A háromnaposra nyúlt maratoni alkudozásai után az uniós állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács végül teljesen felrúgta a csúcsjelölti rendszert, és nem az európai pártcsaládok „listavezetői” közül jelölt valakit az Európai Bizottság élére, hanem Angela Merkel német kancellár egyik legrégebbi és leghűségesebb szövetségesét, Ursula von der Leyent választotta erre a posztra.

Az EU intézményeiben sokféle logika érvényesül, a Tanács kétségtelenül a nemzetállami érdekek érvényesítésének terepe, mellyel szemben az Európai Parlament és a Bizottság inkább az összeurópai megfontolások érvényesítőjének számít. Utóbbi pedig talán a legnagyobb politikai befolyással rendelkező intézmény, az unió kvázi-kormányaként és kizárólagos jogszabály-előterjesztőjeként kiemelkedő szerepe van az uniós agenda alakításában. A Bizottság elnöki tisztsége tehát nem kis pozíció.

Ahogy a magyar sajtóban a 24.hu, a 444 és az Azonnali kiváló elemzései is egybehangzóan rámutatnak, a tagállami vezetők most egy olyan embert küldenének a Bizottság élére, akitől nem számítanak túl nagy akadékoskodásra, amikor a nemzetállami érdekekről van szó.

Azt már soha nem tudjuk meg, hogy Merkel tudatosan alakította úgy, hogy a nagy alkudozásból végül saját embere jöjjön ki győztesként – a Timmermans-terv, vagyis hogy egy szocialista megnevezésével teljesen kiakasztotta saját pártcsaládját, akik utána megszelídültek egy néppárti német jelölt nevének hallatán, kétségtelenül erre enged következtetni -, vagy csak véletlenül alakultak így a dolgok. Mindenesetre, ahogy már két hete is megjósoltam, az ilyen átláthatatlan tagállami alkudozásokból mindig ilyen középszerű, senkit nem zavaró jelöltek fognak kijönni.

Márpedig Ursula von der Leyen mindenképp csak középszerűnek nevezhető, nevéhez rengeteg botrány kötődik, plágiumvádtól, korrupciós kifizetéseken át gyenge miniszteri tevékenységig – igaz, a kancellárhoz való hűségének köszönhetően egyik botrány sem kimondottan ingatta meg pozícióját a CDU-n belül.

Az elmúlt ciklusban Jean-Claude Juncker, akiről egyébként napestig tudnék rosszakat mondani, legalább autonóm szereplőként, egy erős intézmény vezetőjeként politizált, érvényesíteni próbálta a Bizottság szempontjait, és a szabályokat áthágó tagállamokkal szemben is fel próbált lépni a rendelkezésére álló jogi keretek között – ebben egyébként Frans Timmermans volt az egyik legfontosabb embere.

Abban persze nincs semmi meglepő, hogy a tagállami logika szerint működő Tanács ilyen döntést hoz, az otthon (többé-kevésbé) demokratikusan megválasztott állam- és kormányfők nem akarnak konkurenciát saját maguknak egy erős bizottsági elnök személyében. A kérdés csupán az, hogy a spektrum másik végén, az összeurópai-föderalista logikát képviselő Európai Parlament mit lép erre.

A végső szó ugyanis a parlamenté, nekik egyszerű többséggel kell szentesíteniük a Tanács jelöltjét, feltehetően valamikor július közepén vagy második felében. Az EP-képviselők közül sokan felháborodtak a Tanács döntésén, még a német konzervatívok között sem aratott osztatlan sikert a dolog. A balközép S&D frakció vezetője, Iratxe García elfogadhatatlannak nevezte a szociáldemokraták számára a jelölést, ám arról nem nyilatkozott, vajon hogyan szavaz majd a frakciója.

Márpedig a kulcskérdés az S&D és a liberális frakció hozzáállása, nélkülük a Néppártnak nincs elegendő voksa a többséghez. Persze a Tanács által összeállított csomagból minkét pártcsalád kap valamit, a szocdemek az EP-elnökét adhatják, a liberálisok pedig a Tanácsét, plusz Franciaország az Európai Központi Bank elnökségét is megkapná ebben a szcenárióban.

De itt nem a posztok „testvéries” elosztásáról van szó, hanem arról, hogy az Európai Parlament ad-e bármi keveset is saját magára. Amennyiben ugyanis megszavazza a Tanács csomagját, benne Ursula von der Leyennel, úgy ki is mondja, hogy intézményként semmi értelme nincs a létezésének. Hiába választották az uniós polgárok közösen, hiába volt egy demokratikus kampány, amelyben a különböző csúcsjelöltek több vitában, nyilvános ellenőrzés mellett kifejthették terveiket, nézeteiket, a lényeg úgyis, hogy mit mondanak a tagállami vezetők. Ebben az esetben teljesen fölösleges pénzt, időt és energiát áldozni az EP-választások megrendezésére, hisz az eredmény úgysem számít, és a képviselők tiszteletdíjára is fölösleges költenie az európai adófizetőnek.

Egyúttal az EP azt is kimondja, hogy az Unió tényleg nem több, mint egy államok közötti gazdasági szövetség, amely a kapitalista világgazdaságban fokozatosan pozíciót vesztő európai nagyállamok pozícióőrzésének eszköze. Semmi közös európai eszme, semmi „ever-closer union”, csak a szén- és acélközösség.

Emellett az is egyértelművé válik, hogy valaki lehet úgy egy demokratikus közösség egyik fontos vezetője, hogy egy pillanatra sem állt a közvélemény, az állampolgárok elé, és nemhogy a polgárok, de feltehetően a jelölt magas sem tudta még pár nappal ezelőtt, hogy milyen magas hivatalnak is a várományosa.

Persze a tagállami vezetők erősebbek, mint a Parlament, de utóbbinak most tényleg lenne lehetősége blokkolni a Tanács döntését, és hitet tenni ezáltal egy másfajta európai politikacsinálási mód mellett.

Ha a közös, föderális Európáról papoló, közös európai pártlistákat akaró liberálisok, és elvben a német gazdasági és politikai hierarchiát ellenző szociáldemokraták megszavazzák a háttéralku során kijelölt, a német ipari lobbit képviselő von der Leyent, akkor tényleg akkora segget csinálnak a szájukból, hogy azt egy életen át nem fogják lemosni magukról.

Már a mai napon ki fog derülni, hogy merre is orientálódik az EP-képviselők többsége, ugyanis a Parlament ma választja meg saját házelnökét. A Tanács csomagja értelmében az S&D-s olasz David Sassolinak kéne megkapnia ezt a pozíciót, a cikk írása pillanatában épp a voksolás első fordulója járt le, Sassoli pedig kis híján már most megszerezte a többséget.

Estig kiderül, hogy tényleg így lesz-e. Ha Sassoli nyer, az egy erős jelzés lesz az EP becsicskulásáról. De von der Leyent elutasítani még ezután is lesz esély.

Kedves Európai Parlament, elutasítani nem kell félned. Jó lesz.