Érdekes hely az Egyesült Államok. Annak ellenére, hogy az USA a világ legnagyobb gazdasága, övék a legerősebb hadsereg, az ország a világ első számú tudományos termelője, a több mint 300 millió állampolgár jelentős része a mindennapjait azzal tölti, hogy megpróbálja túlélni az USA társadalmi-gazdasági sajátosságaiból fakadó nehézségeket, amelyek néha olyan szintet öltenek, ami még egy közepesen fejlett európai országból nézve is elképzelhetetlennek tűnik. Legyen szó a megfizethetetlen, diszfunkcionális egészségügyről, az utcai bűnözésről, az apartheid fénykorát idéző szegregációról és strukturális rasszizmusról, a vagyoni különbségekről vagy a jelen cikkünk témájául szolgáló oktatásról, az amerikai kapitalizmus a lakosság százmillióitól tagadja meg a lehetőséget, hogy olyan életszínvonalon éljenek, ami az USA világhatalmi státuszából és gazdasági erejéből fakadóan elvárható lenne.

Ezt a fennálló helyzetet sok mindennel lehetne magyarázni, azt azonban nem lehet nem észrevenni, hogy

bár az amerikai piacgazdaság remek lehetőséget biztosít óriási nagyvállalatok létrehozásához és a vagyonosok vagyonának további gyarapításához, de anyagilag elérhetetlenné teszi az átlagpolgárok számára az olyan, máshol alapvetőnek számító dolgokat, mint a jog az egészséghez vagy az oktatáshoz.

És az egészben a legszomorúbb, hogy a rendszer hibáival az amerikaiak is tisztában vannak – más kérdés, hogy a gyökeres reformok helyett csak a status quo generálta feszültségek kieresztésére képesek azon a csatornán, a szórakoztatóiparon keresztül, amihez a legjobban értenek. Európaiként csak jókedvvel dudorásszuk a Fuck tha police-t a N.W.A-tól (anélkül, hogy a dal fő témája, a rendőri erőszak mélyebb nyomot hagyna bennünk) vagy az iskolai mészárlásokról szóló Pumped up kicks-t a Foster the people-től, hiszen ezek olyan kérdéseket dolgoznak fel, amik számunkra szerencsére nagyon távolinak tűnnek. Jót nevetünk az olyan középszerű vígjátékokon, mint A Szerencse háza Will Ferrel-lel, hiszen számunkra teljesen szürreálisnak tűnik, hogy egy béna kertvárosi apuka a pincéjében egy illegális kaszinót működtet, hogy előteremtse a pénzt a lánya egyetemi tandíjára – miközben a béna kertvárosi apukák millióinak okoz valóban hatalmas gondot, hogy a gyerekeiket egyetemre küldhessék.

Az amerikai felsőoktatás híres a magas tandíjairól.

Egy tanév egy állami egyetemen átlagosan 25 ezer dollárba kerül, ami átszámolva valamivel több, mint hétmillió forint.

A legrangosabb, az esetek túlnyomó többségében magánkézben lévő egyetemek esetén egy év átlagosan 10 millió forintba kerül. És bár a legtöbb magánegyetem köszönhetően a vagyonosabb egykori diákok bőkezű adományainak sokféle ösztöndíjat és támogatást tud biztosítani a kevésbé jómódú diákoknak, a tandíjak a legtöbb embernek így is megfizethetetlennek számítanak egy olyan országban, ahol 2018-ban a háztartások átlag 17 és fél millió forintnyi (60.309 dollár) jövedelemmel rendelkeztek – hiszen számításba kell vennünk, hogy az óriási mértékű vagyoni egyenlőtlenségek miatt az átlagos anyagi helyzetű amerikaiak ennél jóval kevesebb pénz fölött diszponálnak.

A magas tandíjak miatt a legtöbben kénytelenek diákhitelhez folyamodni, hogy fizetni tudják az oktatásukat. 2019-ben 1.5 trillió dollárnyi diákhitel volt forgalomban az USA-ban, ami az ország GDP-jének 7.5% százalékának felel meg. Jelenleg körülbelül 45 millió amerikai rendelkezik ilyen típusú hitellel, fejenként átlagosan 10 millió forint (37.712 dollár) értékben – az összeg 2005 óta 20.000 dollárral nőtt.

A problémát politikai oldaltól függetlenül többen beismerték, ám valódi, a megszokott „megfizethetőbb felsőoktatást” ígérő nyilatkozatokon kívül eddig nem született olyan javaslat, ami választ adna erre a problémára. Ezért is különösen jelentős Bernie Sanders, a progresszív, baloldali üzeneteiről ismertté vált vermonti szenátor és kétszeres elnökjelölt legújabb tervezete. A Demokrata Párt előválasztási versenyén a korábban Barack Obama alelnökeként szolgáló, centrista Joe Biden mögött második legesélyesebbként számon tartott jelölt-aspiráns Sanders más progresszív képviselőházi politikusokkal – mint a minnesotai Ilhan Omar (az egyik első női muszlim kongresszusi képviselő), a Washington állami Pramila Jayapal és a New York-i Alexandria Ocasio-Cortez – egy olyan javaslatot terjesztett a Kongresszus elé, ami teljes egészében eltörölné a másfél trilliónyi diákhitelt minden érintett amerikai számára.

Sanders elképzelése szerint minden egyes amerikai, aki jelenleg rendelkezik diákhitellel, felmentést kapna a további törlesztés alól – anyagi helyzettől és az adósság mértékétől függetlenül.

Ez az elképzelés továbbmegy egy másik ismert progresszív politikus és elnökjelölt-aspiráns, Elizabeth Warren tervénél, amely vagyoni helyzethez kötné az adósság eltörlését, és a gazdagabb amerikaiak számára nem tenné lehetővé a diákhiteltől való megszabadulást.

Ami Warren és Sanders elképzelésében közös, hogy a programok anyagi hátterét két olyan csoport erősebb megadóztatásából teremtenék elő, amelyek a jelenlegi rendszerben nem a vagyoni helyzetüknek megfelelően veszik ki a részüket a közteherviselésből. Warren egy kétszázalékos vagyonadót vetne ki azokra, akiknek a vagyona meghaladja az 50 millió dollárt, illetve további egy százalékot azokra, akiknek az összvagyona eléri az egymilliárdot.

Sanders ezzel szemben a különböző tőzsdei tranzakciókra kivetett adókkal kívánja előteremteni a tervéhez szükséges 1.5 trillió dollárt. A szenátor javaslata szerint 0.5 százalékos adót vetnének ki minden egyes eladott részvényre (ami gyakorlatban azt jelentené, hogy 100 dollárnyi értékű részvény esetén 50 centet, tehát körülbelül 145 forintot kéne fizetni), 0.1 százalékos adót minden megvásárolt kötvényre és egy 0.005%-os sarcot a 2008-as világválság kialakulásában elévülhetetlen érdemeket szerző derivatívákkal (származtatott ügyletekkel) való kereskedésre. Az ezekből az adókból befolyó pénzből Sanders szerint az olyan felsőoktatással kapcsolatos elképzeléseit is finanszírozni lehetne, mint az állami egyetemek és népfőiskolák tandíjmentessége.

Bernie Sanders terve az adósságok eltörléséről elsősorban az állami fenntartású felsőoktatási intézmények ingyenessé tételével együtt értelmezhető. A jelenlegi diákhitelek elengedése a megoldhatatlannak tűnő adósságválságot orvosolná, a tandíjmentes egyetemek pedig garantálnák, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló helyzet. Sanders javaslata nem érintené az USA-ban nagy számban megtalálható drága magánegyetemeket, ami elsőre furcsának is tűnhet figyelembe véve azt a tényt, hogy a baloldali politikus gyakran kritizálja az olyan magánkézben lévő gyógyszeripari cégeket és más óriásvállalatokat, amelyek igazságtalanul magas áron értékesítik a termékeiket, így az sem lenne meglepő, ha a szenátor szabályozni akarná a magánegyetemeken fizetett tandíjak mértékét.

Ám fontos felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy például hiába kerül egy tanév a Harvardon 47 ezer dollárba, a massachusettsi elitegyetem a vagyonos ex-diákok támogatásainak hála több mint 38 milliárd dolláros vagyonnal rendelkezik, amelynek köszönhetően az állami egyetemeknél sokkal nagylelkűbb ösztöndíjakat és támogatásokat tud biztosítani a rászoruló diákoknak. Az egyetem saját bevallása szerint a diákjaik hetven százaléka részesül valamilyen anyagi támogatásban, amelyeknek köszönhetően a diákok 90 százalékának jobban megéri hozzájuk jelentkezni, mint egy állami egyetemre.

Ám mielőtt még előtörne a bennünk szunnyadó Mitt Romney vagy Betsy DeVos és az összes egyetem privatizálásáért kiáltanánk, azt érdemes megjegyezni, hogy a Harvard a világ egyik legszelektívebb felsőoktatási intézményének számít, ahová a jelentkezők csupán 4.5 százalékát vették fel ebben az évben. Az egyetem általában olyan diákokat vesz fel, akik a kimagasló tanulmányi eredményeik mellett sok iskolán kívüli tevékenységet végeznek, önkénteskednek, aktív társadalmi szerepvállalásról tesznek tanúbizonyságot. Ezek a kritériumok bár fontosak, de elsősorban azoknak a diákoknak kedveznek, akiknek a szülei vagyoni helyzete lehetővé tette, hogy az iskolán kívül is képezzék magukat, nem kell diákmunkát vállalniuk és nem mélyszegénységgel küszködő térségekből érkeznek. Ennek fényében talán érthető, hogy a harvardos diákok kétharmada miért a társadalom felső húsz százalékból érkezik.

Az államilag finanszírozott felsőoktatás a különböző egyetemek közötti akadémiai verseny feltételeit is igazságosabbá tenné olyan értelemben, hogy a megnövekedett támogatásnak hála azok az állami intézmények is fel tudnák venni a versenyt kutatásban és a legtehetségesebb diákok megszerzésében, akik a Harvarddal ellentétben nem rendelkeznek Szerbia GDP-jének megfelelő vagyonnal és nem engedhetik meg maguknak a tandíjaik csökkentését. Emellett a mindenki számára elérhető felsőoktatás egy olyan eszköz, amivel érdemben lehetne javítani az olyan hagyományosan marginalizált társadalmi csoportok mint az etnikai kisebbségek életkörülményein, ami elviekben a Demokrata Párt egyik elsődleges céljának számít – még akkor is, ha a mérsékeltebb, mainstreamebb politikusaik ezért legfeljebb különböző kultúrharcos identitáspolitikák hirdetésével szállnak harcba.

Sanders tervét a mérsékeltebb demokraták közül sokan kritizálták, többen megvalósíthatatlannak nevezték a diákhitelek eltörlését. A centrista politikusokat tömörítő szervezet, a Third Way (azaz Harmadik Út, a szervezet a nevét a korábbi elnök Bill Clinton és az egykori angol miniszterelnök a munkáspárti Tony Blair által meghirdetett, a hagyományos baloldali gazdaságpolitikával való szakítást hirdető irányzatról kapta) alelnöke, Lanae Erickson szerint a diákhitelek eltörlése egy elitista javaslat, ami csak a drága Ivy League-egyetemek diákjainak kedvezne és nem alkalmas a végzettség nélküli afro-amerikaiak és spanyolajkú bevándorlók megnyerésére, akik a demokraták fontos választói csoportjai közé tartoznak. A vermonti szenátort nem hatották meg különösebben a centrista szervezet kritikái, amelyek szerinte csak „a Demokrata Párt nagyvállalati szárnyának” a fenntartásai.

A harmadikutas demokraták aggodalmainál egy fokkal jogosabb kritikát fogalmaz meg Matthew Yglesias, a demokraták ingyenes felsőoktatásról szóló vitáját bemutató cikkében. A liberális Vox portálon megjelent írásában a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy bár Sanders terve alaposan kigondolt, konkrét javaslatokat fogalmaz meg, közel sem eredményezné a felsőoktatás teljesen ingyenessé válását Amerikában. Egyrészt –  ahogy fentebb bemutattuk – nem érintené a magánintézményeket, másrészt pedig azért, mert a szenátor nem konkrétan a tandíjat törölné el: csupán olyan mértékű támogatást nyújtana a felsőoktatást finanszírozó tagállamoknak, amely lehetővé tenné számukra az oktatási intézményeik fenntartását – akár a tandíjak elengedése mellett is. Ám a tagállamok maguk dönthetnek a támogatás elfogadásáról, így könnyen előfordulhatna, hogy a tandíjmentes oktatást ellenző republikánusok irányította államok nem fogadják el a felajánlott támogatást. Így tettek az előző demokrata elnök, Barack Obama egészségügyi reformjának a bevezetésekor is, amikor is több jobboldali állam visszautasította az Obamacare-nek köszönhetően nekik járó, az egészségügyi ellátás finanszírozására használható támogatásokat. Yglesias szerint így Bernie Sanders javaslata inkább jelentene „ingyenes egyetemet néhány demokrata államban”, mint valódi, univerzálisan ingyenes felsőoktatást.

Abban kétségtelenül van igazság, hogy az egyetemi tandíjak csökkentése, a diákhitelek felszámolása nem minden társadalmi csoportot érintene egyaránt kedvező mértékben. Azonban érdemes megjegyezni, hogy

a jelenlegi elnökjelöltek közül egyedül Warren és Sanders azok, akik javaslataikkal nem csupán elviselhetőbbé, „emberarcúbbá” kívánják tenni az amerikai kapitalizmust, hanem gyökeres változásokat eszközölnének annak érdekében, hogy az ország gazdasági rendszere ne csupán a vagyonos elit további gyarapodását szolgálja a rendszert fenntartó átlagpolgárok kárára.

Az amerikai felsőoktatás jelen formájában ugyanis csak a fennálló egyenlőtlenségek, gazdasági-társadalmi különbségek konzerválásában eredményes, és képtelen elősegíteni a társadalmi mobilitást, miközben elviekben éppen ez lenne az egyik első számú feladata. Közismert tény, hogy az oktatásban eltöltött évek száma egyenesen arányos az életben elérhető lehetőségek számával, sokkal nagyobb eséllyel tud egy egyetemi diplomával rendelkező ember jó anyagi körülményeket teremteni magának és a családjának, mint az, akinek valamilyen okból kifolyólag nem volt lehetősége részt vennie a felsőoktatásban. Viszont a jelenlegi, húszezer dolláros éves tandíjak jellemezte rendszerben leginkább azoknak van esélye bekerülni egy egyetemre, akiknek valószínűleg a szülei is rendelkeznek diplomával, és egy annak köszönhető jobb egzisztenciával.

Arról nem is beszélve, hogy a tandíjak az elmúlt évtizedekben folyamatosan emelkedtek, így sok esetben már azon fiatalok számára sem számítanak elképzelhetőnek az egyetemi tanulmányok, akiknek a szülei még meg tudták fizetni az összehasonlíthatatlanul alacsonyabb tandíjakat. Így – hacsak nem a demokraták progresszív szárnya kap lehetőséget 2020 után elképzeléseinek érvényesítésére – azok az ingyenes felsőoktatást ellenző, középosztálybeli felmenőkkel rendelkező „mérsékelt” politikusok, akik néhány évtizede még a népmesei hős imidzsük kiépítésére használták azt a tényt, hogy a „családjukból elsőként jártak egyetemre”, nemsokára elmondhatják, hogy az ő generációjuk volt az utolsó, akiknek még megadatott a jobb oktatás nyújtotta jobb élet lehetősége.