Ugyan a 2015 legelején tartott választásokon elért eredményhez képest a Sziriza alig 4 százalékot veszített a tegnapi forduló során, az egykor az egész világ baloldala számára nagy reményeket ígérő mozgalom kudarcát nem érdemes tagadnunk. A négy-év-alatt-négy-százalék mögött ugyanis sokkal nagyobb veszteség van, mint a számok sugallnák, és változni is sokkal több változott. A Sziriza ma már nem ugyanaz a párt, mint négy éve volt, az európai politikai helyzet pedig szintén jelentős fordulatokat vett időközben.

2015. július 5-én, tehát majdnem pontosan négy éve tartották Görögországban azt a népszavazást, amelyen a görög választók közel kétharmada állt ki Alekszisz Ciprász mellett és mondott nemet a trojka brutális megszorítópolitikájára, amely 2008 óta teljes társadalmi katasztrófát kényszerített a görögökre. Másnap Ciprász szembement ezzel a népi felhatalmazással, és igent mondott a harmadik memorandumra, melynek végrehajtását emberarcúbbnak ígérte a korábbi kormányzatokénál.

2019. július 7-ével visszatérhetnek ezek az elődök, visszatérhet a jobboldali Új Demokrácia Párt, annak a Kiriákosz Micotákisznak a vezetésével, akinek apja korábban miniszterelnök volt, testvére korábban, unokaöccse pedig jelenleg Athén polgármestere. Micotákisz feleségének üzlettársa, a korábbi Új Demokráciás kormányfő, Antonisz Szamarász közeli munkatársa a globális offshore-hálózatokat leleplező Panama-iratok egyik központi szereplője. A 2015-ben a parlamentből is kieső Jórgosz Papandréu szociáldemokrata miniszterelnök újrabrandelt formációjával újra mandátumot szerezett, így újra ül egy Papandréu a törvényhozásban, ahogy 1923 és 2015 között mindig.

A dolgok tehát visszaálltak a megszokott kerékvágásba.

Az ígéret, amely a radikális baloldali Szirizát a csúcsra röpítette, mára nemcsak Görögországban, de teljes Európában gyengélkedik. Az az ígéret, hogy a gazdaság és politika szereplőinek bűneiért nem az átlagembereknek kell fizetniük; az ígéret, hogy a néptömegeknek végre lehet szavuk a politikai dinasztiákkal és gazdasági oligarchiákkal szemben; az ígéret, hogy a hagyományos elitek korruptságával szemben van alternatíva, a közjavakból magánprofitot gyártó neoliberalizmusnak van alternatívája – ezek a politikai ígéretek mára mind kifulladtak.

Az elkövetkező időszakban bizonyára sokan fognak amellett érvelni, hogy a Szirizának esélye sem volt a globális pénzügyi kartell és az európai politika elit teljes egészével szemben. Mások majd amellett fognak érvelni, hogy az OXI-népszavazást nem volt szükségszerű elárulnia Ciprásznak, vihette volna szakításra az ügyet. Ezt mondja Ciprász egykori harcostársa, Jánisz Varufákisz is, akinek szakadár pártja most megugrotta a bejutási küszöböt és képviselőket küldhet az athéni törvényhozásba.

Itt most nem szeretném eldönteni ezt a kérdést, annál is inkább, mert mindkét oldalon lehet felhozni nagyon meggyőző érveket. Ami viszont biztos, hogy a népakarat, az alulról építkező dinamizmus, a Szintagma-tér mozgalmából mára a Sziriza egy egyszerű mainstream szociáldemokrata párttá vált, amely klienshálózatokon keresztül kapcsolódik csupán a társadalomhoz.

Ennek pedig fel kell vetnie azt a kérdést, hogy a Sziriza árulását kronológiailag megelőző balközép árulások, a neoliberalizmusnak való befekvések vajon nem ugyanezen strukturális kényszereknek tudhatók-e be. Ha ugyanis különböző országokban, különböző időpontokban, különböző emberek ugyanabba a folyóba lépnek állandóan, akkor ott valószínűleg a folyóval van a gond.

A Sziriza csillagának leáldozásával azonban jelentősen csökkent annak a lehetősége, hogy ezt a folyót megváltoztassuk. A Sziriza története a teljes európai baloldalra kihatással volt/van, nem véletlen, hogy a görög párt lejtmenetét szorosan követi az európai radikális baloldal kifulladása.

Persze ehhez az is kellett, hogy 2015-ben, amikor épp csúcspontján volt a megszorításellenes politikai tábor, megjelenjen a kontinensen egy másik válság, amely radikálisan átrajzolta a 2008 utáni politikai törésvonalakat. És az európai baloldal épp ebben a pillanatban nem vette észre, hogy miközben ő a gazdaságpolitika frontján küzd a neoliberalizmus ellen, addig utóbbi az migráció kérdésében arat győzelmet, az autoriter jobboldallal kötött szövetsége által restaurálja saját pozícióit. Az európai baloldal pedig nemhogy vereséget szenvedett, hanem ami még súlyosabb, meg sem jelent igazán ezen a második fronton.

Utólag persze könnyű látni az összefüggéseket, végülis az európai gazdasági rendet konzerváló, menekültekkel szembeni idegengyűlölet csak folytatása volt azoknak a nem kevésbé xenofób szólamoknak, amelyek a „lusta görögöket” ostorozták a rájuk szakadó sorscsapások miatt. A különbség talán annyi, hogy a görög néppel szembeni negatív sztereotípiákat azok is alkalmazták, akik számára a közel-keleti és afrikai menekültek elleni uszítás már nem fért bele.

Hogy ezen emberek számára összeállt-e a kép a „lusta görögök” és az „erőszakoló migráns terroristák” közötti egymásra épüléséről, abban erősen kételkedem. Már csak azért is, mert a Sziriza négy éves tevékenysége után sem hallottunk senkitől beismerést, hogy tévedett, amikor Ciprászékat a Putyinnal szövetkező, EU-t szétrobbantani akaró veszedelemként állította be, így hatástalanítva a görög nép jogos követeléseit. A megszorítópolitikák elhibázottságáról ma már IMF-szintű beismerés olvasható, a politikai praxis szintjén azonban ez sem igazán ment át.

Idén januárban Jean-Claude Juncker bocsánatot kért a görögöktől, amiért az Unió nem vállalt szolidaritást velük, de a görög társadalom osztályrésze továbbra is csupán a megszorítás, a nélkülözés, az évtizedekre előrevetíthető gazdasági kilátástalanság, a kivándorlás, a mentális betegségek és az öngyilkosság.

A bocsánatkérés ebben a helyzetben nem sokkal ér többet, mint Ciprász tegnap esti ígérete, hogy folytatják a harcot a megszorítások ellen, újraszervezik és újra mozgalmi alapokra helyezik a pártot. A négy évvel ezelőtti szólamok ideje mára lejárt, és ebben a körülmények átalakulásán túl Ciprásznak is nagy szerep jutott.

A görög és az európai nép veszített egy ígéretet, kapott cserébe egy újabb bukdácsoló, helyét kereső, fáziskéséses balközép pártot.

Ilyenekkel viszont már tele a padlás, úgyhogy ezzel sokkal előrébb nem vagyunk.