoknak most mondani én nem 

Merném nemzetemet; mert a kard súlya keserves 

Már neki, s mellékes gondokra vetődve, mohón a 

Béke futó örömét kapdossa (nem őrzi) bolondúl.”

 

de aztán annyiban hagyja. A hősi múlt felidézése a hozzá méltatlanná vált jelen feddésével társul Kölcsey epigramma-költészetében is. A szembeállítást hol kimondatlanul a nosztalgikus atmoszférával, a múlt elpusztult nagyságának felidézésével sugallja, mint például az 1825-ben írott Drégelben:

 

„Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng

    Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.

Ah de romod tetején az örök hír égi virága

    Csillagi fényében századok óta virúl.”

 

vagy a Huszt első fogalmazványának tekinthető, ugyancsak 1825-ös keltezésű Régi várban című versben:

 

„Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang

A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.

S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,

Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.”

 

hol – Vörösmartyhoz hasonlóan – szónokian ütközteti egymással a hősi múltat és a gyáva jelent, mint az 1830-as Zrínyi dalában:

 

„Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor s határa

Szűk köréböl őse saslakára

Szédeleg ha néha felpillant.”

 

De érzékeli azt is, hogy a jelen túlságos lekicsinylése, a múlt túlságos felmagasztalása az ellentétes célt, a változással való szembefordulást, a képzelt múltba való visszavonulást is szolgálhatja. Ez pedig éppenséggel a jövőt teszi lehetetlenné, a hitvány jelen örökös fennmaradásával fenyeget. Valószínűleg bőven látott erre példát a saját korában is. A huszti téma végleges változatában, a Husztban 1831-ben már erre figyelmeztet:

„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
     Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
     Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
     Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
     Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Iskolai tantermek falán sok helyütt talán ma is olvasható a Huszt utolsó két sora, vagy leginkább csak az utolsó. Ami szép dolog, de arról árulkodik, hogy Kölcsey intelme falrahányt borsó maradt. A haza máig sem derült fényre, és a hősi múlt felidézése azt a célt szolgálja, hogy a történelmi veszteségekkel való tényleges szembenézés elkerülhető legyen.

Az elmúlt idők felidézése a kánonból hiányolt szerzők esetében ennek megfelelően az áldozati szerep hangsúlyozásával jár együtt. Aligha kideríthető, hogy „a populus kényszerképzeteire érzékeny-e a mindenkinél nemzetibb populista kormány, vagy a nemzeti populista kormány lépesmézébe ragadt-e bele a népesség”^[8], mindenesetre úgy tűnik, hogy egy hatalmáról lemondani nem tudó politikai elit a magyar társadalmat ismét egy megkonstruált múlt díszletei közé zárva kényszeríti örökös jelenre, és ebben a reformkor nemes irodalmi hagyományát elkorcsosító huszadik századi szerzők ugyanúgy a kezére játszanak, mint a történelmi kudarcaival szembenézni nem tudó népesség képzeletében élő mitologémák.

Az idegenek gyűlölete

„Ámde bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben” – emlékszünk erre, ugye? A Himnuszban van. A történelmi kudarc felidézését a reformkor legjobbjai az önvizsgálat követelményével kapcsolták össze, teljes összhangban az európai kultúrát megalapozó keresztényi tanítással. Ezzel szemben az a gondolat, hogy kudarcunknak kizárólag áldozatai, a legcsekélyebb mértékben sem létrehozói vagyunk, gyökeresen keresztényietlen, manicheus világnézetetre vall. A bajok a világban működő szubsztanciális rossz, az ellenség áskálódásának eredményei. Az önvizsgálat elmaradása, azaz a kudarc perpetuálása így egyfelől a siránkozó önsajnálattal, másfelől az összeesküvés-elméletekkel, harmadrészt az idegen gyűlöletével alkot konglomerátumot.

Igaz persze, hogy „az idegen hatalom, vagy akár az idegen befolyás utálata ugyanakkor nem a regressziós erők, hanem a magyar progresszió elidegeníthetetlen hagyománya.

Százötven évig a török szultán, háromszáz évig az osztrák császár uralmát, néhány kemény hónapon át a magyar nyilasokkal megterhelt német megszállást, negyven éven át a szovjet diktatúrát kellett a magyar progressziónak professzionálisan utálnia. A magyar politikai progresszióban az idegen uralom utálata nem önmagában állt, nem nyers emócióként, hanem szervezett mozgalmakhoz, parasztmozgalmakhoz, munkásmozgalmakhoz, szakszervezeti mozgalmakhoz, emancipációs mozgalmakhoz, ellenállási mozgalmakhoz, a szociáldemokrata mozgalmak különböző szárnyaihoz és frakcióihoz, a kommunista mozgalomhoz, az illegalitáshoz, az összeesküvéshez, a reformmozgalmakhoz, a szabadságharchoz, a függetlenségi háborúkhoz kapcsolódott”^[9].

De annál rosszabb, hiszen „mára e mozgalmak utolsó emlékmorzsáit is törölte a köztudat, nem tud velük mit kezdeni. Historikus alakulataiban a magyar társadalom nem ismeri fel mai önmagát.”^[10] Amint már mondtam, egy mitologéma, ha egyszer létrejött, olyan erő, amelyet aligha lehet egy meghatározott célra korlátozni; ha egyszer megpróbáltuk alkalmazni, akkor is visszatér, amikor már nem vesszük hasznát^[11]. A kudarcok önismerethiánnyal párosuló átélése új tartalommal tölti fel az idegengyűlölet kiüresedett hagyományát.

Kodolányi még valamennyire a reformkori eszmékhez kapcsolódik. A IV. Béla korába visszavetített németellenessége 1936-ban vészesen közel van a faji gondolathoz, de érezhetően a függetlenségi hagyománnyal is rokon: „Mert, nagyúr, a némötnek sem teste, sem lelke nem nekünk való. Lehet ű kresztyén, nyerhet jószágot, tisztességöt magyeri fődön. Elfeledheti, hogy atyái német földről jövének. Azért vagy visszakévánkozik némöt földre, s hirdeti, ott mindön szép, jó, gazdag, bölcs, mink meg hitvány vakondok vagyunk, vagy azokat akarja ide behozni, hogy uralkodjanak. Münket is űk ölének meg.”^[12]

 Monográfusa, Rajnai László találóan jegyzi meg^[13], hogy esetében működik a lapos, egyoldalú igazságokat ösztönösen kerülő vérbeli író kiegyenlítő ösztöne. Például így:

„Némötök, svábok, kúnok telepönnek bé, üék a hatalom. De hát Isten atyánk tudhati, mire végez velünk.

– Esteván szent kerálunk röndőte, hogy szeressünk az idegönöket, mer tűllük tanul a magyeri nép – szólt Sas.

– Ü csak tudhatta vala. Szent vala – bólintott rá Egyöd.”^[14]

De azért már a konteó^[15] sem idegen tőle: „De avvót a baj, hogy Pétör kerál eladá a magyeriket a teutónoknak, úgyannyirán, hogy má űk tötték a koronát is a kerál fejére, űk terétötték a palástot is a vállára, meg a pálcát is űk adák a kezébe.”.^[16]

Wass Albertnél a magyarok romlására törő idegenek jóval szélesebb koalíciójával találkozunk.

„A papok elől bujdokoltunk ide, s az idegenek elől, kiket egyik magyari király a másik után szabadít a nemzet nyakára” – panaszolja Bozsor a Kard és kaszában (120), és se szeri, se száma az olyan helyeknek, ahol valamelyik szereplője Rómát és a kereszténységet vádolja azzal, hogy a nemzet romlására tör. Az idegen-ellenesség így egyben keresztényellenesség  is, ami jól megfért és megfér a háború előtti és a jelenlegi „keresztény kurzus” alapvetően keresztényietlen (manicheus) természetével.

A kereszténység mint az ősi-hősi erények megrontója Nietzsche életművében, majd a náci ideológiában köszön majd vissza, de Münkler korábban már idézett, a német mítoszokról írott könyve szerint^[17] ez az elgondolás 15. századi előzményekre megy vissza. Akkor találták meg olasz humanisták egy észak-hesseni kolostor könyvtárában Tacitus leírását az Alpoktól északra élő népek szokásairól. A Germania néven ismertté vált szöveg Enea Silvio Piccolomini kezébe jutott, aki aztán II. Pius pápaként a német-római császársággal folytatott hatalmi vetélkedésben annak bizonyítékaként próbálta felhasználni, hogy a németeket, akiket a Tacitus által leírt törzsekkel azonosított, a római egyház és a kereszténység emelte ki a vadság állapotából.

Nosza, a német humanisták sem voltak restek, az érvelést megfordítva azt bizonyították Tacitus szövegével, hogy a római egyház és a kereszténység megrontotta, képmutatásra tanította és elpuhította a németeket. Az őseredeti pogány kultúra felmagasztalása a kereszténység közvetítette európai kultúrával szemben az ártalmatlanítás giccs-technikájával él. Nevezetesen, úgy teszi lehetővé a kultúra tagadását, a kultúra-ellenességet, hogy közben a kultúra (egy másik, jobb kultúra) védelmezőjének szerepében tetszeleghetünk. De Münkler története arra is rámutat, milyen szoros a kapcsolat giccs és hatalmi emlékezetpolitika között.

A honfoglalás utáni első századokban játszódó regényeiben, elsősorban a torzóban maradt Emese álmában^[18] (másik címe: Pogány tüzek) Kodolányi úgy ábrázolja a magyarság eredeti pogány kultúráját, hogy világos legyen, az semmivel sem volt alábbvaló a keresztény térítők által ránk kényszerítettnél. A „honfoglalás kori regények – írja méltánytalanul háttérbe szorított monográfusa, Rajnai Lászó – igen sok tanultsággal megalkotott művek, megállják a legszigorúbb tudományos próbát is, magukért felelnek. Mi sugalmazta megírásukat? Kodolányi bizonyítani akarta, nemcsak polémiákkal, hanem nagy koncepciójú művekkel is, hogy a honfoglaló magyarság saját, magas rendű műveltséggel rendelkezett, hogy még a kereszténység felvétele előtt sem volt alábbvaló egyetlen nyugat-európai nemzetnél sem, hogy nem a keresztény államrendszer formált először igazi népet belőle, hogy a germán szomszédság jótéteményei, az »európai kultúrfölény« csupán hazugság, a magyarság sohasem szorult Európa jóindulatára; keleti nép vagyunk, kultúránk törzsökös, és mindig is az volt.”^[19]

Azzal, hogy nem a kereszténység ellenében értékeli föl a pogány magyarok hitvilágát, Kodolányi ártalmatlanítja a magyarság ősi, eredendő kulturális kiválóságának rögeszméjét. Lehetővé teszi olvasói számára, hogy egyszerre vallják magukat jó kereszténynek és táltosok utódjának. Valószínűleg ugyanezt a célt szolgálja, és ugyanígy működik a Wass több regényét is lezáró hegyi prédikáció, amelynek, ha mondandója nem is, legalább a szókincse és a retorikája újszövetségi, mivelhogy szigorúan az egymás iránti felebaráti szereteten alapuló összefogásra inti a magyarokat.

 Mivel a keresztény univerzalizmus elvi akadálya az idegengyűlöletnek, Wass életművében a kersztényellenesség mondhatni szervesen függ össze más idegenek sajátosan sematikus ábrázolásával.

A leginkább nyilvánvaló ez regényeinek zsidó szereplői és a műveiben olvasható ill. műveiből kiolvasható, zsidókkal kapcsolatos vélekedések esetében. Előre kell bocsátanom, hogy e helyen nem Wass antiszemitizmusa érdekel. Engem Wass Albert nem érdekel. Továbbra is az olvasó érdekel, akinek arca ezekben a művekbern tükröződik. Ezúttal tehát az, hogy mit keresnek és mit találnak regényeiben hűséges olvasói a zsidókkal kapcsolatban.

A zsidóval nincs baj, amíg megmarad a falusi boltjában vagy kocsmájában, vagyis megelégszik azzal a hellyel, amelyet a feudális szokásjog a falusi társadalom perifériáján kijelöl számára. Neve persze nincs, ő „a zsidó”. A magyarok barátságosak vele, tartania csak „a cigányoktól” kell, mint a ratosnyai zsidónak, akinek a pincéjét törték föl^[20], vagy az idecsi zsidónénak, akit a holtmarosi füzesben „megkakasoltak”^[21] (vagyis megerőszakolták, de zsidónéról szólva az állatvilágból vett kifejezés megfelelőnek tűnik). Más azonban a helyzet, ha már neve van, ha kilépett a névtelen zsidó szerepköréből. Például ha gazdagodni kezd, mint Schwarz A funtineli boszorkányban, aki erdőt vesz és fűrésztelepet létesít. Ekkor már nemcsak neve van, de tulajdonságai is, amelyekkel kihívja maga ellen környezete ellenszenvét. A szerző is érezhető ellenszenvvel kezeli, nem mulasztja el közölni olvasójával, hogy Schwaz kicsi, köpcös, vörös és izzad. Nyilvánvaló élvezettel meséli el kalandját a regény főhősével, a szép és egészséges román „boszorkánnyal”, Nucával. Ennek során Schwarz szexuális vágyával is kudarcot vall, gúny és nevetség tárgya lesz.

Az Átoksori kísértetekben is rosszul jár az a zsidó, aki nem akar megmaradni a helyén. Míg Samut, a nyomdászt, Móricot, az órást, Mendelt, a vigécet és Tónit, a gabonakereskedőt a fiktív város, Kerend befogadta (mint látjuk, a zsidónak itt már van neve, kedélyesen letegezzük), „volt, akinek soha sem sikerült. Ezek közé tartozott Klein úr, a fűrésztelep igazgatója. Pedig ő jobban szórta a pénzt, mint bárki más a városban.”^[22] Nem csoda, hogy végül a saját hibájából (mivelhogy nagypénteken működtette a fűrésztelepet) előbb egy kicsit családostul meglincselik, aztán deportálják. (Ő az egyetlen zsidó Wassnál, akit – persze szigorúan a saját hibájából – a magyarok deportálnak. Mint látni fogjuk, a többi zsidót is deportálták, de azt nem a magyarok tették.)

Folytatása következik!