„A mi nemzedékünknek viszont az volt az induló tapasztalata,

hogy a legvidámabb barakk is csak egy barakk.” (Kis János)

1997 nyarán születtem, vagyis 2015-ben, az úgynevezett migrációs válság és a Fidesz idegengyűlölő fordulata idején lettem a magyar politikai közösség – már ami maradt belőle, ugye – teljes jogú tagja. Azt hiszem, volna mit számon kérnem, sokunk nevében is.

A harmadik köztársaság története a gyerekkorom története, ennek megfelelően furcsán keverednek a róla alkotott elképzeléseimben az emlékek és az utólagos reflexiók: nem olyan, mint a pusztán elmesélésekből, filmekből és történelmi művekből ismert, de azért eleven Kádár-korszak, és nem is olyan, mint a már tudatos megfigyelőként megélt Orbán-rezsim.

Ennek megfelelően valószínűleg kevés olyan korszaka van a magyar történelem elmúlt két-háromszáz évének, amelyről annyira bizonytalan lenne a megítélésem, mint az 1989 és 2010 közötti durván húsz évről. Az egyetlen dolog, amelyben biztos vagyok, hogy valami végletesen elromlott, és ezért soha senki nem kért tőlem – tőlünk – bocsánatot.

Két, talán legmeghatározóbb élményem a magyar politikáról a 2016-os népszavazás és a 2018-as választás. 2016-ban nem mentem el szavazni. Épp akkor kezdtem meg a tanulmányaimat a Cambridge-i Egyetemen, és a kötelező egyetemi orientációs hétről való elkéredzkedés (természetesen elengedtek volna szavazni), és ki tudja, mennyi pénz elköltése meg idő eltöltése egy nagykövetségi szavazással nem igazán érte volna meg egy érvénytelen szavazatért.

Akkor tehát a telefonomon követtem az eseményeket. Akkor az derült ki, hogy a Fidesz képtelen volt megugrani a saját maga állította mércét, a népszavazási érvényességi küszöböt, majd kijelentették, hogy mégis „politikailag érvényes” volt a népszavazás. Azaz, történhet bármi, úgyis az lesz, amit épp Orbán Viktor óhajt.

A második élményem a tavalyi választás, amikor, mint ismeretes, már egy igen magas feldolgozottság mellett kezdtek el érkezni az eredmények, és vágott mellbe mindenkit az ellenzéki oldalon, hogy az aznapi, utólag nézve nem túl megalapozott elbizakodottság mennyire hiábavaló volt. Pedig tényleg nem hittünk el annál többet, mint hogy egy kicsit meg lehet szorongatni a Fideszt. Életem legmeghatározóbb politikai élménye azt sugallja, hogy teljesen értelmetlen dolog bármiben is reménykedni.

Persze, nem szabad engedni a „minden mindegy” nihilizmusának, de éppúgy fel kell ismernünk, hogy ez egy logikus reakció sokak részéről. A magyar politika valóban reménytelennek tűnik. Fel kell hát tennünk a kérdést, hogy hogyan jutottunk el idáig?

Ennek a vizsgálatát pedig érdemes a rendszerváltással kezdeni, már csak azért is, mert ekkor tűntek fel a NER létrejöttéhez vezető utat meghatározó politikai szereplők. Hogy jutottunk idáig, hogy lett, ahogy TGM fogalmazott, a szabadság ígéretéből szellemi és fizikai roncstelep? És ami még fontosabb, mit tudunk tanulni mindebből? Hogyha az emberi jogi liberalizmus, ahogy Kis János fogalmazott, nem békülhet ki a nyomorúsággal, a társadalmi egyenlőtlenségekkel és az igazságtalansággal, akkor miért békült ki velük mindenki? Egyáltalán, hogyan lett az emberi jogi liberalizmusból Momentum-féle centrizmus?

Nyilván a válasz sokrétű, én azonban kiemelnék egyetlen egy hibát, amely, úgy érzem, meghatározó a harmadik köztársaságra vonatkoztatva: az, hogy az emberi jogi liberalizmus (a rendszerváltás számomra legszimpatikusabb „mainstream” irányzata), érthető történelmi tapasztalatok okán, nem várta el, hogy elveit az állam is magáévá tegye.

„Az emberi jogok védelme azonban nem a minisztérium, nem is a párt, hanem társadalmi szervezetek, a sajtó, a nyilvánosság feladata”, írta Kőszeg Ferenc 1995-ben; Kis János friss megfogalmazása szerint pedig az állam nem tudja elérni, hogy emberek létezzenek emberi jogok nélkül – hiszen azok pusztán emberi mivoltunkból fakadóan járnak nekünk, nem pedig az állam (vagy bárki más) „kegyelméből” kapjuk őket, így az nem is tudja az emberi jogainkat semmissé tenni.

A náci Németország vagy a sztálini Szovjetunió lakosainak ugyanúgy voltak emberi jogaik, mint a mai Svédország polgárainak, hiszen ők is emberek, az emberi jogoknak pedig az embernek levés szükséges és elégséges feltétele.

Ez persze nem hibás állítás, amennyiben az emberi jogokat az emberi mivoltunkból eredő jogos igényként fogjuk fel, amely kötelességeket ró az ellenoldalra: hiszen jogos igényem akkor is lehet, ha az ebből adódó kötelességet valakik – az állam, gazdasági szereplők, társadalmi aktorok vagy indivíduumok – figyelmen kívül hagyják. Ha nekem jogos igényem van arra, hogy szabadon gyakorolhassam a vallásom (vagy legyek vallástalan), akkor ez az igény akkor is fennáll, ha a szabad vallásgyakorlásban meg is akadályoznak, vagyis az igényemből eredő kötelességük nem teljesítik.

Azonban ezeket a jogokat, ha fontosnak tartjuk, gyakorolnunk is kell. Hiába nem tudja semmilyen állam elvenni a szabad vallásgyakorláshoz való emberi jogomat, de ez a jog igen sovány vigasz, ha közben az állam vagy egy társadalmi aktor megakadályozza, hogy kövessem a vallásom.

Annak tudata, hogy valaki velem szemben igazságtalanságot követ el, adhat nekem erkölcsi tartást, sőt, követhetem a demokratikus ellenzék dacos magatartását, a jogok „kihívó gyakorlását”.

De jobb, ha ezeket a jogokat csak úgy gyakorolni tudjuk – és ugyan kevés állam van, amely egyértelműen és mindig az emberi jogok oldalán állna (bár különbségek természetesen vannak, és nem elhanyagolhatóak), ugyanakkor fontos politikai céljának kell lennie minden emberjogi liberálisnak, hogy az állam „magától” biztosítsa az emberi jogokat.

Ez nem csak az emberjogi liberalizmusra igaz. Érdemes követnünk John Rawls példáját, és igazságosságról alkotott elképzeléseinket (legyenek azok emberjogi vagy más alapúak) a társadalom alapvető struktúrájának részévé kell tennünk – ennek pedig az állam is része.

Ha lemondunk arról, hogy az állam az igazságosság terepe legyen, akkor lemondunk arról az igényünkről is, hogy az állam velünk szemben ne követhessen el igazságtalanságot. Ha az igazságosság biztosítása kizárólag a civil társadalom feladata volna, akkor lemondunk arról, hogy a hatalommal bíró intézményeket az igazságosság vezesse.

Ezt a lemondást pedig joggal kérhetjük számon. Kis János generációját az vezérelte, hogy felismerték: a legvidámabb barakk is csak egy barakk. Vezérelje az én generációmat a felismerés, hogy az igazságosságtól mentes állam nem több, mint álca az igazságtalanságra.