Bár sokat beszélünk arról, egyéni életünket hogyan fenyegeti a klímakatasztrófa, arról keveset beszélünk, hogy a közösségeink átalakulása milyen hatással lehet ránk. Pedig a klímakatasztrófa minden bizonnyal felerősíti az erőforrásokért zajló küzdelmet.
Múlt héten írtuk meg, hogy Indiában, ahol a klímakatasztrófa már mindennapi valóság, a 20 milliós főváros, Delhi kevesek által lakott, középső részein élő politikusok, köztisztviselők, vállalati lobbisták alacsony áron – havi 10-15 dollárnak megfelelő összegért – jutnak korlátlan mennyiségű vezetékes vízhez. Míg a sokkal népesebb külterületeken és a szegénynegyedekben napról napra kihívást jelent, hogy a lakók hozzáférjenek a szárazság miatt egyre csak dráguló, limitált vízhez, ami ráadásul a legtöbbször nem is vezetéken, hanem tartályokban jut el hozzájuk.
Míg Delhi kormányzati övezete fejenként átlagosan 375 liter vízhez jut hozzá naponta, a mintegy másfél millió lakossal rendelkező, hírhedten szegény és vízzel rosszul ellátott Sangam Vihar kerületben 40 liter jut egy lakosra.
Ez pedig csak a kezdet, ha nem tesszük demokratikussá a hozzáférést ezekhez a javakhoz, illetve magukról a javakról való döntésekhez. Láttuk pár hete, hogy akár 5000 forintos tartozásért is ki lehetett kapcsolni a cigánysoron a vizet Nyíregyházán. Mert ezek a polgártársaink kívül esnek a társadalom egy részének, a helyi döntéshozók ítélete alapján a közösség védendő tagjainak halmazán.
Ahogy ugyanis fogynak az erőforrások, értékesebb lesz a víz, az étel, a termőföld, egyre kevesebb embernek fog jutni betevő, vagy egyre kevesebb jut egy emberre, úgy válnak majd egyre kiváltságosabbá, és úgy fog elindulni értük a „piaci harc”.
Abban pedig nem kételkedhetünk, hogy olyan helyzetekben, mint például a magyarországi, ki fogja megnyerni ezt a versenyt. A hazai oligarchák és a külföldi nagytőke. Azt is láthattuk 2008-ban, mit okoz egy gazdasági válság a fejlett országokban, hogyan nőnek az egyenlőtlenségek, és a nemzetállamok lobbisták által megnyomorított demokráciái mennyire nem képesek megakadályozni a tőkekoncentrációt, megbüntetni a válság felelőseit, vagyis megregulázni a nagy cégeket. És persze pont ezt látjuk a klímakatasztrófa kapcsán is.
Így nehéz mást előrevetíteni, minthogy a klímaválság súlyosbodásával egyre inkább nőnek majd az egyenlőtlenségek, egyre kevesebbek kiváltságai lesznek alapvető fogyasztási cikkek. Ez pedig még inkább függőségeket alapoz meg a hatalmasok és a nép között, és még inkább aláveti a népet a politikai döntéshozatalban. Hiszen nem lesz más lehetőség, mint félelmükben és tehetetlenségükben kiárusítani demokratikus jogaikat a hatalmasoknak. Mert ők döntenek majd a normákról, arról, hogy mi a jó cselekedet, és ezzel arról is, hogy kit lehet megfosztani a javaktól.
Globálisan is ugyanezt láthatjuk majd. Például vajon hányan fognak elindulni jobb élet reményében az elsivatagosodó Indiából vagy máshonnan? Vagy a diktatúrák elnyomásából, amellyel fékezni akarják az életükért küzdőket a hatalmasok, és megőrizni a most már napi jövőben is mérhető hatalmukat?
A nyugati világ, amely szintén válsággal küzd, a mostani tendenciák alapján nehezen hihető, hogy nem erőszakkal válaszol majd a külső ellenségek, a klímamenekültek, és a belső ellenségek, a szegények, a víz nélküli „büdösek”, a hús nélküli éhezők, a gazdaság nélküli munkanélküliek lázadására. A nem nyugati világnál pedig tippelni se kell: Kína, Oroszország biztosan nem befogadni fogja a menekülőket.
Pontosan ezért nem zöld ügy a klímakatasztrófa, és nem lehet egyéni stratégiákkal megoldani. Mert ennek a stratégiának része kell, hogy legyen az egyenlőtlenségek csökkentése, az állam megerősítése a polgárok védelmében, a nagycégek megregulázása, az illegitim hatalom leépítése, a szolidaritás növelése az állampolgárok között és a gazdaságban is.
A klímakatasztrófa ugyanis már tart, és az antidemokratikus tendenciákat, a nagytőke és a globális elnyomás fokozódását nehéz nem úgy értelmezni, mint azonnali reakciókat a javak és a hatalom védelmére. Ezzel szemben nekünk is olyan módon kell reagálnunk, hogy hosszú távon tudjuk saját sorsunkat és életünket megvédeni.
Már csak azért is, mert nem tudjuk, mennyire hatol majd csontig a végén a klímakatasztrófa. Viszont azt tudhatjuk, hogy minél inkább húsba vág majd, annál többen maradnak kint: pénz, élelem, ivóvíz, munka és jogok nélkül, hogy azon, ami megmarad, a bent maradók tudjanak osztozkodni. És ma tényleg semmi se garantálja azt, hogy én vagy te, vagy aki ezt olvassa, az bent marad, és nem a kinti nyomorúságosok része lesz, akiknek csak saját testük, saját jogaik kiárusítása marad majd.
