Terrorizmussal vádolja a török rezsim azokat, akik a békét szorgalmazzák a kurdokkal

2016 elején csaknem 2000 török tudós, kutató, egyetemi tanár írt alá egy petíciót, amely a Törökország dél-keleti területeinek kurd településeit sújtó katonai hadműveletek ellen tiltakozott. A békét sürgető gesztust a török rezsim a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) melletti kiállásként, egyúttal a terrorizmust támogató propagandaként értékelte, és az aláírók közül ma körülbelül 700 egyetemi oktató ellen folyik eljárás.

A beperelt értelmiségiek közül egyelőre csaknem kétszázat ítéltek el, 15 hónaptól 3 évig terjedő börtönbüntetésre, köztük Ayse Gül Altinayt, a Sabanci Egyetem nemzetközi hírű professzorát 25 hónap letöltendő börtönre. Sokan elvesztették állásukat, emigrációba kényszerültek. Alább Ayse Gül Altinay beszédét közöljük, amelyet 2018. december 11-én mondott el az isztambuli 25. kiemelt súlyú ügyek büntető bírósága előtt, majd az akadémikus május 21-ei vallomását – Klacsmann Borbála fordításában.

Mielőtt válaszolok a vádakra és a vádiratra, el szeretném magyarázni, miért írtam alá a „Nem leszünk e bűncselekmény bűnrészesei” című nyilatkozatot.

A nagyapám, Nihat Karayazgan, mielőtt ezredesként leszerelt a hadseregtől, harcolt a koreai háborúban. Hálás vagyok, hogy visszatért Koreából, és hogy alkalmam volt hosszú időt tölteni vele, míg az egyetemi éveim alatt el nem veszítettük őt.

Gimnazista voltam, amikor kíváncsiságból először kérdeztem a nagyapámat koreai tapasztalatairól. Még mindig élénken emlékszem, hogy elsötétült az arca erre a kérdésre. Miután egy darabig csendben volt, azt mondta: „A háború borzalmas, gyermekem, a háborúban mindenki szenved, mindenkivel borzalmas dolgok történnek.”

Nagyapámnak, aki a történetmesélés mestere volt, repertoárjában tucatnyi történettel minden elképzelhető témáról, nem volt egyetlen koreai háborús története sem. Ám az arcán megjelenő sötétségre, amikor azt mondta, „A háborúban mindenki szenved, mindenkivel borzalmas dolgok történnek”, erre azóta is emlékszem. A nagyapám volt az, aki először tanított meg arra, miféle árat kell fizetniük azoknak, akik átélik a háborút és az erőszakot. Azt hiszem, ez a tanulság hatással volt arra a későbbi döntésemre, hogy tudós leszek, aki a háborút és az erőszakot kutatja.

Továbbra is felelősnek érzem magam nagyapám, önmagam és általánosan az emberiség irányában, hogy kutassam és megértsem azt a fajta fájdalmat, aminek nagyapám személyesen volt a tanúja, és aminek nyomait egész életében viselte, és hogy azon munkálkodjak, hogy senki más ne tapasztalja meg ezt a fájdalmat (otthon, az iskolában, az utcán vagy az élet bármely más területén). Bizonyos értelemben a „Nem leszünk e bűncselekmény bűnrészesei” című nyilatkozat aláírása ennek, a nagyapámtól örökölt felbecsülhetetlen hagyatéknak a következménye volt.

A doktori kutatásom egy része a férfiak katonai szolgálata alatt szerzett tapasztalatairól szólt. Az Oszmán Birodalomból a köztársaságba való átmenet során megváltozó kötelező katonai szolgálat történelmét kutattam, és különböző korú férfiak esetében hallgattam meg, hogy milyen nyomokat hagyott bennük a katonaság tapasztalata. Interjúalanyaim között olyan férfiak is voltak, akik az 1990-es években Délkelet-Törökországban szolgáltak a seregben. Tanúja lettem azoknak a súlyos nyomoknak, a fizikai és pszichológiai sebhelyeknek, amiket a konfliktusok, veszteségek és halál hagytak rajtuk, és amik meghatározták hátralévő életüket.

Ugyanezen kutatás részeként meghallgattam olyan fiatalok tapasztalatait, akik a délkeleti városokban voltak gimnazisták az 1990-es években. Meglepő volt ezeket a tapasztalatokat isztambuli, izmiri és ankarai gimnazisták tapasztalataival összehasonlítani. Így a doktori kutatásom segített felderíteni és megérteni azt a terhet és pszichológiai sérüléseket, amiket konfliktus sújtotta övezetben élő fiatalok szereztek.

Az ezután következő években kiterjedt kutatást folytattam a nők ellen irányuló családi erőszakról. A Yeşim Arat professzorral és a TÜBITAK támogatásával lefolytatott országos felmérés egyik legszembeötlőbb eredménye ez volt: ami a leginkább növelte annak esélyét, hogy egy nő megtapasztalja a családon belüli erőszakot férfi társától, az nem a nő iskolázottsága vagy a jövedelme, sem az, hogy városban vagy falun élt, hogy házassága elrendezett volt-e, hanem hogy látta-e a saját apját bántalmazni az anyját.

Hasonlóképp, a változó, amely a leginkább befolyásolta azt, hogy egy férfi erőszakoskodik-e partnerével, az volt, hogy látta-e a saját apját erőszakoskodni az anyjával. Ezen eredmények alapján a következőket hangsúlyoztuk a beszámolónkban és az azt követő könyvben:

„Ezen felmérés szerint a gyermekkorban átélt vagy látott erőszak megduplázza annak valószínűségét, hogy egy férfi erőszakoskodjon partnerével, és hogy egy nővel erőszakoskodjanak. Ez a jelenség, amelyet gyakran az „erőszak ciklusának” neveznek, aláhúzza az erőszakmentes környezetben való szocializáció jelentőségét. Így tehát fontos, hogy az egész társadalomban felhívjuk a figyelmet az erőszakra, és hogy hangsúlyozzuk – különösképp a médiában és a tankönyvekben –, hogy az erőszak nem helyénvaló eszköz a konfliktusmegoldásban.” (Altınay ve Arat 2007, s.110)

Ezen kutatás eredményei összhangban vannak a világ különböző részein lezajlott traumakutatás alapvető eredményeivel:

1) Erőszak szemtanújává válni (otthon vagy a társadalomban) jelentősen megnöveli az erőszak áldozatává vagy elkövetőjévé válás esélyét.

2) „A poszttraumás stressz zavar”, amit a traumás katonai szolgálat vagy háborús tapasztalat idéz elő, nemcsak ellehetetleníti, hogy az egyén egészséges életet folytasson, hanem a destruktív és önpusztító erőszak sokféle új formájához vezet – az öngyilkosságtól a családon belüli erőszakig és a bűncselekményektől való függőségig.

3) A háborúhoz, konfliktusokhoz és elvándorláshoz hasonló traumás tapasztalatok által okozott fájdalom és félelem nehéz pszichológiai kihívásokhoz vezet, és a fent említett (ön)romboló folyamatokhoz; mindazoknál, akik átélik őket (kiváltképp, ha gyermekek), és a következő generációknál (a generációk közötti átörökítés révén) (lásd van der Kolk 2018)

Tudjuk, hogy ezen földrajzi régióban minden egyén, minden család szenvedett már a múlt háborúitól, elvándorlástól és erőszakos eseményektől. Ami az erőszak ciklusát illeti, amire a traumatanulmányok felhívják a figyelmet: kihívást jelentő, sérülékeny területen élünk.

Olyan anya lányaként, akinek a családja kivándorolt Jugoszláviából, és olyan (apai) ág leszármazottaként, amely megtestesíti az első világháborútól a koreai háborúig a múlt háborúinak generációközi sérüléseit, az elmúlt 20 évet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megérteni és továbblépni az erőszak ezen ciklusain.

Minden könyvben, tanulmányban és értekezésben, amit megírtam, minden beszédemben, amit ezen 20 év alatt elmondtam, megpróbáltam megmutatni az erőszak súlyos következményeit, és megpróbáltam kikutatni és megosztani az erőszakmentes társadalom, politika, iskola, család, kapcsolat és kommunikáció módjait. Nemcsak, hogy sosem ejtettem ki olyan szót, amely erőszakot közvetít, azt legitimálja, vagy arra biztat, de nem írtam alá azt tartalmazó nyilatkozatot sem.

Azért írtam alá a „Nem leszünk e bűncselekmény bűnrészesei” című nyilatkozatot, mert az olyan szöveg volt, amely mindenkit arra biztatott, hogy békés megoldásokat keressen azokra a problémákra, amelyekkel szembenézünk, és ez emlékeztette az engem állampolgáraként képviselő kormányt arra a felelősségére, hogy a nemzeti és nemzetközi jog szerint cselekedjék.

Amit 2015 utolsó napjaiban láthattunk, Törökország jelenének és jövőjének aggasztó irányába mutatott. A hazai és nemzetközi emberjogi szervezetek beszámolói az elmúlt három évben megerősítették ezeket az aggodalmakat. (lásd Office of the United Nations High Commisioner for Human Rights, 2017)

A „Nem leszünk e bűncselekmény bűnrészesei” című nyilatkozatot állampolgári felelősségem tudatában írtam alá, és olyan tudósként, aki évekig foglalkozott a traumával, egy békés jövő reményében, amely, úgy hiszem, mindannyiunk elemi érdeke.

Az Alkotmányban és az Emberi Jogok Európai Egyezménye által biztosított szólásszabadsággal összefüggésben úgy tartottam, hogy ez a szöveg demokratikus figyelmeztetés, amely a béke felé törekvést és a hazai és nemzetközi jog végrehajtását követeli.

Azért írtam alá ezt a nyilatkozatot, mert hittem abban, hogy a török kormány és az állam minden problémát képes az állampolgárokat megillető emberi jogok figyelembevételével megoldani, és meg tudja állítani azon eseményeket, amelynek traumatikus következményeinek gyógyulása évekig fog eltartani.

Azért írtam alá, mert hittem abban, hogy, amint a nyilatkozat követeli, a hazai és nemzetközi jog normáinak alkalmazásával társadalmunk demokratikusabbá és békésebbé válhat.

Tudjuk, hogy az igazságszolgáltatás elengedhetetlen eleme egy demokratikus hatalomnak, és a helyreállítási mechanizmusok meghatározó része. Ahhoz, hogy meggyógyítsuk a generációról generációra öröklődő traumákat, és kilépjünk az erőszak ciklusaiból, amelytől mostanáig szenvedtünk, mindennél inkább jóvátevő igazságszolgáltatásra van szükségünk. Hiszek abban, hogy mindenkinek, aki a jog és az igazságszolgáltatás területén dolgozik, lehetősége van, hogy jelentősen hozzájáruljon a trauma és erőszak ciklusainak megtöréséhez.

Nemcsak hogy nem ismerem a (bírósági) nyilatkozatban idézett emberek neveit, és nem bírok tudomással az állításaikról, de sértésnek tartanám a feltételezést, hogy valaki más állítása vagy rendelkezése alapján írtam alá ezt a szöveget – vagy bármelyik másikat. A kutatásomat és létezésemet ebben az életben annak ismerete határozta meg, hogy minden élőlény egyedülálló. Az egyetemen és azon kívül azért dolgoztam, hogy az embereknek nyílt terük legyen egyedülálló kreativitásuk, szabad akaratuk és különbözőségük kifejezésére.

Teljes mértékben elutasítom azt a feltételezést, hogy a „Nem leszünk e bűncselekmény bűnrészesei” című nyilatkozat aláírása „terrorista szervezet propagálása”. Épp ellenkezőleg, az erőszakmentes, demokratikus és emberi jogok által meghatározott jövő iránti tudatosság cselekedetének tartom, olyan jövőért, amelyre ebben az országban (és ebben a világban) minden egyénnek szüksége van.

Hivatkozott irodalom:

Altınay, Ayşe Gül ve Yeşim Arat. 2007. Türkiye’de Kadına Yönelik Şiddet. İstanbul: Punto.

Van der Kolk, Bessel A. 2018. Beden Kayıt Tutar: Travmanın İyileşmesinde Beyin, Zihin ve Beden. Çev. Nurdan Cihanşümül Maral. İstanbul: Nobel Yaşam. (The Body Keeps the Score: Brain, Mind, and Body in the Healing of Trauma, Penguin Books, 2015)

Office of the United Nations High Commisioner for Human Rights. 2017 (February). „Report on the human rights situation in South-East Turkey: July 2015 – December 2016.

 

Ayşe Gül Altınay második vallomása az isztambuli bíróság előtt 2019. május 21.

Ezen régióban minden egyén, minden család szenvedett már a múlt háborúitól, elvándorlástól és erőszakos eseményektől. Ami az erőszak ciklusát illeti, amire a trauma tanulmányok felhívják a figyelmet, kihívást jelentő, sérülékeny területen élünk.

Márpedig az, hogy mit kezdünk ezen fájdalmas múltbéli tapasztalatokkal, rajtunk múlik…

Még több erőszakká, gyűlöletté, fájdalommá és igazságtalansággá változtatjuk a fájdalmunkat, vagy olyan lépésekké, amelyek megsokszorozzák az életet, a szépséget, a szeretetet, a békét és az igazságot?

Ez a legfőbb kérdés, amely a munkámat és életemet meghatározza.

Szilárdan hiszek abban, hogy mindannyiunkra olyan új feladatok várnak, amelyek a generációról generációra szálló traumák meggyógyítása felé vezetnek, és ki tudunk törni az általunk átélt erőszak ciklusából.

 

Ayşe Gül Altınay antropológia professzor és a Sabancı Egyetem Társadalmi Nemek és Női Tanulmányok Kiválósági Központjának igazgatója (SU Gender). PhD-jét a Duke Egyetemen szerezte 2001-ben kulturális antropológiából Női Tanulmányok oklevéllel, és a European Journal of Women’s Studies társszerkesztője (2009 óta), Marie Jahoda vendégelőadó a Bochumi Ruhr Egyetem Nemzetközi Társadalmi Nemek Tanszékén (2012), a Columbiai Egyetem Társadalmi Különbségek Tanulmányozása Központjának vendég kutatója a „Nők az Emlékezet Mobilizálásáért” munkacsoport tagjaként (2014-2016), a Háború és Politikai Erőszak Nemi Emlékezete kutatója a CEU – Sabancı Egyetem Közös Akadémiai Kezdeményezésében (Pető Andreával, 2011-2015).

A Sabancı Egyetemen elősegítette a Kulturális Tanulmányok BA és MA programjának kifejlesztését, valamint a Társadalmi Nemek Tanulmánya szak PhD programjáét, a Társadalmi Nemek fórumát és a SU Társadalmi Nemeket, továbbá a Szexuális Zaklatás Politikai Nyilatkozat és Bizottságot.

Altınay kutatása és írásai a militarizmusra, nacionalizmusa, erőszakra, emlékezetre, társadalmi nemekre és szexualitásra fókuszálnak. Könyvei között megtalálhatók: The Myth of the Military-Nation: Militarism, Gender and Education (Palgrave Macmillan, 2004); Ebru: Reflections on Cultural Diversity in Turkey (Metis, 2007, Attila Durakkal); Violence Against Women in Turkey: A Nationwide Survey (Punto, 2008, Yeşim Arattal); The Grandchildren: The Hidden Legacy of Lost Armenians in Turkey (Transaction, 2014, Fethiye Çetinnel, ford. Maureen Freely), Gendered Wars, Gendered Memories: Feminist Conversations on War, Genocide and Political Violence (Routledge, 2016, Pető Andreával), és a kiadás alatt álló mű: Women Mobilizing Memory (Columbia University Press, 2019, szerk. Maria Jose Contreras, Marianne Hirsch, Jean Howard, Banu Karaca és Alisa Solomon). Yeşim Arattal közösen írt könyvük, a Türkiye’de Kadına Yönelik Şiddet (Violence Against Women in Turkey) 2008-ban PEN Duygu Asena Díjat nyert.

Az akadémikusokkal szolidáris támogató csoport Facebook-oldala itt található.

 

Olvass tovább!